Ha hihetünk az EU támogatóinak, Európa valóban egy törékeny virágszál. A politikusok és riporterek folyamatosan figyelmeztetik a közvéleményt a fenyegetésre, melyet az Európa-szerte megjelenő populista mozgalmak jelentenek. A legutóbbi riadót Martin Schulz, az Európai Parlament szocialista elnöke fújta a minapi osztrák elnökválasztás kapcsán, arra figyelmeztetve, hogy „Európa karaktere meg fog változni” ha Norbert Hofer, a szélsőjobboldali Szabadságpárt jelöltje győz. Messze nem egyértelmű, hogy egyetlen ember miként formálhatná át egy egész földrész karakterét, mindössze azáltal, hogy megválasztják egy formális posztra.
Úgyszintén nem világos, hogy miként határozzuk meg Európa karakterét, illetve milyen alapon állítja be Schulz önmagát szakavatottnak a témában. Európa fogalma mindig is vitatott volt. Földrajzi értelemben annak a kérdése, hogy Európa hol kezdődik és ér véget soha nem lett tisztázva. Nem is olyan régen sok nyugati újságíró azon erősködött, hogy Oroszország és Ukrajna Eurázsiában vannak. Most, hogy Törökország várhatóan csatlakozni fog az EU-hoz, Európa földrajzi értelme még az eddigiekhez képest is vitatottabbá és zavarosabbá fog válni.
Pont ugyanennyi bizonytalanság veszi körül Európa karakterét. A hidegháború után a legtöbb publicista a Régi Európa kifejezést használta, amikor Európa azon részére utaltak, amely kívül esett a szovjet blokkon. Ezzel szemben a keleti blokk országait Új Európaként aposztrofálták. Ma a Régi Európa egyes részeit – Magyarországot, Lengyelországot és Szlovákiát – még mindig úgy kezelik, mintha nem volnának teljesen európaiak és kioktatják őket európaiságból.
Ma a baloldali, EU-párti politikai elit még a hagyományos jobboldalt is felülmúlja a népakaraton alapuló demokratikus döntéshozatal iránti megvetésében.
Történelmileg Európa mindig is megosztott volt. A Nyugatrómai Birodalom összeomlása olyan vallási, politikai és kulturális különbségeket hozott létre, melyek a mai napig fennmaradtak. És a Római Birodalom bukása óta időről időre kísérletek történnek annak újjáalkotására. Ez elsőként egy keresztény birodalom képeként körvonalazódott a középkorban Nagy Károly frank császár idejében, akit római császárrá koronáztak. Fontos megjegyezni, hogy Nagy Károly szemei előtt a római birodalom keresztény verziója lebegett, nem egy egyesült Európáé. Európáról azóta is felbukkannak, megmérettetnek és elbuknak eszmék. A felvilágosodás gondolkodói egy tudományos és világi értékek iránt elkötelezett kontinensről írtak. Az európai egyesítés eszméjét a 19. században ahhoz társították, hogy egyetlen nemzet hódítások útján hajtaná végre a kontinensegyesítést.
Mondhatnánk, hogy Napóleon volt, aki a legközelebb került Európa egyesítőjének szerepéhez. Amikor 1804-ben császárrá koronázták, Napóleon Nagy Károly emlékét elevenítette fel. A francia elit egy része számára még mindig Napóleon testesíti meg Európát. A Historia francia magazin 2002-ben a következő címmel közölt egy írást: „Napóleon – Európa igazi atyja”. A Historia címlapján Napóleon szerepel, amint éppen átkel az Alpokon, miközben a kalapján az EU címere látható. „A történelem igazolta Napóleon vízióját a »nagy európai család«-ról”, írta Dominique de Villepin volt francia külügyminiszter a Les Cent-Jours ou l’Esprit de Sacrifice hasábjain.
Azonban nem Európa állítólagos karaktere ihlette az EU létrehozását; inkább egy második világháborúhoz hasonló konfliktus elkerülése ösztönözte, és annak a szükségessége, hogy Németországot újraintegrálják a nyugati világba. A kontinens egységét a reálpolitika mozgatta – biztonsági kérdések és gazdasági kényszerek –, nem a filozofikus elmélkedés Európa jelentéséről és karakteréről. Konrad Adenauer egykori német kancellár elismerte, mikor kijelentette, hogy „a német problémák csak az európai fedél alatt oldhatók meg”. Adenauer számára az volt a kívánatos, hogy ez a fedél német tulajdonban legyen. És Angela Merkel továbbra is hasznosnak találta ezt a fedelet, amikor bevándorláspolitikáját Németország szomszédaira is rákényszerítette. Az ötvenes évek, és különösen a nyolcvanas évek óta ez a „tető” létfontosságú szerepet játszott abban, hogy sok európai kormányt megóvjon a választói nyomástól.
Kitérés Európa karakterének kérdése elől
Schulz elmélkedéseivel ellentétben Európának nincs karaktere. Az európai egyesítés szószólói azt remélték, hogy a különböző nemzeti jellegek majd elhalványulnak, és a helyüket átveszi egy kontinenst átölelő identitás. Ebből kifolyólag az EU minden tőle telhetőt megtett, hogy a nemzeti identitást aláássa. A hetvenes évek óta bátorított olyan csoportokat, mint a katalánok és a skótok, hogy ápolják és fejlesszék kulturális öntudatukat. Az EU érdeke, hogy megvédjen mindenféle kisebbséget, lehetővé tette számára, hogy a védelmezőjükként lépjen fel, amikor kiáll mellettük a nemzeti kormányokkal szemben.
Az EU regionális elkötelezettséget támogató politikájának egyik mellékhatása az lett, hogy elősegítette a nemzeti identitás széttöredezését. Mégis, a nemzeti öntudat ébredése Európa nagy részében nem járt együtt az (egységes) európai öntudat erősödésével. Sokkal könnyebbnek bizonyult aláásni a nemzeti öntudatot, mint életre kelteni egy valódi összeurópai identitást. Az 1970-es évek óta több felmérés is megmutatta, hogy Európa lakossága kevés érzelmet táplál az EU iránt, és még pártolói is csak gyakorlati okokból támogatják. Az EU legitimációs hiányosságai vezetői által is jól ismertek, akiknek időszakos kísérleteik, hogy támogatókat mozgósítsanak az európai értékek mögé, jellemzően híján vannak a meggyőződésnek.
Az EU idenitászavara valójában feloldhatatlan kérdés. Adenauer „fedelének” létrehozását az indokolta, hogy megalkossanak egy intézményt, ami megóvhatja a különböző nemzeti eliteket a politikai nyomástól. Az EU alapítása óta az élen járt egy olyan kormányzási stílus megalkotásában, amely szándékoltan megakadályozza a demokratikus akarat kialakulását. A populizmus ellen irányuló állandó támadásait átjárja a nemzeti szuverenitás megnyirbálásának vágya. Az elmúlt négy évtized folyamán az EU szellemi támogatói folyamatosan a kozmopolitizmus és technokrácia ideálját emelték a nemzeti szuverenitás és közvetlen részvételen alapuló demokrácia fölé.
Az EU demokrácia iránti elkötelezettsége papírvékony. Rajongása a diktátumok politikájáért leleplezi a technokrata kormányzás tekintélyelvű hajlamait. Ma a baloldali, EU-párti politikai elit tagjai kifejezetten összhangban vannak a hagyományos jobboldaliakkal a populista demokratikus döntéshozatal iránti megvetésükben. Ebben az értelemben Jürgen Habermas vezető német politikai gondolkodó személyesíti meg az EU-t, ha az európai jelleget nem is. Harsányan támogatja a kozmopolitizmust és rossz színben tünteti fel a nemzeti szuverenitást. Amellett érvel, hogy az egyes nemzetek választói a „jobboldali populisták felségterületei”, és a „nemzeti makroszubjektumok karikatúrájaként” kárhoztatja őket, akik „elszigetelik magukat egymástól”.
Az EU gyanakvása a képviseleti demokráciával szemben négy felvetésen alapszik. Először is abban hisz, hogy az emberekre nem lehet rábízni, hogy támogassanak olyan ügyeket, melyek nélkülözhetetlenek a társadalom megőrzéséhez és javításához. Másodszor pedig azt állítja, hogy van egy fontos kompromisszum a demokrácia és a hatékonyság között, és válság idején a hatékonyságnak kell a demokrácia fölé kerekednie. Harmadszor pedig úgy hiszi, hogy a kormányok, különösen a demokratikus kormányok elvesztették a képességüket, hogy megbirkózzanak a kulcsproblémákkal, amelyekkel a társadalmak szembenéznek. Végül pedig meg van győződve róla, hogy a választók naivitásából kifolyólag a fő haszonélvezői egy valóban demokratikus döntéshozatalnak a jobboldali populisták lennének.
És valóban, az EU antidemokratikus ösztönei a populizmus problémájával kapcsolatos rögeszméjében nyilvánulnak meg a legfeltűnőbben. Az EU a felvilágosult demokrácia jelzőfényének képzeli magát, míg az embereket, a démoszt, bigott idegengyűlölőknek tartja. Ezzel az indokkal utasítja el és hagyja figyelmen kívül a nemzeti választók akaratát. Ezért amikor úgy tűnt, hogy a Szabadságpárt meg tudná nyerni az osztrák elnökválasztást, Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke azt mondta, figyelmen kívül hagynák az osztrák választók akaratát. Arra figyelmeztetett, hogy „nincs párbeszéd vagy vita a szélsőjobbal”.
Juncker állítása, miszerint nincs „vita”, megmutatja azon szándékának hiányát, hogy elszámoljon az EU politikájával a választók felé. Mindemellett ez a politikai gyávaság kinyilatkoztatása is. Amennyiben az osztrák szélsőjobb valóban problémát jelent, akkor a valódi demokratáknak a feladata, hogy megváltoztassák azok szemléletmódját, akik Hoferre szavaztak. De ez megköveteli a párbeszédre, vitára való hajlandóságot – azt amit Juncker és az EU oligarchiái következetesen elkerülnek.
Demofóbia
Európában két lehetőség közül választhatunk, az EU technokrata kormányzása vagy a demokratikus népszuverenitáson alapuló döntéshozatal mellett. Minderre felhívni a társadalom figyelmét az egyik fő kihívás, amellyel a liberális gondolkodású, toleráns és felvilágosodáspárti egyéneknek szembe kell nézniük. Ha van egy igazán fontos európai alapérték, az nem más, mint annak a szabadságnak a felkutatása, ami elsőként korlátozott mértékben Athén agoráján jelent meg, később a reneszánsz és a koramodern időszak alatt kristályosodott ki, majd végül a liberális és közvetlen részvételen alapuló demokrácia alapzatává vált.
A demokrácia nem mindig nem áll elő a helyes válaszokkal. Kockázatos vállalkozásról van szó, pontosan azért, mert a kimenetele nem megjósolható. Demokrácia nélkül azonban nem virágozhat a közélet. Hogy ma a szélsőjobboldali pártok szavazóbázisa erősödik, az nem a demokrácia ellen érv, hanem a technokrata kormányzás ellen. Történelmileg a tömegek iránt érzett elitista megvetés a jobboldali politika jellemzője volt. Ma ez az érzület egyaránt sajátja a jobb- és a baloldalnak – még azok is, akik korábban kapitalista intézményként ítélték el, most inkább az EU-t választják a közvetlen demokrácia kockázatos ügyével szemben.
Az európai politikai osztály hozzáállása az átlagemberekhez leereszkedő és elutasító. A közvéleményt idegengyűlölőnek, homofóbnak és iszlámellenes nevezik. Ugyanakkor azok, akik ilyen könnyen akasztanak fóbiákat mások nyakába, nem ismerik fel sajátjukat. Ami nem más, mint a népgyűlölet, a demofóbia.
A cikk eredetije a Spiked oldalán jelent meg.