November végén, egy pénteki délutánon az ablakunkból lepillantva azt láttam, hogy gyerekek és fiatal fiúk, lányok bolygónk megmentéséért masíroznak. Szokásosan a Kossuth tér felé. A Fridays for Future mozgalom napja volt Európában, a hívószó pedig a klímakatasztrófa, amibe annyi minden belefér. Ez a legnagyobb globális harc a történelemben  ̶  vallják aktivistái. Az emberiség történelmének eddigi legnagyobb krízishelyzete megoldását, a természet megőrzését követelik a politikai vezetőiktől, a gátlástalan profit termelése helyett.

Hogy mi számít történelmünk legnagyobb krízishelyzetének, persze nehéz lehet egyértelműen meghatározni, de elfogadom e megfogalmazást, s a jövendő nemzedékeinek félelmeit, figyelmeztetését. A megoldás azonnali követelése kicsit furának tűnik. Elképzelem, ahogyan az Országház ablakai egymás után kipattannak, megjelennek a politikusi fejek és sorra, határidőre esküt tesznek, hogy rögtön intézkednek. Végtére nincs épeszű ember, aki a fent említett célokkal ne értene egyet.

A magam részéről azzal a felszólítással is, hogy „Fogyassz kevesebbet!” De miből? Például mobiltelefonból? És akkor hogyan készülhetne annyi, azonnal világgá küldhető szelfi, videó és egyéb felvétel ezekről az összejövetelekről? Meg lehetne fél óra alatt szervezni egy „villámtüntikét”? Vagy gondoljunk csupán a küszöbön álló ajándékozási lázra.

Épp a napokban panaszkodott nekem egy édesanya, hogy kamaszlánya köreiben a százötvenezer forint körüli mobiltelefon a trendi. Kinézik az osztálytársai, ha ennél olcsóbbat, egyszerűbbet használ. A reklámokban is az informatikus eszközök lecserélésére buzdítanak. Érthető, hogy a gyerek nem akar „kőbaltás” maradni. Meg az is igaz, rohanni, haladni kell, ezt döngetik a füledbe a reklámok  november közepétől még furfangosabban, mint egész évben. Ismerősöm nézetei ellenére kénytelen volt beadni a derekát és megvenni karácsonyra, amit hízelgéssel, hisztivel kicsikartak tőle.

Míg hallgattam, azon gondolkoztam, hány meggyőződéses klímavédőnek létszükséglete a legújabb technikát képviselő készülék, hisz már „digitális gyermekként” cseperedett. És vajon lejjebb tudnák-e szállítani igényeiket, ha ismernék azt is, milyen aljas módszerekkel és hol termelik ki azt az anyagot, amely a mobiltelefonok előállításához nélkülözhetetlen. Elmondom. Tantál a neve ennek a fémnek és a Kongói (úgynevezett) Demokratikus Köztársaság a fontos lelőhelye. A felszíni bányáiból „kikapart” anyag a hatvan százalékát teszi ki annak a mennyiségnek, amelyet a fejlett világ elektronikai ipara, a multicégek igényelnek. Nemzetközi szervezetek jelentéseiből tudható, hogy a kitermeléshez gyermekeket toboroznak vagy rabolnak el a különböző gerillacsoportok, olykor a szülők adják el őket az éhség miatt. A gyerekek jobbára védő felszerelés nélkül, csupasz kézzel dolgoznak. Mondhatni rabszolgaként, napi egy és három dollár közötti fizetségért. Gyakoriak a csoportos, halállal végződő balesetek, mint utóbb is olvastam a hírekben.

Ha tehát erre a tantál ügyre gondolok, maximálisan egyetértek a „Fogyassz kevesebbet!” felhívással. Egyébként azt a mondatot szintén el tudnám képzelni egy transzparensen, hogy nekem nem kell új ketyere, mert vér és szenvedés tapad hozzá! Felfogásom szerint ennek a fémnek a kitermelése beletartozik a földi életet kísérő katasztrófák körébe. Már amennyiben az emberi lényt is a természeti környezet részének tekintjük.

Belátom, a hangzatos szavak mögé nézni fárasztó dolog. Fájdalmas, mert rádöbbenünk saját önzésünkre, kijátszhatóságunkra, tehetetlenségünkre. Jobb esetben arra, hogy nem elég időnként utcára vonulni (bár nem árt), de az is valami, ha felismerjük, hogy hétköznapi életünkben mit tehetünk az éghajlatváltozás okozta károk csökkentéséért. És fogadjuk el, hogy nem vagyunk mindenhatók, a XXI. század „csodái” sem bírnak a természet erejével.    

Eszembe jut egy hazai kutatás, amely 2003 és 2006 között több száz hazai tudós és szakember munkáján alapult. A VAHAVA (Változás – Hatás – Válaszadás) projekt 2003 és 2006 között készült, akkori nevén a Mezőgazdasági és Vízügyi Minisztérium és a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából. Húsz-huszonöt éves távlatra dolgozták ki a kutatók azt a stratégiát, hogy miben kell majd alkalmazkodnunk. Az életvitelünktől kezdve a gazdaság minden területéig, a lezúduló csapadék felfogásától épületeink tájolásáig.    

2007-ben, egy évvel a projekt lezárása után fiatalokat kérdeztem arról, mit gondolnak e tekintetben a jövőjükről? Egyikőjük szavai különösen megérintettek. A huszonhét éves lány, a fenntartható fejlődés híve akkor ezt mondta: „Számomra mindez azt jelenti, hogy megváltoznak a játékszabályok, amelyek között élni lehet. Imádkozom azért, hogy meglássam, mi az én dolgom ezen a játszótéren és be tudjam tölteni a feladatomat. Eddigi életem felét is intenzív változások között töltöttem. Tehát, hogy a klíma tekintetében  változik valami, nekem nem újszerű vagy különleges élmény. Ez is csak olyan dolog, amivel kezdenünk kell valamit.” Hogy mi lett a VAHAVÁ-ból, már nem követtem. De többször írtam róla, igaz ennek tizenkét éve. Lehet, egyszer előveszik, oly nagyon le se kéne porolni. 

Pokol Ausztráliában, 2019. november

Azokban a napokban, amikor Varsóban, Kijevben, Berlinben utcára vonultak, egyebek mellett a „Lángol a Föld!” felirattal, én Ausztráliában élő barátaimért aggódtam, de nagyon. Mert ott valóban lángolt és lángol ma is bozót, cserje, élő erdő. A mentőcsapatok tűzfalként határozták meg a jelenséget, amely családok otthonaiból vödörnyi pernyét hagyott hátra, tűzbiztosnak tartott középületeket falt fel. Akkora a baj, hogy a bátorságukról híres lánglovagok egyik vezetője kijelentette, a tárgyi értékek megvédésére már nem képesek, csak az emberek biztonságára tudnak összpontosítani.

Barátaim, a magyar származású Ági és társa, az ausztrál Phil, az ottani természeti adottságokkal való együttélést, a viharokat, a száraz időket évtizedek óta türelemmel, felkészüléssel viselik. Philnek szülőföldje, Áginak Magyarország után második választott hazája lett Ausztrália. Fiatal párként azért költöztek Sydney-ből egy akkor még romlatlannak számító kis településre, mert békességre és harmóniára vágytak. Ahogy teltek az évek és születtek, növekedtek a gyermekeik, a környéket is egyre többen fedezték fel. Hozták magukkal az egyre erősebb üzleti törekvéseket, a nagyrészt érintetlen táj megbontását. Ági és Phil felmérték, mely tervek ésszerűek és melyek tennék tönkre a hely eredeti értékeit. E szellemben érveltek, tiltakoztak a helybéliekkel összefogva. A múlt század hetvenes éveitől őrzöm az otthonteremtésükről, örömeikről, a farm növekedéséről szóló leveleiket. Tudtam, mikor bővítették a házukat két kezük munkájával, mert a négy gyereknek nagyobb tér kellett. Tudom Ági mit termeszt a konyhakertben, majd azt is megírta, amikor egy nagy kígyó a teraszra kitett bölcsőn kúszott. Ő pedig kinyiffantotta. Mégpedig úgy, hogy a lopakodását ne legyen ideje észlelni, mert akkor támadott volna. Egy ásóval sújtott a fejére. Nevettem, ahogy olvastam, mert elképzeltem az ötven kilós amazont, pedig akkor és ott ez nem lehetett muris pillanat.

Attól kezdve, hogy interneten tudtunk levelezni, láthattam, hogyan nőnek azok a fák, amelyeket ő ültetett. Néhány hónapja pedig szomorúvá tett, amikor elküldte a szárazság miatt gyökerestől kifordult eukaliptusz fájáról a képet. Na és én meg itt kínlódom a hol égető napnak, hol a dunai szélnek kitett apró növényeimmel –vígasztaltam tréfás komolyan.

Amikor utóbb nálunk jártak, Phil kérdezte, mi Budapestnek e részében mennyi vizet, áramot, fogyasztunk, s mit fizetünk érte. Csodálkozott, mert nem tudtuk pontosan. Ő meg elmesélte, hogyan védekeznek a hőség ellen, amikor pedig lezúdul az eső, hatalmas víztároló hordóikban tartalékolják a csapadékot és használják, amire csak lehet.

Amúgy Phil természetgyógyász, jelentős pacientúrával, Ági pedig tanár, négy gyermeket nevelt fel és immár hat kisgyerek nagyija. A rendelőben férje asszisztense, olykor a helyi lakosság érdekeinek szószólója. Várandós nőket istápol és életük, betegségük utolsó idejét élő barátok lelki kisérője. Amikor itt, Budapesten az asztalunk körül ültünk és a világ dolgairól beszélgettünk, eltűnt a földrajzi távolság és az, hogy négy évtized után találkoztam újra Phillel. Melegség töltötte el a szívem, bátorságuk, egyszerűségük, bölcsességük miatt.  Azóta is foglalkoztat: miből fakad az erejük? Ahogyan a létük egyensúlyba tudott kerülni mindazzal, amit a XXI. század technikai lehetőségei adnak a gondolkodó, környezetük iránt felelősséget érző és az elemek erejével küzdő embernek.

Az utóbbi időkben már olyan képeket kaptam Ágitól, amelyeken a kilométerekre lévő bozóttűz látható, a közepén egy tűzgolyóval. Reménykedtem, hogy szerencsés a település fekvése, a baj elkerüli őket. A térképet nézem, folyó is van a közelben…

December havába lépve, az itthoni hangulatról elküldtem a ködpárába burkolózó Duna látványát és advent első hetében az utcánkban lévő, csillogó villanykörtékkel díszített fácskákét.

„Nehéz lélegezni, nem lehet kimenni a házból, a hat unoka itt van nálunk, nehéz őket így bezárva tartani. A füst egyre lejjebb jön, állandóan köhögök.” – jött a válasz.

Két nappal később: „A tűz egyre nagyobb, most 150 ezer hektár ég, amiről tudunk. Mi még mindig bezárva, képek, papírok, erdélyi tálak és egyéb fontos dolgok már jó helyen vannak, ha menni kell. De élünk és tervezzük, hogy jövőre új kertet építünk.”  

A legutóbbi hírek: „Tűz, tűz és nagyon sűrű füst. Nincs semminek vége. Kevés a vízzel oltó repülő. Az egész ország ég. Jöttek kanadai, orosz, új-zélandi tűzoltók és önkéntesen is harcol mindenki. Lehet, el kell hagynunk a házat. Küldj egy kis fagyot és havat, jó lenne…”

És a legutóbbi kép, ami mindennél, de mindennél többet üzen. A fiú unokák, Éliás, Zoltán, Miklós, Silos a hőtől kiégett gyepen, kisgatyában járják az esőtáncot. Esett egy kevés, még több égi áldás kéne!

Hát, így vagyunk ezen a bolygón, klímakatasztrófa idején. Egymást   féltve, aggódva, szeretve.

A többit nem tudom.