Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

A hattyú halála, avagy a naiv Szelényi és a dörzsölt Berend T.

Mi szegény, alulfejlett magyarok még azt sem vesszük észre, hogy 2010 óta diktatúrában élünk. Mert bár megéltük a náci és a kommunista diktatúrát, szemmel láthatóan mégsem vagyunk képesek különbséget tenni rabság és szabadság, vagyis diktatúra és demokrácia között. Ahogy a mai sajtószabadságot sem tudjuk megkülönböztetni a kommunista időszak egyenáramosított médiájától. Szerencse, hogy vannak olyanok, akiknek ugyan nincs személyes tapasztalatuk a kommunista diktatúra természetéről – ilyenek a fejlett Nyugat progresszív polgárai –, mégis készségesen vállalkoznak arra, hogy rámutassanak: amit mi demokráciának hiszünk, az nem más, mint diktatúra. Amit mi sajtószabadságként értékelünk, az pedig nem más, mint a sajtószabadság teljes hiánya. Persze közöttünk is akadnak olyanok, akik mára annyira azonosultak a nyugati haladók véleményével, hogy maguk is elhiszik: amiben 1990 előtt éltünk, az egy felvilágosult reformrendszer volt, 2010 óta azonban diktatúrában, sőt maffiaállamban szenvedünk. Ez utóbbiak közé tartozik öreg barátom, Szelényi Iván is, akit a hetvenes évek elején még egy másik világban, másik szerepben ismertem meg. Röviddel azelőtt, hogy a felvilágosodott reformrendszer kiebrudalta a hazájából. Azon a búcsúztatón még nem sejtettem, hogy 2020-ban úgy fog írni magáról, mint „privilegizált fehér bevándorlóról". Szelényi, mielőtt végül hazaköltözött, évtizedeket töltött nyugati egyetemeken, ahol annyira résmentesen illeszkedett be az ottani progresszívek közé, hogy magáról is már az ő kategóriájuk szerint gondolkodik. Valószínűleg már akkor is a haladók közé tartozott, amikor kitiltották Magyarországról, amit én, gyanútlan fiatalként nem fogtam fel. Ahogy azt sem, hogy vegzálása, meghurcolása és kitagadása ellenére is része maradt a szocialista rendszernek. Nemcsak a rendszert, hanem magát már akkor is „reformerként” azonosította be. Ezért, és nemcsak öregkori nosztalgiája miatt ír olyan elfogadó, megengedő jóindulattal a kommunista diktatúráról. A mostani, 2010 utáni Orbán-rendszerben azonban már nem leli a helyét. Az már nem az övék. Ebből a mából már kihulltak, ahogy azt Ady oly találóan megfogalmazta.

A Mozgó Világ nevű továbbszolgálói értesítőben Berend T. Iván memoárjának ismertetése ürügyén írt esszéjében próbálja tisztázni viszonyát a kommunista múlthoz. Nézzük hogyan: „Berendék már az ötvenes évek végén megtanulták, hogyan lehet a rendszeren (mondjuk ki egyértelműen: az MSZMP-n) belül lazítani.”1 – írja. Szelényi a reform jegyében egyneműsíti az egész kommunista múltat. Egy laza mozdulattal veszi át azt az egykori, unalomig ismételgetett toposzt, hogy akik bent voltak a rendszerben, a pártban, az államigazgatásban, azok csak és kizárólag azért mentek oda, hogy azt belülről felbomlasszák, de legalábbis megreformálják. Berend T-t és társait – akik a legsötétebb kádári terror és megtorlás időszakában kérték felvételüket a kiváltságokat és előmenetelt biztosító állampártba – ezzel a dumával felmenteni szégyenletes döntésük alól, egészen vértlázító. Olyan, mintha valaki azzal védekezne, sőt kérkedne, hogy 1941-ben azért lépett be az NSDAP-ba, hogy belülről megreformálja. De tovább is van! „S bár Berend T. 1953 után töretlen, látványos pályát futott be, de nem volt egyszerű a '70-es években rektornak, majd a '80-asban akadémiai elnöknek lenni.” Ettől egy-két könnycseppet azért letöröltem a szemem sarkából. Annyira megsajnáltam Berend T-t – akinek lássuk be – elképesztően nehéz lehetett a pártállam egyik legfényesebb pályáját befutnia. „Első Kossuth-díját alig harmincegy évesen, 1961-ben kapta. Negyvenhárom éves volt, amikor 1973-ben a Közgazdasági Egyetem rektora lett, 1985-ben választották meg a Magyar Tudományos Akadémia elnökének. 1988-1989-ben tagja volt az MSZMP egyik utolsó Központi Bizottságának, és az utolsó kommunista kormány, a Németh-kormány miniszterelnöki tanácsadó testületének elnökeként, 1989-1990-ig a békés átmenetben fontos szerep jutott neki.” Micsoda megterhelést jelenthetett egy ilyen pálya! Csupa stressz, pszichológiai megterhelés, a kiváltságok elviselésének fárasztó terhe, hogy csak a legkézenfekvőbbeket soroljam.

0106-helplessvictim.gif

És akkor most jöjjön egy Szelényi-sztori arról, hogy milyen is volt Berend T. Iván, az emberarcú kommunista, akinek nem volt egyszerű a rektorkodás. Szelényi 1974. novemberében egy hétig tartó „vendégeskedés” után éppen csak kijött a Gyorskocsi utcai börtönből, ahol Konrád Györggyel közösen írt ominózus könyve: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz miatt „időzött”. Mikor kiengedték, Berend T., a közgáz rektora – meglepetésére – vendégségbe hívta őt, a félállású tanársegédet, amire Szelényi „kellemes meglepetésként” emlékezik vissza. Berend T. elmondta Szelényinek, hogy most jött haza egy külföldi tanácskozásról, és azzal szembesült, hogy Szelényit el akarják távolítani az egyetemről. „Az egyetem személyzetise tényként közölte, az egyetemen dolgozó belügyminisztériumi összekötő utasítására felmondott nekem. Erre Iván azt válaszolta: „Az én felettesem az oktatási miniszter, nem a belügyminiszter. A BM erre engem nem utasíthat. Nem hiszem, hogy 1974-ben, amikor a „bürokratikus rend” reform elleni támadása a csúcsán volt, sok rektor merte volna ezt mondani. Persze Iván azért óvatos duhaj volt, ezért nekem ezen a bizonyos vacsorán ezt mondta: „Amíg nincs meg az útleveled, a fizetésed kifizetjük, de kérlek, ne tedd be a lábadat az egyetemre.” Vagyis Berend pontos tájékoztatást kapott arról, hogy Szelényit kiutasították az országból és az útlevelére vár. Nyilvánvalóan azért hívta meg magához, mert erre utasították – vagy a BM, vagyis a szolgálatok vagy a pártközpont. Mindegy is. Azt a feladatot kapta, hogy pacifikálja Szelényit, hogy addig se csináljon botrányt, amíg az adminisztratív ügyeit lezárják és a kiutazására sor kerül.

Azt nem tudom eldönteni, hogy Szelényi mindig hülye volt, vagy csak most játssza el a hattyú halálát?

Kettőjükről is szól Békés Márton új könyve: A kulturális hadviselés.2 Hiszen mindketten ahhoz a kulturális elithez tartoztak, amely a hatvanas évek óta a reform jegyében társult egymással és a mai napig kötelékben repülve őrzi a kultúrában elfoglalt pozícióit. Szelényi fenti érvelésének csúcspontja erre az összefonódásra utal: „1974-ben, amikor a bürokratikus rend reform elleni támadása a csúcsán volt.” Ezzel akarja visszamenőleg igazolni a reformista Berend T. eljárását. Ugyanis, mint Szelényi-hattyú 2020-ban írja: „Ivánt mindig a reformerek között tartottuk számon.” A többes szám nyilván a többi reformert takarja, mert én például soha nem reformerként tekintettem Berend T-re, hanem mindig is a nagyhatalmú kommunistát láttam benne. Szelényi szerint tehát Berend T. Iván, aki – amikor őt az állásából kirúgta – már vagy húsz éve töltött be felelős, illetve még felelősebb tisztségeket a pártállamban. Majd ezt követően újabb húsz évig még magasabb beosztásokat kapott, nyilván, hogy tovább lazítgasson és reformálgasson. Ha másból nem, ebből a kis történetből egyértelműen kiválik, hogy a haladó reformerek végül is mind elvtársak, és egyáltalán nem számít, hogy egykor a barikád melyik oldalán álltak éppen, amíg a közös ellenség ellen harcolnak. Vagyis mindenki ellen, aki nem ők.

De tovább is van. 1986-ban, amikor Szelényiék hazajöttek és lakást akartak venni az újlipótvárosi Tátra utcában, bürokratikus nehézségekbe ütköztek, mert nem voltak készen a papírjaik. „Berend T. Iván, aki akkor az MTA elnöke volt, felhívta a pénzügyminisztert és egy perc alatt el volt intézve a lakásvásárlásunk ügye. Tipikus Kádár-rendszer és tipikus Berend T. Iván.” Igen. Az. Nekik, akik a körön belül voltak, így működött. Most meg nem így működik. És ez elviselhetetlen. Aztán, amikor Los Angelesben Berend T. Ivánnak és akkori feleségének, Radics Katalinnak (aki az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Szelényi szerint „óvatosan reformpárti osztályának” volt a reformer vezetője) állás kellett a UCLA-n, Szelényi minden követ megmozgatott, hogy segítsen nekik. Letagadta a házaspár kommunista múltját és reformerekként állította be őket, sőt kezeskedett értük. Most pedig hattyúhoz nem illő módon, cinikusan kérdezi: „Jeles amerikai egyetemeken nem a politika, hanem a szaktudás dönt. Elképzelhető lenne-e ez ma Magyarországon?” Ha a politika nem számított, akkor Berend T. és Szelényi miért nem verte nagydobra, hogy a Berend-házaspár milyen fontos, sőt kitüntetett szerepet játszott a pártállamban? Miért hazudta el? Első kézből származó ismereteim vannak arról, hogy az egyetem akkori vezetőinek fogalma sem volt arról, hogy mindketten a pártállam legmagasabb szintű vezetői közé tartoztak. Szelényi kérdése külön is felbőszített. Hónapokkal ezelőtt láttam az ausztrál tévében egy beszélgetést (YouTube, Iván! Internet!), ahol egy kutató arról számolt be, hogy egy olyan tanulmányt jelentetett meg egy feminista földrajzzal (!) foglalkozó lapban, amiben tízezer kutyával folytatott interjúja végén arra a következtetésre jutott, hogy aférfiakat kutyákhoz hasonló nevelésben kell részesíteni az erőszak-kultúra megelőzése érdekében.3 Ezt a fantasztikus tudományos eredményt a fenti szaktudományos lap nemcsak publikálta, de kitüntetésben is részesítette. Szóval hagyjuk a hadovát az amerikai és nyugati tudományosságról, mert mindenki tudja, hogy azok már jó ideje az egyre szélsőségesebb liberálisok, vagy más néven: haladók, vagyis a kommunisták kizárólagos vadászterületévé váltak. És igen, ma Magyarországon még el lehet képzelni, hogy valaki egyetemi oktató lehet akkor is, ha nem balos, még ha nem is könnyen.

0106-szelenyi.jpg

Miután Szelényi elragadtatott szeretettel nosztalgiázik a kádári Magyarország és reformerei iránt, arra a következtetésre jut, hogy velük szemben a mai Magyarországot joggal nevezheti ő is – Soros György és Magyar Bálint nyomán – maffiaállamnak.4 Soros és Magyar esetében ugyanis nyilvánvalóan szintén reformerekkel van dolgunk. Soros a pénzpiacokat reformálgatta, Magyar az oktatásügyben jeleskedett. Bár ne tette volna! „A maffiaállam legfőbb problémája, – folytatja Szelényi, – hogy a politikai elit korlátozza a verseny szabadságát. A politikai elit kliensei az elit által manipulált piacon szerzik meg az állami beruházásokat, nem profithoz, hanem járadékhoz jutnak.” Bezzeg a reformer Berend T. és reformer társai! Ők aztán a szabad verseny feltételei között álltak helyt, ahogy Szelényi és a többiek is. Ők nem járadékot kaptak, juttatást és privilégiumokat, hanem kizárólag azt, ami járt nekik. Ingyen azért még ők sem reformálgattak és lazítgattak volna. Az is a szabad piac diadala volt és semmiképen nem hajazott a maffiakapcsolatokra, ahogy Berend T. egy telefonnal elsöpört minden adminisztratív akadályt, ami Szelényi lakásvásárlása elé tornyosult. Az csak egy apró szívesség volt, amolyan kéz kezet mos alapon, amit Szelényi később Berend kommunista múltjának eltagadásával viszonzott Kaliforniában.

Nézzük meg ebből a szempontból, hogy kik állnak az új, éppen hivatalba lépő amerikai elnök, Joe Biden mögött, akit úgy Szelényi, mint Berend ezerrel támogatott Trumppal szemben. A Monsanto és a tech cégek, a Szilikonvölgy és a deep state lobbistái, képviselői. Maga Biden – alelnöki pozíciójával visszaélve, vagy csak élve – fia korrupciós ügyének eltussolása érdekében megzsarolta az ukrán főügyészt, amivel maga is eldicsekedett a sajtónak. Jellemző a sajtószabadság helyzetére a mai USA-ban, hogy az ezt rögzítő YouTube-videót mára elérhetetlenné tették. Ahogy az is kérdéseket vet fel az objektív-független amerikai fősodrú médiával kapcsolatban, hogy miért nem számolt be arról, hogy Biden fiának több lefoglalt emailje szerint apja – még alelnökként – 10 százalékos részesedést fogadott el azoknak a kínai cégeknek a kijáróembereitől, akik a fiát állítólag megvesztegették. Most ettől az USA maffiaállammá vált vagy ez csak annak a bizonyítéka, hogy Amerika teszi a dolgát, vagyis üzletel?5

Szelényi jól példázza annak a reformpárti tábornak az összetartozását, egymás iránt tanúsított szolidaritását, lojalitását, amin a liberálisok, az „egykori ellenzékiek” és a posztkommunisták politikai összefonódása alapult. Mi, kívülállók, azt hittük, hogy ők a barikád ellentétes oldalain álltak, amiről mára kiderült, hogy csak káprázat volt. Mi, köztük én álltam az egyik oldalon, és ők álltak, többek között velem szemben is, a másikon. És ez így maradt mostanáig.

A többi mese habbal.

Jegyzetek:

1 Mozgó Világ 2020/11 Szelényi Iván: Utószó, Esszé.

2 Békés Márton: Kulturális hadviselés. A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata, Közép-és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2020.

3 A kutatók, miután leleplezték magukat, hogy csak arra voltak kíváncsiak, meddig lehet a hülyeségben elmenni, kirúgták egyetemi állásaikból.

4 A Magyar Bálint által jegyzett könyv első kötetét több mint 12 ezer példányban terjesztették. A Magyar polip,- a posztkommunista maffiaállam. 2013-2015. A fogalmat Soros György is használta 2018-as davosi beszédében. A köteteket ő finanszírozta, Magyar Bálint évek óta az ösztöndíjasa.

5The business of America is business!” Calvin Coolidge elnök, 1925. január.


Képek forrása: NYU és Tenor