Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

George Clooney és a kulturális imperializmus

Hollywood kultúrharcosai egyre gyakrabban tűnnek fel a modern ideológiai háború frontvonalában. Nagy erőkkel voltak jelen legutóbb az amerikai elnökválasztás küzdelmeiben és újabban a szavak szintjén biztosítják támogatásukról a Black Lives Matter-t (BLM) vagy éppen azért kampányolnak, hogy Greta Thunberget világi szentté lehessen avatni.

Nem mondom, hogy nem lepett meg, hogy a GQ magazin televíziócsatornájának adott interjújában George Clooney egyszer csak megszakította az új filmjéről, az Éjféli égboltról szóló beszélgetést és a világot elárasztó gyűlöletre fordította a szót. A divatos hollywoodi politikai forgatókönyvvel tökéletes összhangban a gyűlölködés fogalma nyomban Magyarországot juttatta az eszébe.

Clooney az Éjféli égbolt tudományos-fantasztikus szemléletét a való világra vetítve valóságos antiutópiát tárt elénk, s a gyűlöletről szóló rövid előadását ezen szavakkal fejezte be: „Menjenek csak el Bolsonaróhoz Brazíliába vagy Orbánhoz Magyarországra” (32. perc magassága).

Hogy aztán csakugyan személyesen megtapasztalta volna Brazíliában azt a bizonyos gyűlölködést, arról nem szól a fáma. És arról sem, hogy Magyarországon, hogy és mikor találkozhatott volna vele. Az összes fellelhető beszámoló szerint legutóbb a 21. század hajnala táján fordult meg magyar földön, vagyis idővel azelőtt, hogy a 2010-es választás nyomán megalakult a második Orbán-kormány. Úgy is fogalmazhatnánk tehát, hogy a gyűlöletképzet, mely Clooney szavaiból árad, nem a magyarországi terepmunka eredménye.

Nagyszerű megoldás volna, ha a kiváló színész Önnön tanácsát megfogadva ellátogatna Magyarországra. Ugyanis lehet, hogy felülvizsgálná a gyűlölettel kapcsolatos forgatókönyvét. Akárcsak a 19. századi gyarmatosítás krónikásainak, Clooney-nak is úgy sikerülne ábrázolnia az egzotikus Másikat, hogy a kialakuló kép sokkal inkább hasonlítana az ő világának szorongását megtestesítő rémalakra, mint a valóságra. Ha valaki Hollywoodban gyűlöletkitörésekre kíváncsi, felfedező útjának nem érdemes távolabbi célpontot választania Clooney szülőhazájánál. Nézze csak végig az olvasó azt a videófelvételt, amelyen a BLM mozgalom tüntetői egy washingtoni étterem fehér bőrű vendégeivel ordítoznak. Gyűlöletbeszédük éppoly féktelen, mint megfélemlítő testbeszédük. Hasonló jelenetek az Egyesült Államok más részein sem számítanak ritkaságnak.

Legszívesebben azt tanácsolnám George-nak:

„menj csak el Amerikába”

s nyomban megtudhatsz egyet s mást arról, hogy fest, amikor az embereket elönti a másik iránti gyűlölet.

Ami azt illeti, George újabban nem járt az égvilágon sehol – még Amerikában sem. A globális kulturális elit törzstagja lévén nemigen fordul meg olyan helyen, ahol közönséges emberi lények élnek és dolgoznak. Tessék csak megtekinteni a programját: az egyik villától a másikig röpköd lökhajtásos gépen, s utazásait néha egy-egy davosi vagy más globális fórum színhelyével színezi, ahol olyan társakkal találkozhat, akik ugyancsak nem fordulnak meg sehol.

George-dzsal ellentétben jómagam meg-megfordulok Magyarországon. Rosszabb napokon olykor találkozom ideges emberekkel, akik kiabálnak egymással. Ebben az értelemben a magyar nem különbözik más európai társadalmaktól. Hanem ami a gyűlöletet illeti, azzal a személyre szabott, méreggel átitatott agresszióval, amely az éles fegyverré váló identitáspolitika védjegye, Magyarországon nem találkozunk.

Annak ellenére azonban, hogy Budapesten és hasonló városokban aránylag fesztelen a légkör, arra számítok, hogy az ország elleni keresztesháborúban újabb celebritások fogják bevetni személyes vonzerejüket.

A Clooney-interjút nézve egy néhány évvel ezelőtti személyes élmény jutott eszembe. Az újságírókat tömörítő londoni Front Line Club-ban vettem részt egy vitán, melynek címe így hangzott: „Soros György – a szent és a bűnöző.” Minthogy a vitavezető, Jonathan Dimbleby és a további három résztvevő egyaránt rokonszenvezett Sorossal, s egyedül én szemléltem kritikusan globális szerepét, a beszélgetés nem is igazán hasonlított vitára. Meghökkentőnek találtam azonban, mennyire Clooney-san viselkedik Jonathan Dimbleby. Azzal kezdte ugyan, hogy „igyekszik tökéletesen semleges maradni ebben a vitában,” a végén azonban hosszas dicshimnuszt zengett Sorosról és civil szervezeteinek hálózatáról.

Mondott még valamit, ami azóta sem megy ki a fejemből. Miután beszámolt arról, hányféle helyen volt tanúja erőszaknak és kínzásnak – és olyan országokat sorolt fel, mint Lengyelország, Magyarország és a Kongói Demokratikus Köztársaság – „halálfélelem" fogta el. Tessék csak meghallgatni szavait az alábbi felvételen, s meglátják, hogy nem a levegőbe beszélek.

Angol feleségem, aki ott ült a hallgatóság soraiban, hitetlenkedve hallgatta Dimblebyt. „Vagy kábítószer hatása alatt volt, amikor Magyarországon járt, vagy a nagyobb hatás kedvéért talál ki történeteket” – mondta. Én is megrökönyödve figyeltem, hogy egy, a valóságtól ennyire elrugaszkodó történetet, hogy hallgathat végig oly passzívan a hallgatóság, melynek soraiban számos, tárgyilagosságára büszke újságíró foglalt helyet.

A Front Line Club-beli élményeimből azt a következtetést vontam le, hogy a kulturális imperializmus köszöni szépen, kitűnő egészségnek örvend.

A kultúrharc immár világméretű. Legfőbb ideje hogy a színészek, a kultúra alkotói és az újságírók – ha komolyan veszik a szakmájukat és feladatuknak tartják, hogy felmutassák az igazságot – szót emeljenek akkor, amikor egyesek a politikai propaganda módszereivel igyekeznek befeketíteni az olyan embereket, akik nem hasonlítanak rájuk.