Tisztelt Vendégeink, Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Miniszterelnök Úr, Miniszter Asszony! Tisztelt Miniszter Urak! Tisztelt Nagykövet Asszonyok és Nagykövet Urak!

Alig 33 esztendővel ezelőtt a helyzet így festett a szocialista táborban. A Szovjetunió az NDK-ban 550 ezer, Csehszlovákiában 136 ezer, Lengyelországban 67 ezer, Magyarországon a Déli hadseregcsoport 65 ezer katonáját állomásoztatta. Harckocsik, tüzérség, légvédelmi rakétarendszerek, csapásmérő harci eszközök álltak készenlétben a szovjet laktanyákban és szovjet tanácsadók ellenőrizték a politikai döntéseket.

A kommunista nagyhatalom, a Szovjetunió gyarmata voltunk.

A megszálló szovjet hadsereg kivonásában a döntő fordulatot Mikhail Gorbacsov 1988. márciusi nyilatkozata jelentette.

Ez elismerte testvérpártjainak azt az „elidegeníthetetlen jogát”, hogy országaik társadalmi és politikai irányvonaláról önállóan döntsenek. Sőt, a jövőre nézve elutasította a más országok belügyeibe történő beavatkozást is, ami nyilvános szakítást jelentett a húsz éve érvényben levő Brezsnyev-doktrínával. 1988. november 9-én Moszkva bejelentette, hogy elkészült a szovjet haderő részleges kivonásának terve Csehszlovákiából, Lengyelországból, Magyarországról és az NDK-ból.

Akkoriban, és ez később sem változott érdemben, a szovjet vezetésnek – a részleges csapatkivonásokon és a „szabad döntés” jogának átengedésén túl – csak homályos elképzelései voltak a kelet-közép-európai térség jövőjével, illetve a Szovjetunió Európán, és  a régión belüli szerepével kapcsolatban.

Amikor Gorbacsov az ENSZ 1988. decemberi közgyűlésén bejelentette, hogy a Szovjetunió európai részén állomásozó szovjet haderőt jelentős, mintegy félmillió fővel csökkenti, az motiválta, hogy enyhítsen a fenntartásukra fordított és immár elviselhetetlenné vált terheken. Egyben hihetővé akarta tenni a Nyugat számára, hogy szociáldemokratává akar változni, és ehhez meg akarta nyerni a támogatásukat, de mindenekelőtt át akarta venni a kezdeményezést az amerikaiaktól.

Magyarország azonnal reagált. Grósz Károly, az MSZMP főtitkára 1989. január 10-én kilátásba helyezte, hogy heteken belül megkezdődik a szovjet csapatok részleges kivonása, de azt is hangsúlyozta, hogy ez nem változtat azon, hogy továbbra is a Varsói Szerződés elkötelezett tagjai maradunk.

A részleges csapatkivonásokra végül 1989. április 25-e és május 28-a között került sor. Hazánkból több mint 10 ezer katonát, közel 300 harckocsit, 150 páncélozott harci járművet, 200 tüzérségi löveget és aknavetőt, valamint 3 ezer gépjárművet vontak ki.

De miért voltak itt egyáltalán a szovjet csapatok?

A második világháborút lezáró 1947-es békeszerződés 22. cikkelye tartalmazta azt a kitételt, amely alapján a megszálló szovjet csapatok az ausztriai szovjet haderő ellátásának logisztikai biztosítása céljából továbbra is Magyarországon állomásozhattak.

1955. május 14-én, egy nappal az osztrák államszerződés megkötése előtt, Magyarország csatlakozott a frissen életre hívott Varsói Szerződéshez.[1]

Erre azért volt szükség, mert az osztrák államszerződés értelmében 1955. május 15-én véget ért Ausztria katonai megszállása és sor került a szovjet hadsereg kivonására. Emiatt új jogalapot kellett teremteni ahhoz, hogy a szovjet megszálló erők továbbra is magyar földön állomásozhassanak. Ezt az új keretet biztosította a Varsói Szerződéshez való csatlakozásunk.

1956 nemzeti forradalmában és szabadságharcában többek között az a hatalmas csalódás is közrejátszott, amit az okozott, hogy míg a szovjetek Ausztriából kivonultak, addig nálunk továbbra is hosszú távra rendezkedtek be. Ezért volt 1956 egyik fő követelése a szovjet megszálló erők kivonása.

Amit tessék-lássék teljesíteni is ígértek, hogy aztán 1956. november 4-én szabadságharcunk vérbe fojtásával kezdetét vegye újabb katonai megszállásunk. 1957. május 27-én aztán a magyar és szovjet vezetők olyan új megállapodást kötöttek, ami már nem tartalmazott időkorlátot. Az egyezmény értelmében a szovjet csapatok „ideiglenesen” tartózkodtak a Magyar Népköztársaság területén.

A hazánkban ideiglenesen berendezkedő Déli Hadseregcsoport jelenlétét sokáig lemondóan és beletörődően állandónak hittük. Csak Gorbacsov  fent idézett 1988-as ígérete élesztette bennük újra a reményt, hogy az „ideiglenes” tényleg átmenetinek bizonyulhat.

Tisztelt Vendégeink!

1989. június 16-án újratemettük Nagy Imrét és mártírtársait.

Az állampárt a forradalom vértanúinak ünnepélyes dísztemetésétől az áldozatok és a tettesek összebékítését remélte és abban bízott, hogy ezzel a közös gesztussal fátylat boríthatnak a múltra. Orbán Viktor beszéde, amelyet a fiatalok képviseletében mondott el, mindkét törekvést zátonyra futtatta. Orbán olyan beszédet mondott, ami ellehetetlenítette, hogy az ’56-os hősök újratemetése az állampárt belügye maradjon, hogy az elvtársak könnyes szemmel megbocsáthassanak egymásnak és kölcsönösen szemet hunyhassanak egymás gaztettei felett.

Orbán Viktor ’56 szimbolikus hőseinek ünnepélyes újratemetésére a Kádár rendszer végbúcsújaként tekintett és egyértelművé tette, hogy az antikommunista fiatalság a jövő alakításában nem szán szerepet sem ’56 eltipróinak, sem azok utódainak.

Kijelentette, hogy összeegyeztethetetlennek tartja a demokráciát és a kommunizmust. Nemzeti függetlenséget és jelző nélküli demokráciát akart. A többmillió tévénéző és rádióhallgató, valamint a Hősök terén jelenlevő tömeg előtt a térségben először mondta ki, hogy „Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának, ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak. Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.”

A kimondott szónak ereje van. Orbán Viktor felszólítását nem hagyhatták figyelmen kívül sem Budapesten, sem a térség többi fővárosában, de még Moszkvában sem. Az állampárt vezetése már a következő hónapban felvetette Gorbacsovnak, hogy további szovjet csapatokat vonjanak ki, és ezt „valamilyen formában hozzák nyilvánosságra”.

A teljes kivonást azonban Georgij Sahnazarov, Gorbacsov közeli munkatársa és tanácsadója csak 1989. október 14-én javasolta a főtitkárnak. Indoklása szerint a lengyelországi, csehszlovákiai és magyarországi szovjet haderő katonai jelentősége megszűnt. Utalt arra, hogy miután a szovjet hadsereg állomásoztatása „lényegében az ellenzéki erők elrettentésére szolgált, mostanra ez a szerepük is okafogyottá vált.” „Ha nem is ma, de holnap Magyarország és Lengyelország új kormányai követelni fogják csapataink kivonását.” – folytatta. „Jobb lesz, ha mi kezdeményezzük, s nem ellenfeleink nyomására és gúnykacaja közepette vonulunk ki.”.

A Nagy Imre-temetésen elmondott Orbán-beszéd tehát megtette a hatását. Vagy, ahogy Sz. Bíró Zoltán fogalmazott: „A Nagy Imre-temetésen elmondott Orbán-beszéd után aligha lehettek e tekintetben illúziói Moszkvának. A meglepő inkább az, hogy a felismerés csak hónapokkal később ért be.”[2]

Orbán bátorságával és beszédének történelmi jelentőségével akkor is és azóta is mindenki tisztában van. (Érdemes emlékeznünk, hogy a Tienanmen téri vérengzés csak pár nappal korábban, június 4-én történt.) Kis János, az akkori ellenzék egyik meghatározó vezetője még aznap este biztosította Orbán Viktort arról, hogy beszéde „nagyon fontos tett volt, mert megakadályozta, hogy a reformkommunisták ellopják 1956-ot.” Nagy hibának tartotta azonban, hogy Orbán Viktor a szovjet csapatok kivonását követelte, bár, – tette hozzá – ha ősszel összeomlik Csehszlovákia és az NDK, akkor lehet, hogy mégis jó volt, hogy kimondta.  Összeomlottak. 

Ennek fényében különösen visszatetsző, hogy a 2010 utáni politikai polarizáció az újabban szokásos fake news gyártással megpróbálja meghamisítani a tényeket. Azt hazudták, hogy amikor Orbán a szovjet csapatok kivonását követelte, már folytak a végső csapatkivonások, sőt, már meg is állapodtak róla, sőt, a pártvezetés direkt azt kérte minden beavatottól, közük Orbántól is, hogy ezt tartsák titokban, nehogy a nyilvánosság bevonása megakassza a folyamatokat. A fent idézett Kis Jánostól, a „demokratikus” ellenzék, illetve az SZDSZ egykori vezetőjétől kezdve a teljes balliberális média ezt a fake news-t terjesztette az újratemetés, illetve az Orbán beszéd harmincadik évfordulóján. Azért, mert Kis János mai megfogalmazása szerint: „Mától fogva minden másképp volt.” [3]A tény azonban az, hogy június 16-ig és utána még hosszú hónapokig csak részleges csapatcsökkentésekről volt szó, és a teljes csapatkivonás napirendre vételéhez Orbán felszólítása után még négy hónapot, október elejéig kellett várni.

Ez után azonban már gyorsan követték egymást az események. Németh Miklós magyar és Nyikolaj Rizskov orosz miniszterelnökök 1990. február elején kezdtek tárgyalni a teljes kivonásról, amit Németh 1991. június 30-ig be is akart fejezni. Moszkva ezt a kérést végül még ennél is korábban, 1991. június 19-én teljesítette.

Ezen a napon hagyta el az utolsó szovjet katona hazánk területét.

Ez azt jelentette, hogy az 1989-ben kivont csapatokon kívül még összesen 100.380 szovjet állampolgár hagyta el Magyarországot. 49.700 katonatiszt, tiszthelyettes és sorkatona, valamint 18.673 polgári alkalmazott, illetve a hivatásos állomány családtagjai: mintegy 32.007 fő.

Annus Antal vezérőrnagyot, a Magyar Honvédség vezérkari főnökének általános helyettesét Németh Miklós kormányfő 1990 januárjában bízta meg a csapatkivonások előkészítésével és zökkenőmentes lebonyolításával. Ennek egyik legfontosabb része a vagyonjogi, illetve pénzügyi kérdések tárgyalásos rendezése volt. Szovjet partnere Matvej Burlakov vezérezredes, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka volt, akitől később Viktor Silov altábornagy vette át a feladatot.

Burlakov jelentős összeget követelt Magyarországtól, arra hivatkozva, hogy a szovjet hadsereg 16.000 lakást épített, és évente több mint 3 milliárd forintot (vagyis 48 millió dollárt) költött a karbantartásukra.

A nem teljesítés esetére a csapatkivonás leállításával fenyegetőzött, és hogy lássuk, mennyire komolyan gondolja, amit mond, néhány percre még a Barátság Kőolajvezetéket is lezáratta. Nyomásgyakorlás céljából azt is belengette, hogy miután a szovjet jog ismeri az „elbitorlást”, az általuk használt ingatlanok, gyakorlóterületek és laktanyák összterületének megfelelő nagyságú területet el is csatolhatnak Magyarországtól. Végül beérték azzal, hogy mindent, ami mozdítható volt, elvittek. Mi pedig felszámoltuk az általuk okozott természeti károkat, nemcsak a talajszennyezést, de a természetes élőhelyükön kiirtott állatokat és növényeket is. Végül is a magyar tárgyalódelegáció nullára hozta ki az egyenleget.

Így Magyarország lett Európában az egyetlen olyan ország, amelyik nem fizetett a szovjeteknek újabb hadisarcot.

Amikor 1992 novemberében Jelcin elnök az egyezmény aláírására Budapestre érkezett, kijelentette, hogy nem hajlandó úgy hazamenni, hogy nem visz semmit. Ezért a Chinoin Gyógyszergyár 10 millió forint értékű gyógyszercsomagot ajánlott fel, amit egy külön jegyzőkönyv rögzített. Jelcin így már aláírta[4] a megállapodást.

Tisztelt Vendégeink!

Mindez három évtizede történt.

Azóta vagyunk újra szabadok és függetlenek. 1944. március 19. és 1991. június 19. között idegen, megszálló csapatok állomásoztak hazánk területén. A hivatalban lévő magyar kormányok ezért csak korlátozottan voltak szuverének, csak korlátozottan tudták képviselni nemzeti érdekeinket. Az azóta eltelt három évtized alatt Magyarországot újra sikerpályára állítottuk. Sokat tanultunk, sokat tapasztaltunk. Újratanultuk a piacgazdaságot és a demokráciát. Régi-új intézményeket hoztunk létre. Újra élvezzük demokratikus szabadságjogainkat, amiktől a szovjet megszállás oly hosszú időn keresztül megfosztott bennünket. Újra szabad a szólás, a sajtó, a gyülekezés, a vallásgyakorlás. Vannak szövetségeseink, szomszédjainkból barátaink lettek. 1997 novemberében népszavazással döntöttünk arról, hogy NATO taggá válunk, 2003 áprilisában ugyancsak népszavazással pedig arról, hogy csatlakozni akarunk az Európai Unióhoz.

Sem a Nyugat, sem az Európai Unió nem váltotta be az irántuk táplált reményeinket. Mert idealizáltuk őket, mert irreális elvárásokat támasztottunk velük szemben. Mostanra azt is megtanultuk, hogy olyannak lássuk őket, amilyenek. Levettük a rózsaszín szemüveget, érdekalapon, szemmagasságból, a magyar nemzeti érdeket képviselve tárgyalunk velük. Ígéretes fejlemény, hogy a magyar nemzeti érdek egyre többször esik egybe régiónk érdekeivel.

Mióta átléptünk a 21. századba, túl vagyunk egy gazdasági, egy migrációs és egy covid válságon. Mindháromból megerősödve jöttünk ki. Mert bátrak, sőt merészek voltunk. Itt az ideje, hogy Európa nyugati fele is merjen a jövőjére vállalkozni. Ehhez az kell, hogy ne merüljön el a múltjába és ne süllyedjen el az önmarcangolás mocsarában. Támaszkodjon ő is, ahogy mi is azt tesszük, arra, ami összeköt és egyesít, és ne arra, ami szétválaszt és megkülönböztet.

Európa történelmében már eddig is komoly tragédiákat okozott, hogy a Nyugat soha nem tanúsított, és most sem tanúsít kellő érdeklődést és empátiát Európa keleti fele iránt, noha azok mindent megtettek, és megtesznek azért, hogy az európai közösség egyenrangú és szerves részévé váljanak. A Nyugatnak azonban századokon keresztül fontosabb volt az Európán kívüli gyarmati hódítás, mint az, hogy a kelet-európai népeket bevonják annak az örökségnek a továbbfejlesztésébe, melyet ezek a nemzetek lelkesen a magukévá tettek, gyakran meg is védelmeztek, és a lehetőségeik határain belül gazdagítottak.[5]

Szomorú, hogy a Nyugat ma is nagyobb elkötelezettséget mutat egykori gyarmatai iránt, mint irántunk. Kedvükért még közös örökségünket: a kereszténységet is feladnák, pedig anélkül nem köt össze bennünket semmi. Sem Európában, sem az Atlanti világgal.

Európának és benne nekünk meg kell nyernünk a XXI. századot. De ez csak nemzeti közösségeink megerősítésén keresztül történhet meg. A kereszténység és a nemzeti eszme együtt erős és ellenállóképes Európát teremthet.

Mert, ahogy Bronislaw Geremek fogalmazott: „Egyedül a nemzeti eszme volt képes az egyház segítségével összeforrasztani egyszerű természetes közösségeket, amik aztán nagyon nagy ellenálló erőkkel rendelkeztek.”[6]

Három évtizede mentek ki a szovjet csapatok. Akkor szabadultunk ki egy nemzetek feletti, szabadsághiányos birodalom szorításából. Azóta szabadok és függetlenek vagyunk.

A magyar nemzeti érdek az, hogy az Európai Unió keresztény maradjon és erős és egyenrangú nemzetállamok érdekszövetségeként nézzen szembe a 21. század kihívásaival.

Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!

Elhangzott a Pesti Vigadóban, 2021. június 19-én, A magyar függyetlenség napja című rendezvényen.

[1] A Varsói Szerződés a közép- és kelet-európai szocialista országok védelmi katonai-politikai szervezete volt. Varsóban, Lengyelországban alapították meg a Szovjetunió javaslatára 1955. május 14-én. 1991. július 1-jén oszlott fel.

[2] Sz. Bíró Zoltán: A szovjet csapatok kivonása Magyarországról. História, 2009. május-június  https://web.archive.org/web/20141206224838/http://www.historia.hu/userfiles/files/2009-056/SzBiro.pdf

[3] Kis János: Szabadságra ítélve. Életrajzi beszélgetések Meszerics Tamással és Mink Andrással. Kalligram, Budapest, 2021, 504 o.

[4] Bencze Izabella: Hazakiárusítás, Kairosz, Budapest, 2009, 38-39 o.

[5] Oscar Halecki: Európa millenniuma. 2000/Századvég, Budapest, 1993, 316 o.

[6] Schmidt Mária: Politikailag inkorrekt. XXI. Század Intézet, Budapest, 2010, 263 o.