A „történelem vége” helyett a korábbiaknál is élesebb geopolitikai küzdelem és egy új hidegháború időszaka következik.

A globalizáció történeti dinamikája

Ténylegesen globális világrendről, Carl Schmitt fogalmával élve a Föld nomoszáról csak a 16. századtól kezdve beszélhetünk, kisebb „globalizációs” folyamatokat és ezek nyomán egyfajta preglobális világrendet azonban a távolabbi múltban is felfedezhetünk. Így a Közel-Keleten már a Kr.e. 2. évezredben kialakult egy bizonyos tekintetben globalizált közeg, amelyben a kor angoljának számító babiloni volt a lingua franca, és amelyben a nemzetközi kapcsolatok jogi-világnézeti alapját az „istenek lefordíthatósága” (Jan Assmann) jelentette. A babiloni és vele párhuzamosan az egyiptomi civilizáció hanyatlásával ezen a területen a térség jelentős részét egyesítő birodalmak (asszírok, kháldeusok, perzsák, makedónok, rómaiak) váltották egymást. A babilonit idővel kiszorította a görög, majd évszázadokkal később az arab, a térség azonban az antikvitás görög–római civilizációja idején, majd az iszlám és a kereszténység szembenállása idején is jórészt megtartotta egységes jellegét, és a különböző civilizációk közötti ütköző- és találkozópontként is megmaradt.

A preglobális világrend másik jellemzője az eurázsiai térség – Halford Mackinder heartlandje – meghatározó szerepe. Az Óvilág szívében elhelyezkedő végtelen síkság egyszerre volt elválasztó- és összekötőközeg (Selyemút) a peremén felvirágzó és lehanyatló, letelepedett civilizációk sora számára, a terület mélyéből érkező nomádok újabb és újabb hullámai pedig mondhatni a történelmi események egyik motorját jelentették. Ez a csupán az Óvilág civilizációit magába foglaló preglobális világrend szárazföldi jellegű volt, amelyben a hajózás jórészt a folyamokra és beltengerekre korlátozódott, egyes részei pedig a fentebb említett közel-keleti „csomópontot” leszámítva mondhatni külön világokat alkottak.

Gyökeres változást a nyugati tengerészek által végrehajtott felfedezőutak hoztak a 15-16. század fordulóján, amelyek nem csupán Amerikát kapcsolták be az Eurázsia és Afrika területein zajló hatalmi harcokba, ezáltal az eurázsiai helyett egy euroatlanti súlypontú rendet teremtve, de a Föld körülhajózása „gömbölyűvé tette” a világot, Francis Drake útja pedig a globális hadviselés lehetőségére világított rá. Ezzel egyidőben a moszkvai állam is uralma alá vonta a heartland-et, lezárva ezáltal a nomád hullámok történelmi sorozatát.

Ez az időszak jelentette – újabb schmitti fogalommal élve – a jus publicum Europaeum, az Európa-központú nemzetközi rend kezdetét, amelyben az egész világ néhány vezető európai hatalom függvényévé vált. Ennek záróköve volt az 1884-es berlini Kongó-konferencia, amelyen a civilizációs küldetéstudattól vezérelt és persze olcsó nyersanyagokban és munkaerőben érdekelt nyugati vezetők gyakorlatilag az egész afrikai kontinenst felosztották egymás közt. Anglia pedig a 19. században a világ vezető tengeri hatalmaként szinte minden fontosabb hajózási csomópontot (Gibraltár, Málta, Szuez, Szingapúr, Hongkong, Fokváros, Ceylon stb.) ellenőrizve az egész bolygót behálózó világbirodalommá lett. 1890 és 1918 között már ennek az Európa-központú rendnek a hanyatlását láthatjuk, az Egyesült Államok a Monroe-elv alapján állva mindinkább kiszorította az európaiakat az amerikai világrészről, Japán pedig az oroszok távol-keleti pozícióira mért csapást. Ez persze korántsem jelentette a globalizációs folyamat megtorpanását, sőt: a jus publicum Europaeum hanyatlása egy, a Föld majd’ minden országát megmozgató világháborúba torkollott.

Világfelosztás helyett világhegemónia

Az I. világháború közhelyszerűen emlegetett célja a világ újrafelosztása volt, végeredményben azonban két olyan hatalom felemelkedéséhez vezetett, amelyek már a világ feletti hegemóniára törtek. Ezek egyike az Egyesült Államok volt, amely a wilsoni elvek alapján igyekezett saját képére formálni a világot. Végül azonban egy belpolitikai fordulatnak köszönhetően még a saját maga által kezdeményezett Népszövetségtől is távol maradt, és közel két évtizedig izolacionista politikát folytatott (ami természetesen nem, illetve csak részben érintette az ország amerikai kontinensen élvezett hegemóniáját). A másik globális célokat kergető állam az Oroszország romjain újonnan alakuló Szovjetunió volt, amely lemondott a kommunista világforradalom céljáról és helyette a „szocializmus egy országban” programjának megvalósításába kezdett, rendezve diplomáciai kapcsolatait szomszédaival és de facto szintén izolacionista politikát folytatva az 1930-as évek közepéig.

A nemzetközi kapcsolatok hagyományos, vesztfáliai rendszere azonban, amely a(z európai) nemzetállamok bilaterális kapcsolataira és alkalmi szövetségeire épült, a gyakorlatban pedig az európai kontinentális hegemónia kizárására irányult, immár – nem kis részben az Osztrák-Magyar Monarchia helyén támadt hatalmi vákuum miatt – működésképtelennek bizonyult. A sokszereplős, egyensúlyra törekvő államközi rendszert elsodorták a Großraum-elképzelések, egy pillanatra pedig úgy tűnhetett, a világot gyakorlatilag négy „nagytér” osztja fel egymás közt: a német(–olasz) vezetésű Új Európa, a japán Nagy-kelet-ázsiai Közös Felvirágzás Övezete, a Monroe-elv alapján az USA által dominált Amerika (a Brit Birodalom maradványaival) és a Szovjetunió.

A németek Szovjetunió elleni és Japán Egyesült Államok elleni támadása azonban felborította ennek – a mondhatni globális – vesztfáliai rendszernek a lehetőségét, a Háromhatalmi Egyezmény államainak bukása pedig – legalábbis egy időre – a nagytér-elképzelések végét jelentették. A porondon két, világhegemóniára törekvő hatalom maradt, amelyek azonban a körülmények kényszerítő erejénél fogva a II. világháború végén mégis a világ újabb felosztását valósították meg. A világhegemóniáért folytatott nyílt összecsapás ezúttal elmaradt, a hidegháború tétje azonban végső soron már a folyamatosan globalizálódó világ nagyhatalmi küzdelmeinek végső lezárása volt.

A Szovjetunió és a szocialista blokk összeomlása ez utóbbi csalóka ígéretét nyújtotta, ezen ígéret legközhelyesebb példája pedig Francis Fukuyama „történelem végéről” szóló teóriája, amely a liberális demokráciák diadalát deklarálta. Az 1990-es években persze valóban az USA és a liberális demokrácia modelljének hegemóniájáról beszélhetünk. A volt szocialista blokk államainak többsége ezt próbálta meg adaptálni, de a reformok útjára lépett Kína is egyre jobban integrálódott a világgazdaság amerikai dominanciájú rendszerébe. A teljes diadal útjában már csupán néhány „latorállam” állt (Irak, Irán, Észak-Korea, Szíria, Venezuela), a 2000-es évek elején azonban ezek likvidálása is kezdetét vette.

Ekkor azonban hiba került a gépezetbe. Afganisztán és Irak „demokratizálása” korántsem járt sikerrel (a későbbi „arab tavaszról” nem is beszélve), és Oroszország, valamint a posztszocialista államok sora is kiigazításokba kezdett a nyugati típusú modellváltás útján, mégpedig a helyi sajátosságokat jobban figyelembe vevő rendszer felé. A legnagyobb jelentőséggel azonban az bírt, hogy Kína kihelyezett gyártási területből egyre inkább konkurenssé vált, az Egy övezet – egy út (OBOR) projekttel pedig nyíltan is az amerikai mintával rivális modell lépett színre. Ez a modell ráadásul alapjaiban támadja az immár évszázados nyugati dominanciát, hiszen az euroatlanti világrend eurázsiaivá történő visszarendeződését ígéri. A koronavírus okozta 2020-as – egészségügyi, gazdasági, politikai és szellemi – válság pedig tovább élezte nem csupán a geopolitikai konfliktusokat, de a nyugati világon belüli ellentmondásokat is.

Identitás-szocializmus

Oswald Spengler nagyszabású világtörténelmi morfológiája szerint a nyugati („fausti”) történelem utolsó korszakának alapeszméje a szocializmus, a fogalmat azonban nem a hagyományos értelemben, vagyis a társadalmi-gazdasági teóriára vonatkozóan használta. Spengler szerint a modern nyugati szocializmus célja imperialisztikus, alapja a hatalomra törő korlátlan akarat, és lényege az, hogy „amiben mi hiszünk, abban kell mindenkinek hinnie; amit mi akarunk, azt kell mindenkinek akarnia. […] mindenkinek a mi politikai, társadalmi, gazdasági eszményeinkhez kell igazodnia, ha nem, akkor pedig el kell pusztulnia” (Poroszság és szocializmus. 1919).

Ennek az ún. etikai szocializmusnak a két válfaja csapott össze a két világháború során a Nyugat további útjának meghatározásáért (ez természetesen csupán az egyik eleme volt a II. világháborúnak nevezett nagyhatalmi összecsapássorozatnak). A Spengler által a fenti értelemben szocialisztikusnak tartott angol(szász) kapitalizmus és a nagynémet nemzetiszocializmussá torzult „porosz szocializmus” küzdelméből pedig előbbi került ki győztesen. Ezután a „forradalmi” folyamatok logikájának megfelelően a győztesek soraiban is fokozatosan törés keletkezett, ez a törés pedig különösen a hidegháború végeztével vált élessé.

A 2010-es évek végére szemmel láthatóvá vált a konzervatívabb populista és a progresszív „párt” közötti ellentét a nyugati eliteken belül (a párt szót itt természetesen többé-kevésbé átvitt, inkább a szó premodern értelmében kell érteni, ugyanis sokkal inkább bizonyos érdekek és értékek mentén szerveződő, laza, informális hálózatot értünk alatta, mintsem szervezett és fegyelmezett modern pártot). Az előbbi meg kívánja őrizni a Nyugatot, így biztosítva annak globális vezető szerepét, míg a másik el akarja mosni a Nyugat és a világ többi része közötti különbségeket, egyetlen egyetemes civilizáció multikulturális, nyitott társadalmában olvasztva fel az emberiséget (tulajdonképpen a két álláspont közötti különbség olvasható ki Huntington és Fukuyama vitájából is).

A koronavírus-járvány okozta válságfolyamatok alkalmat adtak a Progresszív Pártnak arra, hogy megpróbálják elvarrni a szálakat, és visszavágjanak a nyugati államok között a 2010-es évek második felében szerveződött Populista Pártnak. Ennek kulcseleme Donald Trump amerikai elnök megbuktatása volt, amely során az amerikai deep state-tel összefonódott Szilícium-völgy, amely az elmúlt évtizedekben a Progresszív Párt motorjává és meghatározó erejévé vált, egészen nyíltan avatkozott bele a – legalábbis látszólag még – demokratikus választási folyamatokba. A tech-óriások elbizakodottságát elősegítette, hogy a digitális eszközök és online megoldások iránti kereslet az elmúlt évben meredeken emelkedett, aminek köszönhetően az egyébként is a világ leggazdagabbjai közé tartozó oligarchák vagyona is többtízmilliárd dolláros nagyságrendben nőtt – fejenként.

A high-tech megfigyelés gyakorlatába már közel tíz évvel ezelőtt betekintést nyújtott Edward Snowden leleplező akciója, a nagy cégek monopóliumának és a digitális szférába való egyre fokozottabb általános beágyazottságnak köszönhetően pedig az ilyen jellegű totális kontroll lehetőségei csak fokozódtak. A hagyományos ellenőrzési módszereket sem vetik azonban el, amelyek ideológiáját a fenti spengleri meghatározásból és ezen ideológia különféle „identitáscsoportokra” épülő jellegéből kiindulva identitás-szocializmusnak is nevezhetjük, de használhatnánk az orwelli angszoc kifejezést is, hiszen végsősoron egy kollektív oligarchia hatalmi eszköztáráról van szó, amely a „pártfegyelmet” és a többség feletti uralmat biztosítja.

A #metoo és a BLM hecckampányaitól kezdve az LMBTQ-mozgalmak támogatásán át a gyerekeket szüleik elleni kémkedésre buzdító törvényjavaslatokig és az újabb és újabb kvótatervekig intézkedések és tervek sora irányul arra, hogy nehezen meghatározható jogi kategóriák révén tartsák sakkban a társadalmat. A pontos meghatározások és szabályok nélkülözése nem leküzdendő hiányosság, hanem hatalmi eszköz, amely révén biztosítható, hogy tulajdonképpen mindenki elkövessen valamilyen „gyűlöletbűnt”, így akármikor a közvélemény, vagy súlyosabb esetben az igazságszolgáltatás ítélőszéke elé citálható és – egyelőre még csak – morális értelemben megsemmisíthető legyen.

Döntő ütközet előtt

A Progresszív Párt jelenleg nyeregben érzi magát, és az elkövetkező években a nyugati világon belüli hatalmi monopóliumának kiterjesztésére fog törekedni. Ennek sikere persze korántsem egyértelmű, ezt pedig nem csupán a például Trumpra leadott szavazatok magas száma bizonyítja, de az is, hogy láthatóan az európai eliten belül is egyre többen vannak, akik az amerikai központtól való nagyobb távolságra törekednek. A „forradalmak” fentebb említett logikája itt is érvényesülhet, és a győztes táboron belül újabb szakadás jöhet létre, főképp, hogy Európának az Egyesült Államokról történő „leválása” az elmúlt években újból és újból felmerült.

Jelen állás szerint azonban még csupán két tömböt láthatunk kirajzolódni: a Washington által vezetett „óceániai” blokkot az EU-val, Nagy-Britanniával és Ausztráliával, vele szemben pedig Kínát és szövetségeseit, köztük Oroszországot, Orwell nyelvén „Eurázsiát”. A kínai–orosz tandemből az előbbi vezető szerepe ma már nem kérdéses, ahogy az sem, hogy Trump után Biden is kénytelen lesz felvenni a kesztyűt Kína növekvő befolyásával szemben. A látszat ellenére a két szembenálló központ politikai és gazdasági berendezkedése nagyon közel áll egymáshoz.

Állami technokraták – ebbe itt most beleértve az erőszakszervezetek vezetőit is – és (high-tech) oligarchák szövetségét láthatjuk Pekingben és Washingtonban egyaránt (a két oligarchia egyébként szorosan össze is van fonódva), a különbség talán csak annyi, hogy a két fél közül Kínában a pártállam, az Egyesült Államokban pedig az oligarchia dominál. Hagyományos szabadversenyes kapitalizmusról nem csak Kínában, de tulajdonképpen az USA-ban sem beszélhetünk, a néhány monopolhelyzetben lévő és az állammal szorosan összefonódó cég által uralt kulcságazatokban legalábbis semmiképp sem. A Peking által kiépített megfigyelési rendszer az Egyesült Államokban is előrehaladott állapotban van.

Bár mindkét központ globális célokat tűzött maga elé, itt már tapintható a különbség, hiszen míg az „emberiség egységes sorsközössége” kínai víziója a kultúrák különbözőségének elfogadását hirdeti és a globális jólét növelését célozza, addig az amerikai eredetű zöld-progresszív elképzelések (Great Reset. 2020) éppen a „túlfogyasztó” jóléti fogyasztói társadalom visszavágására és persze a nemzetek közötti különbségek eltörlésére irányulnak.

A napóleoni háborúk utáni Bourbon-restauráció által ihletett híres mondatot parafrazálva azt is mondhatjuk: Kína mindent megtanult és semmit sem felejtett. Elkerüli egyrészt a nyugati gyarmatosítók és az amerikai ideológusok hibáit, akik saját értékrendjüket kényszerítették a gazdasági és politikai uralmuk alá hajtott területekre, ezzel kiváltva azok természetes ellenállását. De Kína nem követ el olyan esztelenséget sem, amelyet a 20. század első felében a németek és japánok vétettek, akik növekvő erejüket érezve kiprovokálták a nyílt összeütközést a koruk vezető hatalmaival. Kína stratégiai célja az Egyesült Államokkal folytatott versengésükben az esetleges nyílt összecsapás elhalasztása (halogatása, elkerülése – lásd Szun-ce) olyan alkalomra, amikor az már a kínaiaknak kedvező, vagy akár teljes mértékben elkerülhető. Jellemző ebből a szempontból Jen Hszüetung (Yan Xuetong) kínai politológus interjúja, amelyben elmondta: az USA hanyatlása senkit sem lep meg, hiszen végül minden birodalom lehanyatlik, s az Egyesült Államokra is valószínűleg a Brit Birodalom sorsa vár.

Amerika esetleges bukása, történjen bármilyen körülmények között is, korántsem jelentené Kína teljes világuralmát (kétséges, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges-e). Akárcsak az Egyesült Államok „győzelme” után, az új hidegháborúban aratott esetleges kínai sikert követően is újabb hatalmak felemelkedésével lehetne számolni. Tekintetbe véve Európa nyugati felének jelenlegi „iszlamizálódását”, az új rivális akár valamilyen iszlám birodalom is lehet – egy neooszmán vagy a Michel Houellebecq által leírt forgatókönyv (Behódolás. 2015) sem elképzelhetetlen már. Ahogyan a fent leírt „forradalmi” logika alapján a kínai–orosz sikert kínai–orosz rivalizálás is követheti.

Mindez azonban egyelőre még a távolabbi jövő, az elkövetkező évek vélhetően az új hidegháború légkörében telnek majd. Az Egyesült Államok végét is korai lenne elkönyvelni, ahogyan abban sem lehetünk biztosak, hogy e hidegháború nem torkollik-e nyílt összecsapásba egy óvatlan pillanatban. Az viszont szinte biztos, hogy akárcsak a „régi” hidegháborúban, mindkét fél felkészül majd e döntő ütközetre, akár bekövetkezik, akár nem.

Felhasznált irodalom

Jan Assmann: Religio duplex. Az egyiptomi misztériumok és az európai felvilágosodás [2010] ford. V. Horváth Károly, Atlantisz, Bp., 2013.

П. М. Бицилли: «Восток» и «Запад» в истории Старого света [1922] Uő.: Избранные труды по филологии. Наследие, Москва, 1996, 22-34.

Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember [1992] ford. Somogyi Pál László, Európa, Bp., 2014.

Michel Houellebecq: Behódolás [2015] ford. Tótfalusi Ágnes, Magvető, Bp., 2020.

Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása [1996] ford. Puszta Dóra, Gázsity Mila, Gecsényi Györgyi, Európa, Bp., 2015.

Halford John Mackinder: The Geographical Pivot of History. Geographical Journal, 23 (1904), 421–437.

George Orwell: 1984 [1949] ford. Szíjgyártó László, Európa, Bp., 2021.

Андрей Савиных: Два плана глобальной модернизации, БЕЛТА, 2021. február 4., https://www.belta.by/comments/view/dva-plana-globalnoj-modernizatsii-7656/

Carl Schmitt: Der Nomos der Erde im Völkerrecht des jus publicum Europaeum [1950]. Duncker & Humblot, Berlin, 1988.

Edward Snowden: Rendszerhiba [2019] ford. Tomori Gábor, 21. Század Kiadó, Bp., 2019.

Oswald Spengler: A Nyugat alkonya. A világtörténelem morfológiájának körvonalai I-II. [1923] ford. Juhász Anikó, Csejtei Dezső, Simon Ferenc, Noran Libro, Bp., 2011.

Oswald Spengler: Poroszság és szocializmus [1919] ford. Csejtei Dezső, Juhász Anikó. Uő: Válságok árnyékában. Noran Libro, Bp., 2013, 9-105.