Egyéves ittléte gyümölcse az a könyv, ami „A célkeresztben Magyarország” címmel, néhány hónappal az angol változatot követően, most jelent meg nálunk. (Közép-és Kelet- Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2017.) Füredi stílusa az angolszász esszéisták legjobb hagyományait követi, frappáns, egyszerű és közérthető. Mindez a szakirodalom alapos és széles merítésű ismeretével és ismertetésével párosul. A rólunk írt felületes és egy kaptafára készített konjunktúrairományok szerzőivel ellentétben, Füredi magyar, vagyis nemcsak a nyelvet, de a kultúrát is érti, a magyar habitus és érzelemvilág sem ismeretlen számára. 1956 óta azonban most töltött először hosszabb időt itthon, hiszen otthona Angliában van, iskolái és tanári, illetve közírói pályája is az angolszász világhoz köti. Kívülről és madártávlatból, de egyben belülről és alulnézetből is vizsgálódik.
Az Európai Unió és a „liberális Nyugat”, valamint az illiberális Magyarország közötti konfliktus Füredi szerint elsősorban kulturális, vagy más szóval ideológiai természetű. A kulturális konfliktusok pedig, mint azt rögtön az elején leszögezi, még az ideológiai vitáknál is jóval hevesebb reakciókhoz vezetnek. „A jóléti állammal vagy a szabad piaccal kapcsolatos ideológiai különbségek némi gyakorlatiassággal és kompromisszumkészséggel részben áthidalhatók. Az olyan, értékek által meghatározott kulturális konfliktusok, mint az abortusz, a melegek házassága, a multikulturalizmus, a nemzeti önrendelkezés – hogy csak néhányat mondjunk –, jóval kevésbé oldhatók fel kompromisszumok révén. Az értékkonfliktusok erkölcsi kérdésekbe ágyazódnak, közük van a jóhoz és a rosszhoz. Ilyen körülmények között az empátia hiánycikk, a szembenálló felek hajlamosak arra, hogy a lehető legrosszabb indítékokat tulajdonítsák egymásnak, s hogy a másikat akár gonoszként tüntessék fel. A kultúra átpolitizáltsága miatt a konfliktusok és a problémák ritkán oldhatók fel kompromisszumok révén.”− állapítja meg.
A kulturális viták azért különösen élesek, sőt engesztelhetetlenül metszőek, mert a liberalizmus, a liberális demokrácia szemmel láthatóan kifáradt, képviselői elbizonytalanodtak. Úgy tekintenek magukra, mint „utolsó mohikánokra”, akik önfeláldozó, ámbár kevés sikerrel kecsegtető harcot vívnak az egyre befolyásosabbá váló autoriter, értsd: populista erőkkel. Egyfajta erkölcsi vészhelyzetet vizionálnak, amit az okoz, hogy szerintük a populisták veszélyeztetik a szabad és nyílt társadalmakat. A populisták ugyanis − érvelnek−, illiberálisok, az illiberálisok pedig nyilvánvalóan nem demokraták, vagy legalábbis, nem úgy, ahogy ők diktálják, sőt nacionalisták. A nacionalisták pedig − folytatják okfejtésüket − értelemszerűen fasiszták, jobban mondva: nácik, ezért háborús uszítók, sőt tömeggyilkosok is. És már meg is érkeztünk Hitlerhez.
Füredi fel is teszi a kérdést, nem az a legnagyobb bajuk a populistáknak nevezett politikusokkal, mozgalmakkal, hogy népszerűek? Hogy képesek megszólítani és maguk mögé állítani azt a többséget, ami a demokratikus hatalom megszerzéséhez szükséges? A liberálisok és nyomukban az egykori szocialisták ugyanis egyre jobban eltávolodnak a választóktól, és egy olyan bürokratikus elitréteggé álltak össze, amely már csak saját magához, vagyis ehhez az elithez beszél, őket tekinti célcsoportjának és ezért egyre kevésbé képes tömegtámogatásra szert tenni. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az elit egyes megmondói szerint, akik nem jól, értsd: nekik tetszően szavaznak, például Trumpra, a Brexitre, Orbánra stb. azok ostobák és bunkók, sőt vidékiek és ezért egyben szélsőségesek is.
Európa gyávasága
Füredi szerint az egyik legsúlyosabb probléma az Unió gyávasága. Az kétségtelen tény − állapítja meg −, hogy az Európai Unió a kezdetektől demokrácia-deficittől szenved, amit a szakértői tekintélyre való hivatkozással igyekszik kompenzálni. Amikor tehát ez a szakértői elit a populizmust kiáltja ki fő ellenségének, saját magát, vagyis a bürokratikus elitet hermetikusan leválasztja a társadalomról, tehát mindenkiről, aki nem tartozik az elitklubhoz. És ezzel bár a nem megfelelő értékrendet valló, helytelenül szavazókat akarja elszigetelni, végső soron saját magát zárja karanténba. A közös vonás ugyanis, ami a Brexit szavazóit és a Podemos, vagy a FIDESZ, illetve PiS támogatóit a hatalmon lévő elittől megkülönbözteti, nem más, mint a szolidaritás és közösséghez való tartozás iránti igény.
A huszadik században az egymással rivalizáló ideológiák mentén artikulálódtak az ellentétek. Az egyént tisztelő és a meritokráciát működtető piacgazdaságok álltak szemben a kollektivista, a származási és osztálykülönbségeket abszolutizáló, a magántulajdont felszámoló kommunista diktatúrákkal. A 21. századba lépve azonban ez utóbbi modell végelgyengülésben kimúlt. Hívei kizárólag azokban a nyugati, jóléti demokráciákban találhatók, akik soha nem tapasztalták meg a saját bőrükön a reális szocializmus hideg valóságát. Sokuk arra vetemedik, hogy onnan, a nyugati elitklubokból ossza meg a marxizmusból levont tanulságait azokkal, akik a saját bőrükön tapasztalták meg a kommunista diktatúrát, azt mímelve, mintha nem tudnák, hogy nálunk ebből a „tudásból” mindenki rég ledoktorált már.
Ahogy a nyugati világ egy időre egypólusúvá vált, úgy kellett mindenkinek egyetlen ideológia mentén felsorakoznia. Ezért a konfliktusok ezen az egy ideológiai kereten belül jelentkeznek. Erkölcsi természetűek, más szóval: az értékekről szólnak. Az egyes társadalmak ugyanis nem ugyanazokat az erkölcsi normákat vallják. Füredi szerint: „Az érzelmi energiákat, amiket valaha az ideológiai különbségek megvívására mozgósították, ma az értékek közötti konfliktusokra fordítják. Ilyenek: a családi élet, a vallás szerepe, a szexualitás, a házasság, az élet lezárása és az abortusz kérdései.”
Kultúrharc
Ez a harc tehát, ami Európában most folyik: kultúrharc. Az ellentétek a vallás, különösen a kereszténység, illetve az iszlám szerepe, az európai kultúra jelentése, a multikulturalizmus és a nacionalizmus szerepe kapcsán törnek a felszínre.
Az egyik fő, hanem a legfontosabb ellentét a nemzeti önrendelkezés és a nemzetállam hívei, illetve az Egyesült Európa álmát kergető globalista elit között húzódik. Ez utóbbiak, akik közé az EU intézményeinek tisztviselői is tartoznak, nemzetek feletti, a nemzetet meghaladó nézeteket vallanak. Szerintük a nemzeti önrendelkezés idejétmúlt, sőt bomlasztó eszme. Ez az a különbség, ami az EU tagállamait nagyjából a régi vasfüggöny mentén vágja ketté. Mára tehát nyilvánvalóvá vált, hogy bármit jelentsen is az Európai Unió, az biztos, hogy nem egy közös értékeken alapuló közösséget jelent. − állapítja meg Füredi. A most folyó vitából kiviláglik, hogy az értékek között feszülő ellentétek sokkal jobban megosztják Európát, mint a meglévő gazdasági, vagy társadalompolitikai különbségek. Ami tehát a szerző szerint igazából számít: az a kultúrharc. És mindjárt meg is indokolja, hogy miért. Azért, mert meglátása szerint az EU kozmopolita politikai kultúrája felől nézve a vallási vagy nemzeti hagyományoknak bármilyen pozitív összefüggésben való említése azt jelenti, hogy az illető nem akar lépést tartani az új Európa felé tartó elitista diktátummal. Ezért van az, hogy az uralkodó elit a nemzeti és hazafias, vagy keresztényi érzület minden formájával szemben azonnal teljes fegyverzetben felvonul. Ez az elit ugyanis föderalista, vagy más kifejezéssel globalista, és ádáz ellenséget lát a nemzetükkel azonosulókban, vagyis a nemzeti szuverenitás híveiben.
Az értékek Európája
2004 októberében az Európa spirituális és kulturális dimenziói című, az EU által támogatott jelentés úgy vélte: a hidegháború befejeztével a gazdaságnak továbbra is fontos szerepet kell játszania az Unió hatalmának legitimálásában. A Kurt Biedenkopf, Bronisław Geremek és Krzysztof Michalski által megfogalmazott zárójelentés szerint az Unió legfontosabb közös célja a gazdasági növekedés biztosítása és ezzel az életszínvonal emelése, a szociális védőháló megerősítése és a közös piac kiteljesítése. Ezzel azonban semmit nem mondtak azokról a közös értékekről, amelyek „szívet és lelket adnának” Európának, ahogy arra az ellentmondásos Viviane Reding rámutatott. Jacques Delors is erre utalt, amikor megjegyezte: „senki sem lesz szerelmes a növekedési rátába.”
Orbán Viktor a fentiekkel szemben úgy véli: „Európát a kultúrája teszi Európává.” Ezzel persze mindenki egyetért. A kibékíthetetlennek tűnő ellentétek abból adódnak, hogy „európai kultúra” alatt mindenki mást ért. 2011 júliusában még Delors, az Európai Bizottság korábbi elnöke is úgy beszélt az „értékek Európájáról”, hogy abban a kereszténységnek alapvető szerepet tulajdonított. Igaz, hogy arra is rámutatott, hogy: „mára elrejtettük közös értékeinket.” A 2007-es Lisszaboni Szerződés körüli vitákra utalva emlékeztetett arra, hogy „több kormányfő is volt, aki nem akart ezekre a gyökerekre hivatkozni”. „Ez nagyon szomorú – mutatott rá –, mert nem szabad elfelejtenünk, hogy honnan jövünk.”
Mostanra ott tartunk, hogy Marie-Christine Vergiat, az Európai Parlament Baloldali Blokkjához tartozó francia képviselőnő szerint: „az európai értékek már nem keresztény értékek”; „az európai értékek közé a lelkiismeret szabadsága, a választott vallásban való hit szabadsága, a hit vagy nem hit szabadsága tartozik.” Ez és az erre rímelő értékpreferenciák, amiket egykor marginálisnak tekintettünk, mára bekerültek a fősodorba, sőt egyeduralomra tartanak igényt.
Magyarország azonban továbbra is kiáll a keresztény értékek és a nemzeti szuverenitás mellett, ami a Globe és Mail szerint már 2012-ben indokolttá tette, hogy az Európai Unió páriájává vált. Az Unió akkori elnöke, a belga (?) Rompuy gróf az Európai Tanács első elnöke (2009-2014) figyelmeztette is Orbánt arra, hogy veszélyes vizekre evez azzal, hogy pártolja a nacionalizmust, hiszen az ő felfogása szerint „a nemzeti szuverenitás, amire hivatkozik, egyszerűen hazugság”. Egy nemlétező államból: Belgiumból, ami képtelen a flamand-vallon ellentétek elsimítására, az Unió élére ejtőernyőzött politikustól, nem is vártunk mást.
A neokolonalisták
A huszonegyedik század fordulója óta az EU jelentős erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a saját hagyomány-ellenes világképére, értékrendjére formálja át Magyarország és a hozzá hasonló többi kelet-európai ország politikai kultúráját. Ezt az igyekezetüket igazi újragyarmatosító meggyőződéssel akarják ráerőltetni az általuk lenézett és lesajnált kelet-európai tagállamra. Füredi idézi Ian Klinkét, aki szerint: „az EU keleti bővítése során végig megfigyelhetőek voltak a neokolonialista felhangok; az »európaizálás«, a »modernizálás« és a »liberalizálás« ideologikus céljai, melyek során nem is titkolták, hogy mind gazdaságilag, mind politikailag alsóbbrendűnek tekintik ezt a térséget”.
Az EU és az USA balparti értelmiségi elitje tehát nem is titkolt neokolonialista szemmel néz térségünkre. Folyamatosan feddésre emelt mutatóujjal közelítenek felénk, hogy morális felsőbbrendűségük biztos tudatában oktassanak ki minket. Persze nem annak az alapján, hogy mi a jó, illetve helyes, erkölcsös vagy erkölcstelen, hanem egyfajta ítélkezésmentesnek tűnő, erkölcsileg semlegesnek számító, technikai szóhasználattal operálva. Demokráciáról, jogállamról, fékekről és ellensúlyokról, költségvetési szabályokról, médiatörvényről, emberi jogokról papolva. Döntéseiket pedig azzal igazolják, hogy azok „nyilvánvaló tényeken” és „kutatásokon”, jogszabályi előírásokon és az EU-s szerződésen stb. alapulnak.
A nemzeti szuverenitásról
Robert Skidelsky szerint „a neoliberális gazdaság elkötelezettjei számára a nemzeti határok értelmetlenül akadályozzák a piacok globális integrációját. A liberális politika támogatói szerint a nemzetállamok és a nemzeteikhez ragaszkodók az emberiség politikai integrációjának gátjai.” (Economic liberals view national frontiers as irrational obstacles to the global integration of markets. Many political liberals regard nation-states and the loyalties they inspire as obstacles to the wider political integration of humanity; https://www.project-syndicate.org/commentary/immigration-inconvenient-truths-by-robert-skidelsky-2017-11/english) Az Európai Parlament 2012-es, Magyarországgal kapcsolatos emlékezetes vitája óta az az Uniónak nem sikerült levennie a napirendről az európai értékekről folyó vitát. A gazdasági erőforrások vagy a politikai reformok kapcsán kialakított érdekegyeztetési mechanizmusok egytől egyig kudarcot vallottak. Mert a hitről, az identitásról, a hazaszeretetről, a gondolatszabadságról, vagyis a legfontosabb alapértékekről van szó. Az eltérő álláspontot képviselők gyakran elbeszélnek egymás mellett és az is lehet, hogy az értékekről folytatott vitákban a fordítások során sok árnyalat elveszik, de legalábbis ellaposodik. Mára az ellentétek Kelet-Nyugat közötti szembenállássá látszanak leegyszerűsödni, ahol a Nyugatiak szószólói között az első sorokban a németeket találjuk. Számukra és szövetségeseik számára a nemzet és a nemzeti szuverenitáshoz ragaszkodók megvetendők, csekély értelműek, maradik, akik átnevelésre szorulnak. Ezért is szögezi le Füredi, hogy „Németország, gazdasági és politikai súlya miatt, képes volt nemzeti törekvéseit identitásának európaizálása révén érvényesíteni.” Ami annyit tesz, hogy a német vezetés alatt álló „haladók” nemcsak illegitimnek, hanem elítélendőnek, tehát populistának, értsd: fasisztának kiáltanak ki mindenkit, aki a „népre” vagy a „nemzetre” hivatkozik. Ezek a kritikák ugyanakkor figyelmen kívül hagyják, hogy a nép nevében való megnyilatkozás, vagyis a népre való hivatkozás mindig is a demokratikus képviselet központi elve volt. Ugyanazok, akik azzal vetik el a nemzeti identitásokat, hogy lehetetlen az egy nemzethez tartozó polgárokról homogén masszaként beszélni, minden további nélkül homogénnek tételezik azokat a törtidentitásokat, amelyekre nem győznek ellenpólusokként hivatkozni. Eközben a legkülönbözőbb kisebbségi csoportokhoz tartozókról azt feltételezik, hogy kisebbségi identitásuk egyben politikai, kulturális meghatározottságot is jelent. Ez a felfogásuk, ami együtt jár azzal, hogy a társadalmi és kulturális tapasztalatot egyneműsíteni igyekeznek (fehér előjogok, macsó férfiasság, hetero-szexizmus, fekete identitás, homoszexualitás, gender, meetoo) jóval jellemzőbb a populizmusellenes elitre, mint az általuk populistáknak bélyegzettekre. A multikulturalizmus hirdetői fáradhatatlanul kiállnak a „mások” hitvilágának és életformájának elfogadása mellett, arra hivatkozva, hogy nem szabad senki felett ítélkezni, kivéve azok felett, akik eltérő véleményen vannak, különösen, ha nemzeti identitással rendelkeznek, amit ők kirekesztőnek tartanak. Füredi szerint azonban a nemzetállamellenes, globalista elit „a sokszínűséghez, a mássághoz, a multikulturalizmushoz és asszimiláció-ellenességhez kapcsolt pozitív tulajdonságokkal megfosztja az államot minden kulturális és nemzeti támaszától. A nemzetállamot bizonyos értelemben kulturális tartalmaiból vetkőzteti ki.”
Az Európa Birodalom hívei az egykori Brit Világbirodalom babérjaira törnek, és a kulturális és nemzeti hagyományokon alapuló lojalitást a jog uralmával váltanák fel. E közben teljesen figyelmen kívül hagyják, mutat rá Füredi, hogy a brit birodalmi politika egyik legsúlyosabb, máig ható következménye az ennek hatására pl. Afrikában, Pakisztánban stb. virágzásnak indult törzsiség, megerősödött a törzsi identitás. Ulrich Beck és szerzőtársa, Edgar Grande: Kozmopolita Európa (Cosmopolitan Europe) című tanulmányában az EU olyan „kozmopolita, vagyis posztimperialista birodalommá” vált, amely „nem a nemzeti elkülönülésen és versengésen, hanem az átjárható nemzeti határokon, az egyetértésen, a kölcsönös függésen, a szándékon és az együttműködésből származó hozzáadott politikai értéken alapul”. Ezt a véleményt osztotta José Manuel Barroso portugál politikus is, aki 2004 és 2014 között az Európai Bizottság elnöke volt, ahonnan hogy hogy nem közvetlenüla Goldman Sachs vezetői foteljébe katapultált. Barroso a Bizottság elnökeként előszeretettel beszélt arról, hogy az EU az első „nem birodalmi birodalom”.
A történelem
Jan-Werner Müller szerint az új európai identitást meg kell fosztani történelmi múltjától. „Amennyire meg tudom ítélni, az Európai Unió az első olyan politikai entitás, amelynek nincs szüksége a történelmére és a történelmi tájolásra.” – írja. Ezért is jut Füredi arra a következtetésre, hogy a Magyarország és az EU fenntartás nélküli hívei között dúló emlékezetháború arról is szól: ki határozza meg a múltat. Ki írja meg a 21. századi történelemkönyveket? A magyar és a térségbeli nemzet történelem és az identitás közötti kapocs meglazulni látszott a kommunista diktatúra kényszere alatt, épp akkor, amikor az EU a történelem nemzetek feletti változatát kidolgozta. Így, miközben a magyarok és sorstársaik a múlttól való megfosztottságuktól szenvedtek, amit örökségük elvesztéseként éltek meg, az EU-hívők lelkesen vetették bele magukat a nemzeti történelem fontosságát megkérdőjelező elméletek nyújtotta izgalmakba.
Füredi szerint a nyugat-európai véleményformálók által alkalmazott kettős mérce, ami egyrészt figyelmen kívül hagyja saját társadalmaik mítoszgyártó gyakorlatát, miközben folyamatoson leszólják keleti szomszédjaikat, mert azok „sötét múltjaikhoz” ragaszkodnak, azzal a megvető lenézéssel rokonítja őket, amit a tizenkilencedik századi gyarmatosítók egykor az egzotikus kultúrák iránt tanúsítottak. Sőt, arra is figyelmeztet, hogy: a „szakasztott, mint az 1930-as években” refrén olyan retorikai fegyverré vált, amit azok megfegyelmezésére vetnek be, akik elutasítják az általuk diktált értelmezési keretet. Ennek az álláspontnak egyik fő képviselője a német baloldal legvitatottabb személyisége: Jürgen Habermas, aki szerint Európa történeti folytonossága azért vállalhatatlan, mert az a Holokausztba torkollott. Erre alapozva erkölcsi követelményként fogalmazza meg „a történelmi léttel” való szakítás szükségességét. Miután a Holokausztot erkölcsi stoptáblaként felmutatta, arra is jogot formál, hogy kikövetelje: ne csupán a múltunkat, hanem hagyományainkat, nemzetiségünket és történelmünket is tagadjuk meg.
Konrád György egykori másként gondolkodó író, aki minden lehetséges alkalmat megragad, hogy Habermas mögé felsorakozzon, Antipolitika című könyvében, a nemzeti szuverenitással szembe helyezkedve a „nemzetközi értelmiség” vezető szerepe mellett tör lándzsát. Konrád „a gondolkodó európaiak társaságát” magasan a kormányok és az államhatárok fölé helyezi és leszögezi, hogy ő a „toleráns” kozmopolita értelmiségiek körében érzi magát otthon. Egyáltalán nem csinál titkot abból se, mennyire lenézi a „kontrolláltalan tömegmozgalmakat”. Nem véletlen tehát − állapítja meg Füredi, hogy azt még a magyar liberális értelmiség szemléletével szimpatizálók is kénytelenek elismerni, hogy Konrád és a köré csoportosulók menthetetlenül elitisták és tele vannak népellenes érzelmekkel.
Míg mi, itt Közép-Kelet Európában, a múlt elrendezésére, a múlttal való kiegyezésre törekszünk, addig a Nyugat a múlttól való elszakadásra, a múlt el-, illetve megtagadására tesz kísérletet. Ezért forszírozza azokat az egyértelműen relativista értékválasztásra szorító témákat, mint a diverzitás, a multikulturalizmus és követeli, hogy beérjük a törtidentitásokkal való azonosulással. Az erkölcsi ítéletek eltagadásáról papolva, fő erényként saját „objektív”, „haladó” és szakszerű, a kizárólagosságra igényt tartó értékválasztását tartja, amit ítélkezés-mentességként prezentál. Enne lényege, mutat rá Füredi, hogy a kozmopoliták, akik nem rendelkeznek saját erkölcsi értékrenddel, ellenfeleiknek tekintik azokat, akiknek van, akik komolyan veszik saját értékeiket.
A kozmopolita elitnek azt a törekvését, hogy a huszonegyedik század problémáit az 1930-40-es évek tragikus eseményein keresztül értelmezzék, Füredi szerint csak részben indokolja a régmúlt szörnyűségek visszatértétől való félelem, sokkal inkább vezérli őket az az aggodalom, hogy a jelenlegi morális rend elmúlása elkerülhetetlen.
Nemzeti identitás, nemzeti szuverenitás
Marion Hedda Ilse Gräfin Dönhoff, a Die Zeit valamikori legendás főszerkesztője, a nyugat-német közélet egykori nagyasszonya, 1991-ben krakkói látogatása után arra a belátásra jutott, hogy: „Ott, Krakkóban felismertem, hogy a nacionalizmus, amelyre mi, nyugatiak jó adag gyanakvással tekintünk, pótolhatatlan a kelet-európaiak túlélésében. Ez az egyetlen módja annak, hogy harcoljanak az identitásukért, és végül is kivívják a szabadságukat.”
Az EU-t uraló kozmopolita elit a fenti felismerésig nem jutott el. Látómezőjükből a közép-kelet-európai térség valamikor az 1968-as mozgalmak izgalmai közepette kikerült, és ez azóta sem változott. Ennek az európai elitnek a magyar klónjai ugyanolyan ellenszenvvel viseltetnek a nemzeti érzés minden megnyilvánulása iránt, sőt azt is elérték, hogy ez váljék a magyar belpolitika legfontosabb vízválasztójává. Ennek magyarázata, hogy a rendszerváltoztatást követően a hatalmukat konszolidálni igyekvő baloldali és liberális, vagyis posztkommunista politikai körök, nyugati kapcsolataikat ezzel a nemzet és szuverenitásellenes beállítódással igyekeztek bebiztosítani. Ezzel kívánták magukat általuk legitimáltatni.
Stephen Holmes: Az antiliberalizmus anatómiája (The Anatomy of Antiliberalism) című fontos tanulmányában a liberalizmus két alapelveként a vallási toleranciát és a vita szabadságát azonosította be. A nyilvános egyet nem értést, vagyis a vélemények ütköztetését, tehát a vitát, olyan kreatív erőnek tekinti, ami a liberális politika legfontosabb jellemzője, megújulási képességének biztosítéka. Füredi ezt az érvelést irányadónak tekintve, a huszonegyedik század posztliberálisainak teljesítményét igencsak siralmasnak találja. Ez az elit minden várakozást alul múlóan lobbizik ugyanis szerte a nyugati világban a szólás szabadságát szabályozó és korlátozó törvényekért. A gyűlöletbeszéd korlátozására szolgáló gumiparagrafusok, amelyekkel a „gyűlölet” kifejezésre juttatását kriminalizálják Európa nagy részében, a liberális ügyekhez köthető aktivisták politikai kampányának köszönheti bevezetését és kötelezővé tételét. Füredi ezért az Orbán által meghirdetett „illiberális demokráciát” erre az „antidemokratikussá vált liberalizmusra” adott válasznak tekinti.
Az antidemokratikussá vált liberalizmus megnyilvánulását napról napra nyomon követhetjük. Megnyilvánult abban is, ahogy a posztliberális elit a 2016. júniusi Brexit népszavazás eredményére reagált. A kilépés mellett szavazókat itt is, mint minden nekik nem tetsző népakarat esetében, populistának, túl öregnek, iskolázatlannak, tájékozatlannak stb. nyilvánították. Michael Gove konzervatív miniszter velük szemben ugyanakkor abban az egy mondatban foglalta össze a Brexitre szavazók motivációját: „Azt hiszem, a briteknek elege lett a szakértőkből.”
Az a megmagyarázhatatlanul felelőtlen hozzáállás, amit az EU a migráció kapcsán a határok ügyében tanúsított, a nemzeti önrendelkezéssel szembeni ellenségességében gyökerezik. Mára ugyanis, az EU-s elit a nemzet iránti lojalitást a populizmus megnyilvánulásaként azonosítja be, a határokra pedig, amelyek nélkülözhetetlenek a nemzeti önrendelkezés fenntartásához, eltávolítandó akadályként tekint. Azt szorgalmazza, hogy az európai polgárok a nemzeti lojalitás helyett nemzetek feletti intézményekhez, vagy nemzetek alatti kisebbségi ügyekhez kötődjenek. Ha a határok eltűnnek, az állampolgárok egy olyan hatalom alattvalójává válnak, amely nem vonható felelősségre és amely nem képviseli őket. Éppen ezért tartja Füredi olyan fontosnak az ellenállást azzal a populizmusellenes hadjárattal szemben, amit a nyugat-európai bürokratikus elit a nemzeti önrendelkezéssel szemben indított. A nemzetállam mentegetőzés nélküli védelme a demokrácia fennmaradásának záloga. Hogy az elit egyik fő megmondóemberének számító kedvencét, Francis Fukuyamát is ideidézzük mondanivalónk alátámasztására: „Nincs még egy olyan egyetemes legitimációs elv a politikában, mint a népfelség (népszuverenitás) elve”. Jó lenne, ha legalább ebben az egyben meg tudnánk egyezni.