Emlékszem az elsőre, ott a magyar Országgyűlésben, 2001-ben, amikor az egykori felsőházban a Dohány utcai főkántor énekelte a kaddist, mindnyájan állva hallgattuk, és aztán Mádl Ferenc köztársasági elnök és az áldott emlékű Schweitzer József országos főrabbi szólalt fel. Vagyunk itt néhányan, akik itt voltak a kezdeteknél, az Országgyűlés akkori elnöke, Szili Katalin és még jó néhányan. És jó hogy itt kitartunk, még ha nincs is itt mindenki, akinek itt kellene lennie.
A rituálék. Igen, a rituálék kifejezhetnek egyetértést, a közösség egyetértését, és a rituálék egyben is tarthatnak egy közösséget, ha együtt gyakoroljuk. Erőt adhatnak és elköteleznek, lehet bennük katartikus erő, és ilyen módon meg is tisztítanak. És ha nem akarjuk, hogy semmitmondásba, közhelyekbe süllyedjenek emlékezéseink, akkor fel kell tennünk a kérdést: van-e ma közösségi egyetértés arról, hogy mi is az a holokauszt, van-e ma Magyarországon, a magyarok között közösségi egyetértés arról, hogy micsoda vesztesége volt és maradt ez a nemzetnek, egyetértés arról, hogy micsoda bűne a megszállóknak és az ország akkori vezetőinek. Hogyan lehet katartikusan emlékezni? Hogyan lehet úgy emlékezni, hogy az tisztítson bennünket, az értelmünket és a szívünket? Hogyan lehet úgy emlékezni, hogy erőt adjon, ahhoz, hogy kimondjuk, ami rajtúnk múlik, ami rajtunk áll: ma mindent megteszünk azért, hogy nem, nem, soha, soha többé ne ismétlődhessen meg? És persze tudjuk azt is, hogy ez egy jámbor kívánság, mert igen, igen, újra és újra megtörténik. De amikor mi azt mondjuk, hogy nem, soha többé, akkor azt akarjuk kifejezni és bizonyítani, hogy mi tudjuk, hogy hova kell állni ebben a küzdelemben.
Azt is meg kell kérdeznünk, hogy egyben tart-e bennünket, egyben tartja-e a közösséget az emlékezés, a holokausztra emlékezés rituáléja. Erősíti-e a megbékélést? Erősíti-e a mélyebb megértést? A mélyebb megértésnek megint csak kettős értelme van; az egyik persze az, ami a tudományos munkáknak a dolga, a nagy gondolkodóké, akik értelmeznek, akik kutatnak, akik elénk tárják ezt a fajta megértést is, erősíteni kell, itt is van még tennivaló, és aztán a megértést a közélet szereplői között, hogy együtt lehessen állni ebben az ügyben, álljon a közéletben egyébként bárki, bárhol. A legfontosabb mégiscsak az – és ezt sohase felejtsük el –, hogy mit tanulnak meg a gyermekeink, és mit tanulnak meg az unokáink, mit tanul meg a magyar iskolában a következő nemzedék.
Szerény büszkeséggel mondhatom, hogy évek óta dolgozunk a Zsidó Oktatási Kerekasztallal azon, hogy a Nemzeti alaptantervben úgy szerepeljen a holokauszt témája, hogy az megfeleljen a valóságnak, és visszaadja mindazt, amit ezzel kapcsolatban a magyar ember gondolhat és érezhet. És mi vagyunk az első ország Európában, talán a világon is, ahol a roma holokauszt témája is ott van a Nemzeti alaptantervben. De ugye abban mindannyian egyetértünk, hogy milyen szomorú lenne, ha a magyar zsidóság ügyét vagy éppen a magyar cigányságét nem azonosítanánk mással, mint egyszerűen a holokauszttal; mintha másról nem is lenne érdemes beszélni. Ezért, igen ott van a Nemzeti alaptantervben az is, amit úgy hívunk, hogy együttélés. Az együttélésnek a csodálatos pillanatai, meg a szomorú pillanatai. Az együttélésé, ahol azt mondani, hogy magyar-zsidó együttélés tulajdonképpen már egy kockázatos dolog, mert amikor azt mondom, hogy többet kéne tudni egymásról, akkor tulajdonképpen arra gondolok, hogy többet kéne tudni önmagunkról.
A megemlékező rituálé akkor hiteles, ha ebben segít. Az egyetértésben, a megtisztulásban, az egyben tartásban, az erőben és az elkötelezettségben. Úgy is mondhatnánk – két szóval -, hogy gyógyító emlékezés. Ha gyógyító az emlékezés, akkor hiteles. És minden holokauszt megemlékezésnek az a kérdése zsidó barátaink és magyar barátaink, magyar zsidók és zsidó magyarok felé, hogy segít-e abban, hogy legyenek közös ügyeink, hogy legyenek közös céljaink, hogy legyen közös akaratunk ennek az országnak a jövőjéről, amiben együtt szeretnénk tenni egy akarattal, közösen.
És hát igen, a rituálét lehet másként is gyakorolni; lehet úgy gyakorolni, mint letudandó kötelességet, következmények nélkül. Úgy mondják ezt a keresztények között, hogy vasárnapi keresztények. A hétköznapok tetteinek semmi köze ahhoz, amit vasárnap tesznek. Következmények nélkül, üres fogadkozással a holokauszt megemlékezés – elnézést a stílszerű szóért – egy gettóba zárt megemlékezés lesz. Ha nem lesz a megemlékezésben a saját fájdalmunkkal egyformán fontos az, hogy minél többen megértsék ezt a fájdalmat, minél többen tudjanak vele kezdeni valamit. Amikor a többség azt kérdezi, hogy mi közöm hozzá, mi közöm ehhez, és egyszerűen tovább megy, akkor csak annyit mondhatunk Cseh Tamással, hogy nem, ne így legyen. Ne így legyen. Mert megtörtént a holokauszt tragédiája, emberek követték el emberek ellen. Nem valami misztikus gonoszság ez, hanem konkrét emberek konkrét gonoszsága. Konkrét emberek konkrét szenvedése.
Hetven éve feladatának érzi minden felelős kormány – a hangsúly a felelősön van, nem a kormányon –, hogy ne hagyja a feledés homályába veszni, és mégis mennyi féligazság, hazugság kíséri. Volt olyan negyven év, amikor a manipulálás intézményes volt. Azóta ezt mindenki önszántából teszi. De mégis van ma már emléknap, vannak emlékhelyek, és ahogy említettem, fontos a Nemzeti alaptanterv is, hogy ne felejtsünk el emlékezni arra a tragédiára, ami történt.
Ezzel párhuzamosan az elmúlt évtizedekben egyre többet beszélünk az emberi méltóságról, annak a védelméről, az emberi jogokról. Dokumentumok, egyezmények születnek, konferenciákat tartanak. Fontos lenne, hogy ez a két dolog találkozzon, ez a két folyamat összeérjen, és leginkább, hogy összeérjenek a valósággal, a mai, a mindennapi valós életünkkel, miközben létrejön valamifajta holokausztemlékezet-kultúra és van emberjogi elmélkedés.
Közben persze olyan események történnek szerte a világon, és néha még Magyarországon is, melyek éppen az ellenkező irányba mutatnak. Igen, keresztényeket gyilkolnak hitükért csak azért, mert keresztények. Igen, zsidókat mészárolnak le a nyílt utcán az úgynevezett civilizált Európában. Igen, magyarokat zárnak börtönbe Európa peremén származásuk miatt. Igen, Európa számos országában megjelentek a szélsőséges politikai pártok és megerősödtek. Faji vagy osztály alapon kínálnak álmegoldásokat. Gyűlöletalapon. Itt nem lehetünk elnézőek. A holokauszt megemlékezés hitelessége azt is jelenti, hogy itt nemet mondunk, itt nincs helye a megbocsátásnak. Csak azért, mert egy szélsőség – legyen az bal vagy jobb – szalonképesebb arcát akarja mutatni ma – a nem létező szalonképesebb arcát. Nehogy már elhiggyük, hogy tudnak bármilyen problémára jobb, emberibb, egyáltalán emberi megoldást mutatni vagy találni, hiszen faji alapú gyűlölködésből csak rossz válaszok vezethetők le. Gyűlöletből nem lehet országot építeni sehol. Se Budapesten, se Tapolcán, se Észak-Borsodban, sem Baranyában, sehol. Lehet, hogy most báránybőrbe bújt farkasok, de túl gyakran látszanak ki a cukiság alól azok az ordas, szélsőséges, végső soron náci eszmék, amelyekkel semmi közösséget nem vállalhatunk. Akkor van értelme a rituálénak, ha erről is beszélünk: a régi-új fajgyűlöletről.
De legalább olyan fontos beszélni az igazakról. Az igazak, báró Apor Vilmos és a többiek – akiknek a nevét hallottuk –, nem azért vannak, hogy elaltassák a lelkiismeretünket, hogy valaki azért mégis csinált valamit, hanem azért, hogy felébresszék. Voltak, akik szembefordultak, voltak embermentők, voltak családok, akik zsidó embertársaikat mentegették, voltak papok, akik keresztleveleket írtak, fiatal zsidók és magyarok német-magyar álegyenruhákban, fegyveresen, hamis parancsokat lobogtatva, vagy éppen külföldi diplomaták, akik személyesen mentették ki az embereket a nyilasok kezei közül, vagy sokszor a halálba robogó vonatokról. Minden földi hatalommal szemben a lelkiismeretük szavát követték, az égi hatalmat. Az égi hatalmat, amelyik azt mondja nekünk, hogy az egész emberiség egy vérből teremtetett. Vértestvérek vagyunk. Minden földi hatalommal szemben az égi hatalom parancsszava. Keresztény hitvallóként, barátságból, emberségből, becsületből álltak helyt, és rendkívüli találékonysággal keltek az üldözöttek védelmére. Közéjük tartozott a bátor embermentő Apor Vilmos püspök, aki az elesettek védelmezője volt, aki kiállt az üldözöttek mellett, személyesen, a német és a nyilas vezetőkkel szemben. Egy másik diktatúra katonáinak golyói végeztek vele. Talán nem véletlen – 70 évvel ezelőtt április elején szenvedett vértanúságot. Egy másikkal a szovjet diktatúra katonáinak golyója végzett, mint ahogyan egyébként Raoul Wallenberggel is, akinek személyes döntései a legnemesebb sorstörténetek közé tartoznak Magyarországon. Őt 1997-ben avatták boldoggá.
Ellenállni, szót emelni az ember mellett a diktatúrában bizony élet-halál kérdése. Belső szabadság kell hozzá, erős belső szabadság. Tudni, hogy van erősebb hatalom, mint a diktatúra hatalma, van erősebb hatalom, mint a politikai hatalom, tudni azt, hogy van egy erősebb hatalom, van egy erkölcsi rend, és mi annak az oldalán állunk, és ő a mi oldalunkon áll. Ez lehet élet-halál kérdése. Demokráciában könnyebb. Demokráciában az élet és az ember oldalára állni könnyebb, nem élet-halál kérdése, de azért lehet egzisztenciális kérdés. Kaphat az ember érte rosszallást, megvetést, gúnyt, talán még valamilyen egzisztenciális kockázat is lehet benne, még demokráciában is.
Igen, demokráciában is belső szabadság kell a kiálláshoz, az ember melletti kiálláshoz. Közös felelősségünk, hogy a holokauszt megemlékezések ezt a belső szabadságot erősítsék, mindannyiunk belső szabadságát, egyenként is és együtt is.
Elhangzott 2015. április 12-én a Holokauszt Áldozatainak Emléknapján, a Terror Háza Múzeum előtt.