Vajon mihez kezdjünk azzal a nemrégiben közzétett kutatási jelentéssel, amely riadtan hozza tudomásunkra, hogy a diákok negyven százaléka telefonfüggő?

A szerzők azt állítják, hogy a telefonfüggés súlyos alvási problémát okoz, továbbá lelki betegségnek lehet tünete, oka.

Afelől semmi kétség, hogy sok fiatal túlságosan is sok időt szentel a telefonjának. De mit segít, ha ezt a rossz szokást függőségnek minősítjük?

Nem kétséges az sem, hogy a fiatalok telefonhasználati szokásainak vannak aggasztó vonásai. De ha ezt a problémát telefonfüggőségnek minősítjük, azzal egyrészt misztifikáljuk, másrészt egészségügyi jelenségnek állítjuk be azt, ami valójában társadalmi és kulturális probléma.

Ha már a függőségről van szó, engem leginkább a függőségtől való függőség aggaszt. Lássuk, miért.

Valaha a függőség bélyegét alkoholistáknak és kábítószerélvezőknek tartották fenn. A legutóbbi évtizedekben azonban a társadalom olyannyira egészségcentrikussá vált, hogy a köznapi rossz szokásokat és a felelőtlen magatartásformákat is egyfajta lelki betegségnek tekinti, nevezetesen függőség bizonyítékát látja benne. Korántsem csak az okostelefonokat szokás függőség-esélyesnek minősíteni. E szemlélet szerint függőséget okozhat bármiféle „technikai” játék: van játékfüggőség-tünetegyüttes, technikafüggőség-tünetegyüttes és internetfüggőség-tünetegyüttes is.

Hatalmas üzleti sikerrel működnek a nemrég fölfedezett szexfüggőség-járvány kezelésére alakuló klinikák és önsegélyező csoportok. A hírességek nyomban címlapra kerülnek, valahányszor közzétesznek egy képet, amely azt ábrázolja, hogy éppen átlépik egy rehabilitációs klinika küszöbét. A világhír garantált.

A divatos kulturális normák lelkesen ajánlják, hogy a társadalom egészségügyi problémának tekintse az emberek rossz szokásait. Lényegében minden jellemhiba függőséggé is minősíthető. Az évek során a társadalom megszokta, hogy ennek megfelelő kifejezésekkel illessen bizonyos gyakori szokásokat: ilyen a munkafüggőség, a vásárlás-függőség, az internetszex-függőség, a pornófüggőség, a szeretetfüggőség, a kényszeres segítségnyújtás, a testgyakorlás-függőség, a barnulásfüggőség és a csokoládéfüggőség. A túl gyakran imádkozó embereket vallásfüggőnek is lehetne diagnosztizálni, némelyikükről pedig akár az is kideríthető lenne, hogy le kell szoktatni az Isten nevű kábítószerről! Ha pedig valaki túlságosan sokat foglalkozik valaki mással és túlságosan szereti az illetőt, akkor bizony könnyen megállapíthatják róla, hogy szeretetfüggőségben szenved.

Az egyre növekvő számú függőségeket népszerűsítő szakemberek szentül hiszik, hogy gyógyírral tudnak szolgálni a bajra és segítséget tudnak nyújtani a szenvedőknek.

A fő probléma maga az üzenet, amelyet az emberi magatartásformák betegséggé nyilvánítása hordoz. Vegyük például a függő személyiség divatos bélyegét. Arra ösztönzi az embereket, hogy legrosszabb ösztöneiknek engedelmeskedjenek. A függő személyiség ugyanis olyan körülmények áldozata, amelyeket nem képes szabályozni: kifejezetten azt tanácsolják neki, hogy tehetetlenségét élete meghatározó jelenségének tekintse és törődjék bele.

A Névtelen Szexfüggők mozgalma a Névtelen Alkoholisták tizenkét lépésből álló eljárását követi. A szexuális józanság felé induló szexfüggő egyén első lépése abban áll, hogy kijelentse: „tehetetlen voltam a kéjjel szemben.”

Az emberi tehetetlenség, kiszolgáltatottság mítoszának terjesztői olyan légkört hoztak létre, amelyben a függőség a szabály. Egy olyan kulturális fétis szerepét játssza, amelynek révén szüntelen kétségessé válik az ember képessége, hogy erkölcsi függetlenségre tegyen szert. Ez a függőségi állapot csak egyre inkább rögzül, minél többször hallja az ember, hogy folyamodjon szakemberhez segítségért. Így a függőség egész kultúrája jön létre, amely szüntelenül erősödik.

Ebben a helyzetben a „felelőtlenség” fogalma is radikálisan átalakult. A partnerét megcsaló embert nem lehet felelőssé tenni függőségéért. Kivéve azt az egy esetet, ha nem hajlandó szakemberhez fordulni segítségért. Paradox módon, ha valaki maga próbálkozik önmérséklettel, hogy megoldja problémáit, azt nyomban elítélik, minthogy tagadja betegségét, és nem hajlandó szembenézni a kór súlyosságával. Ha egyszer az embert függőnek minősítették, akkor terápiához fordulni nem szabad döntés dolga, hanem kötelező.

Ezért aztán a társadalom az emberi magatartás fatalista értelmezésére hajlik. Aki úgy gondolkodik, hogy az emberek „nem tehetnek róla”, „szenvedélyeik áldozatai”, búcsút mond az elszámoltathatóság elvének, márpedig anélkül nincs szabad emberi döntés. Ha a rossz szokásokat egészségügyi problémának tekintjük, azzal leértékeljük az erkölcsi függetlenség elvét, és csökkentjük az embernek azt a képességét, hogy rendelkezik saját sorsa fölött.

Csakhogy az ember szerencsére nagyon is képes legyőzni rossz szokásait – már ha rászánja magát. Az olyan emberek, akik életük egy részében túlságosan nagy szerepet tulajdonítottak a szexnek, nagyon is képesek rá, hogy értékelni tudják és meg is éljék a tartós, bensőséges kapcsolatokat. Még arra is van remény, hogy az egyetemi hallgatók, akik este lefekvés után görcsösen szorongatják okostelefonjukat, változtassanak szokásukon. Sőt, hivatásos tanácsadók nélkül is alighanem beleunnak, hogy egész életükben a következő sms-re kelljen várniuk.

Habár nem divatos így fogalmazni, de egy kis önmegtartóztatás révén is szép eredményeket érhetünk el abban, hogy korlátozzuk rossz szokásaink kedvezőtlen következményeit.

_{A kép forrása: Bagby}