A britek képtelenek elengedni azt a tévképzetüket, hogy Viktória királynő még él és hogy vezetőik még mindig lord Palmerstonok és hogy a brit világbirodalom még létezik, tehát ők még mindig számítanak, hiszen még nagyhatalmak. Jól összeillenek a szintén nagy illuzionista lengyelekkel, akik, mint annyiszor, most is álomvilágban élnek, és azt hiszik, hogy ha eddig nem is, de majd most ők lesznek Európa új urai, akik egyszerre győzik le az oroszokat és a németeket, mert hiszen ez felel meg történelmi küldetésüknek. Abban a nyilvánvaló tévhitben ringatják magukat, hogy ehhez segítséget kapnak majd a NYUGATTÓL, vagyis a franciáktól, és mindenekelőtt a britektől.

Most szólók, hogy ez soha nem volt így, és a jövőben sem lesz így.

A lengyel–német viszonyt az 1939 tavaszán a britek által a lengyeleknek adott egyoldalú garancia élezte ki és juttatta el a konfrontációig. E nélkül a lengyelek jobban meggondolták volna, hogy engednek-e Hitler ultimátumának Gdańsk (Danzig Szabad Város) és a korridor ügyében. Hitler azt követelte, hogy tartsanak nemzetközi ellenőrzés mellett népszavazást az egykori Hanza-város hovatartozásáról. Annak a Gdańsknak a hovatartozásáról, aminek lakói 98%-ban németek voltak és ami nem is volt Lengyelország része, hiszen közvetlen népszövetségi fennhatóság alá tartozott. A lengyelek abban a biztos tudatban utasították vissza a nácik zsarolását, hogy a brit garancia birtokában nincsenek egyedül, számíthatnak a britek és a velük szövetséges franciák támogatására. Annak ellenére sem gondolták meg magukat, hogy Hitler és Sztálin augusztus 23-án együttműködési megállapodást kötött.

A következmények ismertek. 1939. szeptember 1-én a náci Németország megtámadta Lengyelországot. Kezdetét vette az Európában 1945. május 9-ig tartó második világháború. A lengyelek hősiesen harcoltak, majd menekülőre fogták. Sokan a magyar határon keresztül törtek utat maguknak, találtak nálunk menedékre vagy mentek tovább. Ezért a segítségnyújtásért a magyarok súlyos kockázatot vállaltak a nácikkal szemben.

A britek és a franciák azon kívül, hogy hadat üzentek a náciknak, nem siettek a lengyelek megsegítésére. Egy percig sem gondolták komolyan, hogy kéne, vagy hogy fognak. Saját magukon sem tudtak segíteni. A franciák rekordgyorsasággal csúfos vereséget szenvedtek a Wehrmachttól, országuk egy része náci megszállás alá került, a másikból bábállam lett. A britek visszahúzódtak a szigetükre és kiböjtölték az USA hadba lépését.

Mindez minden tankönyvben benne van. Hogy létezik, hogy a lengyelek nem fogták fel, hogy többek között a brit háborús uszítás miatt veszítették el a második világháború során 6 millió polgárukat és szenvedtek kettős megszállást (nácit és szovjetet) és hogy végül ugyanők rendelték őket szovjet uralom alá több mint négy évtizedre?

Lehet, hogy azt sem értik, hogy a történelem mintázatai ismétlődnek, mert a reálpolitika újra és újra ugyanazokat a döntéseket kényszeríti ki? Ezért álltak össze 1922-ben Rappalónál a németek az oroszokkal, majd 1939-ben újra. És ha az USA védernyője nem borul majd Európa fölé, a németek és az oroszok megint harapófogóba szoríthatják majd Európát és benne a mindkettővel emberkedő lengyeleket. A lengyeleket, akik újra bedőltek a legelvetemültebb háborús uszító briteknek, akik ahogy a Piszkos Fredben mondják: mindig kavarják.

A britek társtettesek voltak az első világháború kirobbantásában, amiben persze a német kivagyiság és a mérhetetlen pöffeszkedés szerepe sem lebecsülendő. A párizsi békediktátum fő konstruktőreiként a brit imperializmus bírhatni vágyától, valamint a britek szűnni nem akaró felsőbbrendűség érzésétől áthatva rajzolták újra a világ és benne Európa térképet – francia és amerikai segítséggel –, illetve hagyták békétlenül kontinensünket és a világot.

Egyben megágyaztak az újabb világégésnek.

Az első világháború óta a britek főleg proxiháborúkat vívnak. Vagyis az amerikaiakat használják finanszírozóként és ágyútöltelékként. Ők a hírszerzés, a diverzáns akciók és a hergelés területén jeleskednek. Így volt ez a második világháború alatt, ahol 1939 és 1945 között háborúzva sem veszítettek több embert, mint az USA, amelyik csak 1941 decemberétől vált háborús féllé.

AMERIKAI–OROSZ PROXIHÁBORÚ

Mindennél lejjebb van, amit a britek a 2022 februárja óta folyó orosz–ukrán háborúban művelnek. A britek háborús uszítása mindenkit lepipál. Háborús propagandájuk, dezinformációs apparátusuk az első pillanattól kezdve turbófokozatba kapcsolva áll az ukránok mögött. Hamis előrejelzéseik, megtévesztő hírszerzési információik, elemzéseik hamar vicc tárgyává váltak. Ordas hazugságaik lelepleződése sem tántorította el őket a folytatástól. A britek szerint Putyin már többször meghalt, sőt a dublőrjei is mind halottak. Legalább négyféle rákja, stroke-ja, Parkinsonja van, a lépcsőről is lezuhant, saját fekáliájában fetrengett, többször kellett rajta életmentő műtétet végezni, és a sor bármeddig folytatható. A brit propagandagépezet egy percre sem lankadva talál ki és kürtöli a világgá újabb és újabb szemenszedett hazugságait. Az elmúlt években egy csomó idegen zászlós diverzáns művelet is fűződik hozzájuk. Nem lennék meglepve, ha az „oroszok” bucsai mészárlásáról is kiderülne, hogy brit dezinformációs akció volt, amivel érvet kívántak szolgáltatni az isztambuli béketárgyalások ellehetetlenítéséhez. Amit az akkori brit miniszterelnök, az alulmúlhatatlan Boris Johnson vett a nevére. Elutazott Kijevbe és megtiltotta Zelenszkij elnöknek a már kitárgyalt egyezmény aláírását. Ha van értelme annak a kifejezésnek, hogy háborús bűnös, akkor Johnson az (ezzel felsorakozott az egymillió iraki lemészárlásában társtettes Tony Blair mögé).

Neki is millió emberélet szárad a lelkén.

Most, 2025 elején fordulni látszik a kocka, mert az USA régi-új elnöke, Donald Trump le akarja zárni az elődje által folytatott amerikai–orosz proxiháborút, ami nincs ínyére a háborúpártivá vált európai elitnek. Különösen a britek és a lengyelek viselkednek úgy, mintha lapot osztottak volna nekik a nagyok pókerpartijában. Fellármázták európai szövetségeseiket és úgy csinálnak, mintha ők dönthetnének a háború és a béke kérdéséről. Létrehozták a háborúpártiak szövetségét, a hajlandóak koalícióját, aminek a magukat már az antantos időkben kipróbált franciák és britek álltak az élére. Ez azt jelenti, hogy az európaiak Ukrajna kedvérért (?), miatt (?), ürügyén (?) egyszerre fordulnak szembe az állig felfegyverzett Oroszországgal és eddigi mentorukkal: az Amerikai Egyesült Államokkal.

Kockára teszik a transzatlanti viszonyt, az amerikai védernyőt és végső soron a NATO-t.

Európa vezetőinek értelmi képességét jól jellemzi, hogy még mindig nem fogták fel, hogy az általuk ájult tisztelettel övezett Biden elnök és neokon adminisztrációja az oroszellenes háborúval olyan csapdát állított nekik, amiből nincs kiút. Hadi készleteiket Ukrajnába szállíttatta velük, amivel az amúgy sem túl izmos védelmi képességüket teljesen lenullázta, energiaellátásukat ellehetetlenítette, anyagi lehetőségeiket kimerítette.

Az Európai Uniónak ezért égető szüksége lenne Trumpra. Ha Trump békét teremt, kontinensünk levegővételhez jut és esélyt kap az újratervezésre. Mert ezt az oroszellenes háborút a Nyugat és a NATO elvesztette. Márpedig egy vesztes háborúból muszáj levonni a megfelelő következtetéseket.

Muszáj új politikába kezdeni.

Főleg, hogy régi sem volt.

Az Unió nem tudta háborús céljait kijelölni. Nem tudjuk, mi jelentett volna győzelmet és ezért az sem világos, mi számít veszteségnek. Tényleg Oroszország legyőzését és Putyin megbuktatását vizionálták? És ezt mégis hogyan? Tételezzük fel, hogy Putyin megbukik. Mi van utána? Kinek a kezébe kerülnek az atomfegyverek? Mi lett volna a garancia arra, hogy nem egy nála sokkal szélsőségesebb orosz nacionalista kerül döntési pozícióba, mondjuk egy katona, aki megszórja Nyugat-Európa fővárosait egy-egy bombával? És vajon Kína tudomásul vette volna, hogy Oroszország káoszba hullik és szétesik? És ezzel szárazföldön is bekeríthetővé válik? Ha annak ellenére sem ez volt a közös cél, hogy Biden elnök varsói beszédében ezt jelölte meg, akkor mi?

Mi volt az Európai Unió politikája? Mi volt Európa célja? És mi most, hogy egyedül maradt, vagyis az USA kiszállni látszik a buliból?

Kell, hogy legyen valami elgondolás, ha az Uniót irányítók továbbra is, ezúttal egyedül, az USA nélkül, sőt ellenére, kitartanak háborús politikájuk mellett.

Olyan jó lenne tudni, hogy mi az!

Az éppen aktuális brit miniszterelnök (a nevét nem írom le, mert nem érdemes megjegyezni) által belengetett tízezres brit és francia békefenntartó Ukrajnába vezénylése ugyanis olyan öngyilkos vállalkozás, amit csak nagyon fontos közös célokért érdemes belengetni. Annál több kellene, minthogy elismertessék, ők ketten még mindig számítanak. Jobb, ha beletörődnek, hogy ettől sem veszi majd őket senki komolyan, mert nincs miért. Lehet, hogy Trumpot akarják szituálni, vagyis azzal zsarolni, hogy az ott eleső szövetséges katonákkal kikényszerítik belőle a NATO 5. cikkelyének életbe léptetését, vagyis egy orosz–NATO háborút? Akik ezt főzték ki, azok nem ismerik sem Trumpot, sem az amerikaiak gondolkodását. Lehet persze lenézni őket, primitívnek és bárdolatlannak tartani őket, hiszen köreikben meglehetősen kevés a lord és az egyéb arisztokrata, de azt feltételezni róluk, hogy hülyék, és nem eléggé dörzsöltek, vagy hogy nem képesek a saját érdekeik képviseletére, óriási baklövés.

Jobb, ha az oroszok és az amerikaiak óhaja ellenére Ukrajnába küldött „békefenntartó” nyugati erők felkészülnek arra, hogy maguk vannak. Ha polgáraik egyáltalán hajlandóak elitjeikkel együtt belevágni ebbe az igencsak kockázatos vállalkozásba.

Az van, hogy az USA kiegyezik Oroszországgal és Kínával. És semmi sem indokolja, sőt egyre kevesebb érv szól amellett, hogy tekintettel legyenek Európa önsorsrontó politikájára, ami ezerrel öngyilkos üzemmódba kapcsolt.

Ébresztő!

Az európaiaknak meg kell köszönnie Trump elnöknek, hogy békét teremt. És ehhez a fáradozásához minden támogatást meg kell adnia. Elitjének és bürokratúrájának le kell jönnie a semmivel sem indokolható és semmire sem jó moralizálásról és le kell szállnia a jó emberkedés magas lováról. El kell szigetelnie a háborús lázban élő briteket, baltiakat és lengyeleket, le kell váltania a bukott háborúpárti politikusokat, például von der Leyent, Kallast, Tuskot, Macront, Merzet stb. és tért kell adnia a józan észnek.

Amíg még nem késő.