A populizmust az utóbbi időkben rengeteg támadás érte, amiért naivan hisz a nemzetállamban. Cikkek, tanulmányokegész sora harangozta be „a nemzet végnapjait”, illetve „a nemzetállam alkonyát”. Jellemzően mind azzal érvelt, hogy a nemzetállam „idejétmúlt”, és a nemzet „visszafordíthatatlan hanyatlására” adott zsigeri reakciót láttak abban, ahogy populista mozgalmak szembeszálltak a globalizációval. Az antipopulista kommentátorok kedvtelve ecsetelték a nemzet és az állítólag elavult nemzeti intézmények jelentéktelenségét. Helyükre magasabb rendű, nemzetek feletti intézményeket ajánlottak, amelyek a maguk felsőbbrendű kozmopolita értékeivel kiiktatják majd a szűklátókörű nemzeti érzelmeket.

Azonban úgy fest, hogy a globalizáció annyit ünnepelt mindenható erői a szemünk láttára vesztenek egyenszilárdságukból. Gazdasági szakkommentátorok és geopolitikai szakértők kórusban zengik panaszukat „a globalizáció végéről”. „Vége a globalizációnak?” olvassuk a Foreign Affairs egy friss írásának címében. A The Economisthasonló szellemben arról ír, hogy „a globalizáció hallott, és új világrendet kell kiötlenünk”. Larry Fink, az egyik legnagyobb nemzetközi befektető vállalat, a BlackRock vezére arra figyelmeztet, hogy „az Ukrajna elleni orosz invázió véget vetett annak a globalizációnak, amelyet az elmúlt három évtized alatt megtapasztalhattunk”. Nem vitás, az Ukrajna elleni orosz támadás megkérdőjelezett számos olyan előfeltételezést, melyben szentül hitt a nyugati politikai, gazdasági és kulturális elit. Korántsem világos azonban, mire gondolnak ezek az emberek, amikor a globalizációt siratják és valamilyen új világrend megjelenéséről spekulálnak. Akármit is jelentsen a globalizáció, annyi biztos, hogy nem az ukrán csatamezőkön lehelte ki lelkét. A világ különböző térségeinek integrációja már jó ideje lassulóban volt. A globális kapitalizmus mindmáig nem tért magához a 2008-as pénzügyi válságból. 2008 és 2019 között 5 százalékponttal csökkent a világkereskedelem súlya a globális GDP-hez képest. Ezzel párhuzamosan erősödött a gazdasági nacionalizmus. Phil Mullan hívta fel a figyelmet a Világkereskedelmi Szervezet tavalyi jelentésére, amelyből kiderül, hogy „a 2008-as pénzügyi válság idején a világ 20 legnagyobb nemzetgazdaságában bevezetett kormányzati korlátozások egyetlen százaléknyival sem csökkentették az árubehozatalt. 2019-ben, a világjárvány küszöbén ez a szám több mint tízszeresére nőtt: a világkereskedelem 10%-a lett oda.

A globalizáció hulláma a 2008-as pénzügyi válság után kezdett apadni. Ez a folyamat további lendületet kapott a világjárvány idején. A koronavírus-járvány kitörése óta annak vagyunk tanúi, hogy az országok protekcionista intézkedésekkel igyekeznek szabályozni a tőke és a termékek áramlását. Miután Oroszország megtámadta Ukrajnát, erősödtek az autark tendenciák, és feszültség keletkezett a gazdasági tömbök között. Még Európán belül is erősödik a vetélkedés a létfontosságú nyersanyagok és energiaforrások megszerzéséért.

Márpedig, ha a protekcionizmus és ezáltal az autarkia felfelé ívelő szakaszban van, akkor nagyon is lehetséges, hogy a gazdasági konfliktusok gazdasági háborúba csapnak át. Oroszország villámgyorsan vált a gazdasági hadviselés célpontjává, s ez arra utal, hogy a mai helyzetben elmosódik a politika és a gazdaság közötti határvonal. Gazdasági tömbök különülnek el egymástól, s a világgazdaság nemzetek közötti elkeseredett versengés színterévé válik.

A globalizáció abban az értelemben, hogy a világ népei és országai kölcsönhatásban állnak egymással, természetesen nem zárult le. A protekcionizmus és a gazdasági nacionalizmus ellenére a kapitalizmus továbbra is áthágja az országhatárokat, s a nemzetközi munkamegosztás alapjában véve érintetlen maradt. De a globalizáció expanzív dinamikája kimerült. Sőt, a szabályok és a várakozások, amelyek korábban meghatározták a globális gazdasági kapcsolatokat, sokat vesztettek erejükből. Ami a globalizációból megmaradt, abból hiányzik a szolidaritás.

A GLOBALIZÁCIÓ, MINT IDEOLÓGIA ÉS POLITIKAI PROJEKT

Globalizáción gyakran azt értik, hogy a világ különböző részei egyre szorosabban kapcsolódnak egymáshoz az árucsere, a kulturális kapcsolatok és az idegenforgalom révén. Csakhogy a globalizáció nem pusztán a társadalmi és gazdasági élet nemzetközivé válását leíró fogalom. Ideológiává is vált, amely felértékeli a nemzetközi intézményeket, és leértékeli a nemzeti kormányok szerepét. Azt hangoztatja, hogy a globális piaccal ellentétben a nemzeti kormányok nem képesek megszabni országaik jövőjét. Következésképp ez az ideológia értelmetlenné nyilvánítja a politikát, a nemzeti szuverenitást pedig afféle atavisztikus maradványnak tekinti. Carl Bildt, a Külkapcsolatok Európai Tanácsának volt elnöke ebben a szellemben jelentette ki, hogy „a politikában fokozatosan olyan versengés bontakozott ki, amelyben az egyik oldalon a nyitott, globalizált társadalmak állnak, a másikon pedig a befelé forduló törzsiség hívei.” Bildt megfogalmazása a klasszikus gyarmati szóhasználatra emlékeztet, amely a gyarmati alattvalókat a maguk szűk világából ki nem látó vadaknak írta le. Ha van ember, aki a legpregnánsabban testesíti meg a buzgó globalista ideológus alakját, hát a volt svéd miniszterelnök Carl Bildt, a davosi találkozók szorgos látogatója az. „Meg kell vallanom, szilárdan hiszek a globalizáció jótékony hatásában” – jelentette ki egy ízben, amikor a nemzeti szuverenitást támadta. Bildt a globalizmusban a gazdasági nacionalizmus szöges ellentétét látja, és természetesen elveti azt a populista állítást, hogy a társadalom jelentős részének korántsem vált hasznára a globalizáció. A kozmopolita ideológusok gyakran igyekeztek úgy beállítani a globalizációt, mint ami előmozdítja a progresszív célok megvalósítását. Ahogy ők látják, a globális intézmények pozitív alternatívát kínálnak a nemzetállam túlhaladott és provinciális gyakorlatával szemben. Az utóbbi évtizedekben a felvilágosult kozmopoliták álláspontját Ulrich Beck német szociológus foglalta a legkövetkezetesebben rendszerbe.

„Kozmopolita forradalomra” szólított fel, hogy véget lehessen vetni „a nemzeti korszak hazugságának”. Nemzeti korszakon pedig azt az időszakot érti, amíg léteznek olyan határvonalak, amelyeken belül az egyik ország lakosságának polgárai olyan jogokat élveznek, amelyek másokat nem illetnek meg. Beck bevezette a „módszeres kozmopolitizmus” fogalmát, hogy ezzel új irányt szabjon az olyan emberek gondolkodásának, akik családjuktól a nemzetközpontú szemléletet örökölték, és így az ő szemében rögeszmésen határokban gondolkodó egyedeknek minősülnek. Beck szerint„a modern társadalom alapvető fogalmait – ilyen a háztartás, a család, az osztály, a demokrácia, az uralom, az állam, a gazdaság, a közszféra, a politika és így tovább – meg kell szabadítani a módszeres nacionalizmus beidegződéseitől és a módszeres kozmopolitizmus fogalmi közegébe kell átvezetni”. „A módszeres nacionalizmus beidegződésein” Beck a közösségek tagjainak magatartását irányító, magától értetődő jelentéstartalmakat érti.

A kozmopolitizmus még a nemzeti állampolgárság státusát is kétségbe vonja. Túlhaladott valaminek tekinti, minthogy a globalizáció erői már erős réseket ütöttek a nemzeti határokon és aláásták a nemzeti intézmények hatalmát. Így aztán a kozmopolita álláspont egyik változata szerint „az állampolgárság a jövőben el kell, hogy váljon a nemzetállami helyhez kötöttségtől”. Egy másik változat szerint a nemzeti határok eljelentéktelenedése folytán „az állampolgárság egyre inkább levetkőzi nemzeti jellegét” és régi formái helyébe újak lépnek, nevezetesen a „globális állampolgárság”, a „nemzetek feletti állampolgárság” vagy a „nemzeten túli állampolgárság.” A globális állampolgárság metaforáit azzal legitimálják, hogy az állampolgárság „már nem gyökerezik egyértelműen a nemzeti politikai közösségekben”. Az állampolgárság leértékelésével párhuzamosan egy olyan törekvést is tapasztalni, amelynek célja, hogy szűkítse a demokratikus döntések lehetőségét. Kozmopolita szempontból a globalizáció afféle mindenható erő módjára működik, amely a korábbinál szűkebb teret enged a szuverén döntéseknek. Ennek az álláspontnak igen egyértelműen adott hangot Alan Greenspan, az Egyesült Államok jegybankjának szerepét betöltő Federal Reserve elnöke, amikor 2007-ben így fogalmazott: „Aligha számít, ki lesz a következő elnök. A világot a piac erői kormányozzák”. Mint Quinn Slobodian történész A globalizmus – a birodalmi kor vége és a neoliberalizmus születése című fontos tanulmányában kifejtette, Greenspan-féle felfogás ellenzőinek szemében úgy fest, inkább egy új birodalom születésének vagyunk tanúi, amikor azt látjuk, hogy „a globalizmus lép a gyarmatosítás helyébe”.

Utólag már egyértelmű, hogy a globalizáció nem csupán az áruk és a tőke szabad mozgásáról szólt. Mindenekelőtt politikai projekt volt, Slobodian szavaival élve „politikai és jogi projekt”. Jóllehet, a globalista neoliberálisok formailag a szabadpiac hívei, arra a meggyőződésre jutottak, hogy a világgazdaság túl fontos valami ahhoz, hogy a közgazdaságtan diktálta fegyelemre vagy a piac spontán erőire bízzák. Minden szabadpiaci retorika ellenére a globalista projekt olyan nemzetközi intézményekbe helyezi bizalmát, amelyek a maguk alkotta szabályokkal fegyelmezik meg a világgazdaságot.

Phil Mullan rámutatott, hogy a különféle globális intézmények teremtette nemzetközi jog geopolitikai realitásokat tükrözött. John Ikenberryt, a globalista politológust és az amerikai uralom apologétáját idézi, aki kijelentette, hogy az amerikaiakat nem annyira a világ feletti uralom érdekli, mint inkább az, hogy „szabályokból álló világot hozzanak létre”.Hasonló véleményt fogalmazott meg Adam Tooze történész is, amikor azt írta, hogy a globalizáció „alaposan kidolgozott politikai és jogi meggondolásokra épülő intézmény, létesítmény”.

Az elmúlt évtizedekben a nemzetközi szervezetek, intézmények és civil szervezetek egyre jelentősebb szerepet játszottak a döntéshozatalban, gyakran nemzeti kormányok helyébe lépve. Sok nyugati kormány támogatta ezt az irányzatot, mert így kívánta elszigetelni magát a hazai demokratikus nyomástól. Amikor olyan szervezeteknek szervezték ki a döntéshozatalt, mint a Valutaalap, a Világkereskedelmi Szervezet vagy az Európai Unió, a kormányok úgy érezhették, hogy nem kell többé felelősséget vállalniuk a népszerűtlen döntésekért, amelyeket ezek az intézmények kényszerítettek ki. A globalista intézmények igyekeztek megfosztani ezeket a döntéseket politikai tartalmuktól, visszaszorítani a nemzeti szuverenitás hatókörét és súlyosan korlátozni a demokrácia működését. 2015-ben Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság akkori elnöke kijelentette, hogy „olyan demokratikus döntés nincs, amely szembemegy az európai szerződésekkel”. 2015-ben, az eurózóna adósságválságának tetőpontján, amikor a görög választópolgárok többsége elvetette az országukra rákényszerített EU-s mentőcsomagot, Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter nem sokat teketóriázott: „a választások semmin sem változtatnak. Itt szabályok vannak” – mondotta.

Schäuble tehát a szabályokra hivatkozva indokolta a demokratikus választások eredménye iránti tökéletes közönyét. Ezzel rávilágított, hogy

Mára az az érv, hogy márpedig így szólnak a szabályok, sokat vesztett erejéből. Ha a verseny helyét összecsapások veszik át és gazdasági háború fenyeget, akkor a szabályok, melyek a második világháború óta irányították a nemzetközi kapcsolatokat, már korántsem tekinthetők kétségbevonhatatlannak. Ugyanígy a kozmopolitizmus sem tudja már tartani álláspontját, miszerint a nemzetállam leértékelődött, ha egyszer a határok hirtelen oly nagy geopolitikai jelentőségre tettek szert. Mert hiszen Ukrajna megtámadása óta nehezen egyeztethető össze a valósággal az állítás, hogy a határoknak már semmi jelentőségük.

A GLOBALIZMUS ÉS A KULTÚRHARC

A globalizáció ideológiája olyan kulturális normákra épült, amelyek a nyugati kultúra történelmi örökségét képező értékek sokaságával súlyos ellentétben állnak. A globalizáció nem csupán a szuverenitás és az önrendelkezés eszményét tagadja. Más, a hagyományhoz, a családhoz és a közösséghez kötődő értékeket is leértékelne. A globalizáció sok szószólója egyben lelkes kultúrharcos is, és az identitáspolitika amerikai változatát, valamint a woke értékeket szeretné rákényszeríteni az egész világra. Olyannyira elkötelezettek az ilyen értékek iránt, hogy a nagy geopolitikai eseményeket is ezek szűrőjén át igyekeznek értelmezni. Valamikor régen az amerikai elit a szabadságot és a demokráciát igyekezett egyetemessé tenni, ma viszont sokkal inkább azon van, hogy az identitás ügyében zajló kultúrharcból fakadó értékeket fogadhasson el az egész világgal. Ennek megfelelően a geopolitikai eseményeket a kultúrharc szemüvegén keresztül próbálja látni és láttatni.

A globális politikai elit a populista mozgalmakat és a nemzeti szuverenitás woke-ellenes szószólóit teszi felelőssé a kultúrharc eldurvulásáért. A Guardianben Thomas Zimmer ebben a szellemben figyelmeztetett arra, hogy „Amerika kultúrharca valóságos háborúvá kezd fajulni”. Zimmer nemes egyszerűséggel a putyini Oroszország elítélését vegyíti Donald Trump támogatóinak elmarasztalásával. A New York Timesban Paul Krugman szintén nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy Putyint nevezze meg mindazon dolgok megtestesítőjének, melyeket olyannyira gyűlöl Trump, a Brexit és más állítólag populista ügyek támogatóiban, és mindazokban, akik „az eltörléskultúra ellen sivalkodnak”. Így fogalmazott: „Ahogy elnézem az Egyesült Államokat, az a félelem tölt el, hogy a Nyugat csakugyan hanyatlóban, gyengülőben van, de nem abban az értelemben, ahogy Putyin és a hozzá hasonlóan gondolkodók rögeszmésen képzelik. Sebezhetőségünk nem a hagyományos családi értékek hanyatlásából fakad, hanem a hagyományos demokratikus értékek hanyatlásából, amilyen például a jogállamba vetett hit és az, hogy elfogadjuk a választások eredményét akkor is, ha nekünk kedvezőtlen.”

Trumpra és mindazokra célozva, akiket aggaszt a nemi semlegesség eszménye vagy az amerikai családok állapota, Krugman egyúttal mindazokat is célba veszi, akik még mindig tisztelik a férfias erényeket. Így figyelmezteti őket: „a modern háborúkat nem fölényes macsóizmussal szokták megnyerni”.

Michelle Goldberg ugyancsak a New York Timesban foglalt állást e konfliktusban Putyin proxy kultúrharca címmel. Szerinte „Ukrajna a maga globalizált kultúrharcát vívja, s a világot egy eszményített liberális internacionalizmus mellé igyekszik felsorakoztatni”. Goldberg szeretné a maga oldalára állítani Ukrajnát és Zelenszkij elnököt a kultúrharcban. Zelenszkijről azt írja, hogy „a lelkesítésre éhező nyugati közönség legmagasabb szintű törekvéseihez szól”. Ennél tárgyilagosabb hangot üt meg kollégája, David Brooks A globalizációnak vége. A globális kultúrharc megkezdődött című írásában, melyben úgy fogalmaz, hogy „A globalizáció helyét olyasvalami vette át, ami nagyon úgy fest, mint egy globális kultúrharc”. Erről a következőképp érvel: „A gazdasági rivalizálás mostanra politikai, erkölcsi és egyéb területeken zajló vetélkedéssel párosult, és ebből a globális uralkodó pozícióért vívott harc kerekedett ki. A globalizáció helyét olyasvalami vette át, ami nagyon úgy fest, mint egy globális kultúrharc.”

Brooks joggal állapítja meg, hogy a mai globális konfliktus „nemcsak politikai vagy gazdasági összecsapás”, hanem egyúttal „mindannak elutasítása, amit több százmillió ember cselekszik nyugati módra a legkülönbözőbb frontokon”. Abban viszont téved, hogy a kulturális konfliktust az ő életformáját elvető rossz emberek magatartására korlátozza: „Az a lényeg, miként korbácsolják fel e régi keletű és normális kulturális különbségeket az olyan autokraták, akik a maguk hatalmát igyekeznek kiterjeszteni és káoszt próbálnak teremteni a demokratikus világban. Az autoriter vezetők manapság rutinszerűen kovácsolnak fegyvert a kulturális különbségekből, a vallási feszültségekből és a helyzetükkel elégedetlenek rossz érzéseiből, hogy így mozgósítsák híveiket, szerezzenek új szövetségeseket és bővítsék befolyásuk hatókörét.”

Brooks figyelmét szemlátomást elkerüli, hogy az ő elvbarátai vannak minden igyekezetükkel azon, hogy a globalista értékeket az egész világra rátukmálják. Ahogy ő látja a dolgot, az amerikai soft power kiterjesztése ártatlan tevékenység, aminek édeskevés köze van a kulturális hegemónia megszilárdításához. Ebből a szemszögből nézve kultúrharcnak csak az számít, ha ezt a bizonyos hegemóniát támadja valaki.

Brooks és eszmetársai ugyanakkor Ukrajnát akaratlanul is a globalizáció szószólói által terjesztett értékek legitimációját tápláló erkölcsi forrásnak tekintik. Befejezésképp arra biztosítja Olvasóit, hogy „amikor arról beszélünk, hogy Ukrajna hősei azt mutatják meg, ami a legjobb a Nyugatban, az nem valamiféle etnikai minősítés, és nem is egyfajta elitista társasági klub jár a fejünkben. Egy erkölcsi teljesítményt ismerünk el, amelynek alanyai, ellenfeleikkel ellentétben az emberi méltóságot, az emberi jogokat és az önrendelkezést akarják mindenkire kiterjeszteni”. Nehéz szabadulni attól, hogy „Ukrajna hőseit” az amerikai woke-mozgalom reklámozására használják.

A ROSSZHISZEMŰSÉG SZUVERENITÁSA

A globalizáció hívei alábecsülnek egy igen fontos tényezőt: nevezetesen azt, hogy Ukrajna hősei nemzetük szuverenitását védelmezik. Minthogy pedig ellenzik a nemzeti szuverenitás elvét, az Ukrajna címére intézett sok dicséret bizony rosszhiszeműségtől szaglik. A globalista felfogás óhatatlanul is olyan szemléletet eredményez, amely lenézi a nemzeti kultúrát és hagyományos értékeit. A globális elit tagjai és intézményeik ezért játszanak központi szerepet a ma zajló kultúrharcban. Egyúttal a kultúrharc révén egyre távolodnak a nemzet életétől. Így aztán közelebb érzik magukat nemzeten túli barátaikhoz, mint honfitársaikhoz, akik „másképp gondolkodnak, mint mi”.

Az 1990-es évek óta jelentős mértékben nőtt a lélektani távolság az elit világszemlélete és a többség gondolkodásra között. Az elitet a multikulturalizmus és a sokszínűség bálványozása vonzotta, s ennek eredményeképp az identitáspolitika terjesztőjévé vált. Ez olvasható ki abból, hogy a Világgazdasági Fórum fáradhatatlanul terjeszti a „Nagy Újraindítás” doktrínáját. A nagy újraindítás olyan világjárvány utáni világot jelent, amelyben a régi normák szerepét az LMBTQ+ eszme fémjelezte identitáspolitika veszi át. Hívei azt állítják, hogy a járvány utáni korban „az LMBTQ+ szellemű befogadás a városok sikerének titka”. E felfogás szerint „erős pozitív korreláció áll fenn az LMBTQ+ szellemű befogadás és a gazdaság ütésálló képessége között”. A szivárványszínű zászló lengetése eszerint a „davosi ember” identitásának szerves részévé vált.

Jóllehet igyekszik hasznot húzni Ukrajna támogatásából, a globalista elit egyetlen identitásra tekint ferde szemmel, az pedig a nemzeti identitás. A nemzeti szuverenitással szembeni ellenérzése nem egyszerűen kulturális vagy ideológiai természetű. Az táplálja, hogy tart a nép erejétől. Márpedig a nép csak a nemzet keretében találhat rá a maga hangjára és tudja megjeleníteni érdekeit. A demokratikus döntéshozatal területhez kötődik, és az állampolgárok csak a nemzeti intézményeken át képesek hatalmat gyakorolni. Amikor a globalista szellemi elit az úgynevezett „populista erőket” támadja, valójában a demokratikus döntéshozatalt veszi célba.

A mai zűrzavaros geopolitikai légkörben lényegbevágó, hogy az önrendelkezés elve szilárdan érvényesülhessen. A szuverenitást minden támadás ellen meg kell védeni, és nem csak akkor, ha Oroszország támadja, hanem akkor is, amikor Brüsszel politikai harcosai vagy a globalista ideológusok és intézményeik intéznek ellene támadást.