„Azé a vár, kié a mező.”
Magyar közmondás

EZ A VÁR VÉDELMEZ VALAKIT?

Az Európai Unió messziről egy csodálatos birodalomnak tűnik: Karthágó a maga gazdasági és kereskedelmi dinamizmusával, Róma a maga szigorú törvényeivel és rendeleteivel. (Az EU előírásai szerint az ideális uborka 30 cm hosszú, 10 cm-enként 10 mm-es görbülettel). Nevezhetnénk akár filozófus szószékbirodalomnak is, amely a világot kioktatja arról, hogy mi a jó és mi a rossz. Sikere óriási, a balkáni és kelet-európai népek sorban állnak, hogy csatlakozzanak ehhez a dicső birodalomhoz. [1] Gyakran elgondolkodom azon, hogy mi ez a rohanás. Vajon ezek az emberek tényleg tudják, hogy mibe keverednek?

Saját szememmel láttam, hogy egy ország függetlenségét hogyan rombolták le, néha fizikailag is. Apósomnak könnybe lábadt a szeme, és az enyém is, amikor elhaladtunk a gigantikus bélapátfalvai cementgyár mellett, amelyet a tulajdonos, egy nyugati cég robbanóanyaggal semmisített meg éppen akkor, amikor a cement iránti kereslet történelmi szintre emelkedett. Az egységes piac csodájának köszönhetően a drága cementet annak belépése óta Romániából importálják. Ennyit az uniós birodalom által biztosított gazdasági védelemről.

A szuverén védelem hatalmas dzsinnje nem jön ki az Unió új lámpásából, hiába dörzsölik.

Az Európai Unió valójában a paradoxonok birodalma. Fővárosa, a hatalom székhelye állítólag Brüsszel, de a valódi főváros Berlin, ahol az összes fontos döntés születik, persze szigorú összhangban Washingtonnal. A jelenlegi elképzelés szerint Ukrajnát és Moldovát meg lehet védeni egy könnyített EU-tagsággal. Szép ötlet, de lássuk a valóságot: nincs elég töltény. Ami még nagyobb paradoxon, hogy ezt a birodalmat külső hatalmak védik: az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Törökország, Kanada, Norvégia és Izland. E védőpajzsok nélkül az EU „császára” meztelen.

A legfontosabb paradoxon az, hogy egyre nagyobb az integráció. Ez egy újabb illúzió. A legitim és rugalmas integrációhoz szükség van a cél egységére, arra a gondolatra, hogy közös otthont építünk. Ez az álom már régen eltűnt, és helyébe a Németországhoz hasonló nyugdíjas országok átmeneti kényelme és komfortja lépett. A nagyobb megrázkódtatásokat követően az olyan entitások, mint az EU, a feszültség és az alkalmazkodás időszakát élhetik át. Ez nem mindig vezet széteséshez. A Római Szerződéstől (1957) a Lisszaboni Szerződésig (2007) úgy tűnt, hogy Európa a „föderális" integráció felé halad. Aztán a 2008-as másodlagos jelzálogpiaci válság összetörte az ilyen típusú integráció illúzióját.

Németország a birodalom kényelmét akarta élvezni anélkül, hogy szolidaritásával megfizette volna a valós költségeket, ennek mintapéldája, hogy egy évtizedes gazdasági válságba taszította Görögországot. Ez az EU számos nemzete számára ébresztő volt. Ettől kezdve a valóság az ajtónkon kopogtatott, és fel kellett tenni a kérdést: hogyan lehet teljes politikai unió nélkül előmozdítani Európa védelmét és az eurót? Bármennyire is lehetetlennek tűnik, visszatekintve az látszik, hogy az ukrán konfliktus éppen ennek a problémának a megoldási kísérlete. Mindenesetre jól szolgálta a célt, vagyis, hogy Európának közös politikai akarat nélkül kelljen megvédenie magát. Trump lehetséges visszatérése ezt csak még sürgetőbbé teszi. Az erre az új valóságra adott válasz körvonalai a Brexit során kezdtek kirajzolódni, most a Biden-adminisztráció egy lépéssel tovább viszi, és Trump megpecsételheti a sorsát.

EURÓPA SZÉTSZAKAD ÉS ÚJRA HÁROM KÜLÖNÁLLÓ EGYSÉGRE OSZLIK

Európa mindig különböző irányokba húzott, mégis volt kohézió, mert a mag: Franciaország, Németország, a Benelux államok és Olaszország összetartottak. Néhány éve ez már nem állja meg a helyét. A megosztottság és a szakadás immár mélyen a magban van.

Többféle dinamika működik. A hipotetikus orosz fenyegetés kérdését nem mindenki látja és érzi egyformán. Nem mindenkit győznek meg azok az érvek, hogy az orosz csapatok a jövő héten a Brandenburgi kapunál lesznek, miközben ugyanezeknek az orosz csapatoknak kilenc hónapba telt, mire bevették Avdijivka városát, egy körülbelül 29 km2-es területet. Aztán ott van az USA NATO-ból való kilépésének, vagy a katonai szövetség összeomlásának kérdése. A NATO hiányában hogyan lehet megszervezni egy koherens biztonsági rendszert, amely átveheti a stafétát? Továbbá meg kell védeni a három nyugati kaput egy esetleges orosz és kínai behatolással, vagy a kettő kombinációjával szemben. Ezek a kapuk az Északi-sarkvidék (északi rendszer), az eurázsiai szárazföldi híd (központi rendszer) és a Földközi-tenger keleti része (déli rendszer). Ezenkívül ez az időszak a nyugati félteke belső konszolidációjaként is felfogható egy esetleges távol-keleti katonai szerepvállalás előtt. Végül, az olyan szereplők, mint Lengyelország és az Egyesült Királyság azt szeretnék, ha az európai kontinens új biztonsági architektúráján keresztül el tudnák ismertetni megváltozott státuszukat, ami azt jelenti, hogy a biztonsági struktúra elsőbbségét élvez a politikai EU-val szemben.

Mindez azt sugallja, hogy a föderális Európa gondolata recesszióban van, a politikai és gazdasági eltérések túl nagyok, és ideje elgondolkodni azon, hogy mi következik ezután.

Természetesen ez a három védelmi rendszer, ha elkészül, tökéletes eszközzé válhat Oroszország lerohanására, ha az meggyengülne. Egyelőre úgy tűnik, hogy ez a hosszú távú brit nagystratégia része. A déli rendszer azonban nem biztos, hogy ugyanezt a logikát követi. Az Oroszországot fenyegető veszély, ha bekövetkezik, minden bizonnyal az északi és a központi rendszerből fog származni.

1. AZ ÉSZAKI RENDSZER: A TENGERJÁRÓK

Az Északi-sarkkörrel szemben fekvő összes északi ország tengeri nemzet, elsősorban tengeri hatalomként határozzák meg magukat. Ha a körzetet egy kicsit tágabbra vesszük, hogy az Északi-tengerre is kiterjedjen, ez még mindig érvényes, Hollandia és Dánia is jelentős tengeri nemzetek. Jólétük és gazdagságuk nagy része a tengerből származott és származik ma is. Most azonban ezek a nemzetek úgy vélik, hogy a területi integritásukat fenyegető veszély a tenger felől érkezik, és a NATO árnyékában meg akarják szervezni magukat, egy kollektív védelmi mechanizmusra akarnak törekedni. A „három kapu" közül ez a legfejlettebb és legintegráltabb szegmens, bár Kanada és az Egyesült Államok még nem kapcsolódott be teljesen. Az észak-európai oldalon intenzív szellemi és diplomáciai diskurzus zajlik. Ahogy a Jeges-tenger hajózható lesz, és nagy intenzitású tengeri hadviselés színterévé válik, a Nyugat magterületei elérhető közelségbe kerülnek Kína, a feltételezett kihívó hatalom számára. A Brexit óta az Egyesült Királyság különböző mechanizmusok, például a közös expedíciós erők (JEF) révén próbált újra kapcsolatba lépni az északi térséggel, de ezek névlegesek maradtak. Az ukrán konfliktus és a trumpi biztonsági pozíció azonban megváltoztatta ezt. A JEF az északi (sarkvidéki) kapu kollektív védelméről szóló megbeszélések fórumává vált.

A biztonsági aggályok, legyenek azok valósak vagy színleltek, csak a kérdés egyik szelete. Az én aggodalmam az, hogy a katonai kapcsolat átterjedhet a gazdasági szférára, ami elmozdítja a súlypontot az EU-ról, és még inkább aláássa annak jelentőségét. Végülis az EU és a NATO kéz a kézben jártak a megalakulásuk óta. Ebből a szemszögből nézve nem túl távoli, hogy ugyanez a forma északon is kialakuljon. A legtöbb történész ismeri a Hanza-szövetség dicsőséges évszázadait. Ennek egy kiterjesztett változata az észak-sarkvidéki szférában is valóságos. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az Egyesült Királyság gazdasági és katonai hatalom is, amellyel össze kell hangolódni, és valahogyan újra be kell lépnie egy koherens gazdasági csoportosulásba. Ha ez megtörténik, akkor a három közül az északi rendszerben lehet a legnagyobb a GDP, a katonai hatalom és a természeti erőforrásbázis koncentrációja. Ráadásul ebben a formában az USA és Kanada önmagát védi, nem pedig a távoli Európát.

A britek Lengyelország és Ukrajna bevonásával szeretnék összekapcsolni az északi rendszert a fekete-tengeri alrendszerrel, abban a reményben, hogy azt a Földközi-tenger keleti részével is összekapcsolhatják. Lengyelország azonban kevésbé tűnik lelkesnek, mivel kontinentális hatalomként tekint magára az eurázsiai szárazföldi híddal szemben. A hezitálás oka lehet az is, hogy az északi rendszerben Lengyelországnak korlátozott haditengerészeti kapacitása miatt csak marginális szerepe lesz, míg a központi rendszerben történelmi lehetősége van arra, hogy jelentős szereplővé váljon.

2. A KÖZPONTI RENDSZER: AZ ÚJ NAGYSEREG IRÁNYVONALA

A Központi Rendszer szervezete a legbizonytalanabb. Az európai központi földterület főként Lengyelországból, Németországból és Franciaországból áll, és kiterjedhet Ukrajnára és Romániára is. A többit, mint például a Baltikumot, fokozatosan fogják bekebelezni. Ukrajna elvesztése kihívást jelentene, mert Lengyelország nem tudja Ukrajnán keresztül létrehozni a frontalakzatot Romániával. A háborús övezethez való közelsége miatt Lengyelország sürgősnek tartja a Központi Rendszer megszervezését, ezért vezető szerepet vállalt annak kiépítésében. Ne becsüljük alá, ez minden mércével mérve gigantikus küldetés. Lássuk, milyen lehetőségek vannak az asztalon.

Lengyelország erős amerikai katonai elkötelezettséget akar, de tudja, hogy ez hosszú távon nem fenntartható opció, mivel minden az amerikai elnökválasztásoktól függ, amelyek négyéves ciklusokban zajlanak. Ez azt jelenti, hogy össze kell fognia más kontinentális hatalmakkal, például Franciaországgal és Németországgal, az úgynevezett weimari formátumban. Franciaország igent mond erre a lehetőségre, de ezt stratégiai autonómiának nevezi. Lengyelország és Németország azonban ezt nem akarja, az ő elképzelésük az, hogy az USA vegyen részt a védelmükben, és így vagy úgy, de továbbra is elkötelezett maradjon irántuk.

Aztán ott van a nukleáris kérdés. Képes lesz-e egy nem nukleáris Lengyelország hatékonyan megvédeni magát egy nukleáris Oroszországgal szemben? Ha Lengyelország Oroszországgal akar versenyezni, akkor nincs más út, mint atomhatalommá válni. Az Oroszországi Föderáció korábbi elnöke, Dmitrij Medvegyev szinte minden héten nyilvánosan kifejezi, hogy Varsót atomfegyverrel akarja megsemmisíteni. Ha Lengyelország nem lép a nukleáris útra, Franciaország vajon hajlandó lesz-e megosztani a nukleáris gombot Lengyelországgal és Németországgal? Egyelőre nincs egyértelmű válasz erre a nagyon egyszerű, de alapvető kérdésre.

Nukleáris kapacitásának kiépítése és annak ellenőrzése a modernkori francia szuverenitás egyik alapvető sarokköve. Ez a nemzeti stratégiájuk központi eleme, egzisztenciális kérdés számukra. A weimari formátum szemszögéből nézve viszont ez hatalmas probléma, a három tag szemlélete eltérő. A jelenlegi stratégiai környezetben Franciaország Németország és Lengyelország nélkül is fennmaradhat. Viszonylag erős, harcra felkészült hadsereggel rendelkezik, amely képes megvédeni saját területét minden elképzelhető fenyegetéstől. Ugyanez nem mondható el a másik kettőről: Lengyelországnak eszköz- és kapacitásproblémája van, míg a dezorientált Németország ódzkodik katonailag elkötelezni magát múltbeli öröksége és jelenlegi társadalmi nirvánája miatt. A weimari formátum jó ötlet, de a gyakorlatban nagyon gyenge. Csak Franciaország radikális (gazdasági) hanyatlása változtathat a helyzeten. Ez azonban sem nem célszerű, sem nem kívánatos.

Jelenleg úgy tűnik, hogy a weimari háromszög strukturális diszfunkcionalitása fokozni fogja a Lengyelország és Németország közötti együttműködést, mégpedig egészen a nukleáris opcióig. Tekintettel a francia–német kapcsolatok kétarcúságára, a transzatlanti kapcsolatok bizonytalanságára és a militarizmussal szembeni hazai ellenérzésre, Németországnak minden oka megvan arra, hogy elmélyítse általános együttműködését Lengyelországgal, támogatva azt a törekvését, hogy Európa meghatározó katonai hatalmává váljon. Lengyelország így a Központi Rendszer magjává, a kontinentális Európa új Grande Armée-jévé válik.

Lengyelország a Golf-áramlathoz hasonló dinamikába zárta be magát – viszonylag kis ország, de ha jól irányítják, gyors ütemű és ugrásszerű fejlődésen fog keresztülmenni. Megvan a lehetősége arra is, hogy centrifugális erővé váljon, amely az egész világról, különösen az USA-ból, Japánból, Dél-Koreából és Kanadából együttműködést vált ki. Hasonló fejlődési szakaszban lesz, mint De Gaulle Franciaországa az 1950-es és 1960-as években. Ennek egyetlen lehetséges akadálya a demográfia lehet. Lengyelország lakossága 36,8 millió fő, de ez nem biztos, hogy elegendő lesz a fellendülés fenntartásához. Ha Lengyelország arra törekszik, hogy egy mini Egyesült Államokká váljon, akkor szüksége lehet egy nagy adag magasan képzett munkaerőre külföldről, amely megteremti az új társadalmi valóság és kohézió normáit.

3. A DÉLI RENDSZER: A CIVILIZÁCIÓS FOLYOSÓ ÚJJÁÉLEDÉSE

Ellentétben az északi és a központi rendszer területeivel, amelyek a történelem során sokáig viszonylag elszigeteltek voltak, a déli rendszer tele volt népek, kultúrák és gondolatrendszerek mozgásával és keveredésével. Minden népnek volt valami kapcsolódása a többivel, ugyanakkor megmaradt különállónak is. Ez azért volt lehetséges, mert az Indiától a Földközi-tengerig húzódó civilizációs folyosó részének tekintették. Nemcsak a civilizáció bölcsője volt, hanem a világ legtöbb fő vallásának szülőhelye is. Ma a megújulás és az újjászületés küszöbén áll. Ez, ha bekövetkezik, egyedülálló rugalmasságot ad majd neki. Az Egyesült Államok, a világ vitatott hegemónja reméli, hogy a kiválasztott regionális hatalmakkal összhangban a maga javára tudja befolyásolni ezt a folyamatot. Az ő szemszögéből a déli rendszer valószínűleg a legfontosabb a három rendszer közül, a Fekete-tenger és az Indiai Rendszerhez való hozzáférés miatt.

Ez nem újdonság. Új azonban az az elképzelés, hogy a Mediterrán Rendszert összekapcsolják az Indiai Rendszerrel, hogy egy, az USA-hoz hasonló szuperrégiót hozzanak létre a saját szférájában.

Ez a kezdeményezés azért érdekes, mert újra létrehozza a civilizációk évezredes folyosóját, amelyet a görög–római és az indiai civilizációk uraltak, és amely öt régiót köt össze: a Földközi-tenger térségét, Afrikát, a Közel-Keletet, Indiát és Délkelet-Ázsiát. A két félsziget, Olaszország és India így domináns hatalommá válik a saját tengerükön. A déli rendszer ezen átszervezését a civilizációs folyosót alkotó öt régió gazdasági felemelkedése fogja kísérni. Ha és amikor ez az újjászületés beérik, akkor a világ GDP-jének százalékos arányát tekintve elérheti az Egyesült Államok szintjét. Addigra az USA és a Civilizációs Folyosó gazdaságilag, demográfiailag és stratégiailag is nagymértékben integrálódni fog.

Bármilyen ellentmondásosnak is tűnik, Oroszország a civilizációs folyosó újjáéledésének haszonélvezőjévé válhat, mert az ottani országok szinte mind barátai.

Ebből nem következik az, hogy Olaszország és Görögország (a görög–rómaiak) hátat fordítottak az EU-nak, de azt mindenképpen jelenti, hogy most a civilizációs folyosó felé fordulnak, és erősen hisznek annak gazdasági és stratégiai újjáéledésében. A Görögország–Olaszország és India közötti szoros kapcsolat kulcsfontosságú a sikerhez.

KÖVETKEZTETÉS

Az EU-t kívülállók védik, nevezetesen az USA, Kanada, Törökország, az Egyesült Királyság és Norvégia. Az EU politikailag túlságosan megosztott ahhoz, hogy megszervezze saját koherens és rugalmas biztonsági rendszerét. Az USA azonban nem tud többé két színtéren, Európában és Ázsiában is harcolni. Ennek a hátránynak a leküzdésére úgy tűnik az a terve, hogy segít megszervezni Európa védelmét három koherens egységbe, a kezdeményezést pedig a helyi közepes méretű szereplőkre bízza.

Ez azt jelentheti, hogy az EU névleges keret marad, de ez a három egység fokozatosan növelni fogja gyakorlati jelentőségét.

A három kapu (bástya) funkciója az Egyesült Államok számára hosszú távon a kelet-nyugati gazdasági áramlások szabályozása lenne. Rövid távon azonban ezeket a kapukat arra használhatja, hogy amikor és ahogyan akarja, leválassza a Távol-Keletet. A központi kapu 2022-ben az ukrán konfliktussal bezárult, a másik kettő jövője bizonytalannak tűnik, beláthatatlan következményekkel.

A fenti, több mint hipotetikus eshetőségek Magyarországnak három lehetőséget kínálnak: csatlakozhat a Központi vagy a Déli Rendszerhez, vagy létrehozhat egy semleges övezetet Szerbiával, Ausztriával és Svájccal. Ráadásul Magyarország, mint tengerparttal nem rendelkező ország, csak akkor csatlakozhat a déli rendszerhez, ha az egész Nyugat-Balkán is csatlakozik ugyanoda. A Déli Rendszerhez való csatlakozás a nyilvánvaló növekedési kilátások miatt lehet érdekes, valamint azért, mert Olaszország és különösen Giorgia Meloni miniszterelnök kiemelkedően tehetséges konszenzusépítő, ami Magyarország jövőbeli fejlődésének és külpolitikai rugalmasságának jobban megfelel. Meloni miniszterelnök már most is jó kapcsolatokat ápol az összes mediterrán országgal, Brüsszellel, Afrikával, a Közel-Kelettel, Indiával és az Egyesült Államokkal.

Az írásban kifejtett vélemény a szerző sajátja, az nem feltétlenül tükrözi munkahelye, a Magyar Külügyi Intézet és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának véleményét.

Jegyzetek:

[1] Zielonka, Jan: Europe as empire. The nature of the enlarged European Union. Oxford University Press, 2006, 54.