„A történelem egyik legfantasztikusabb lenyomata.

Mindenkinek látnia kell, hogy sose felejtsük el. Köszönöm.”

(Tom Hanks a Terror Háza Múzeumról)

Amikor 2015 júliusában a világhírű amerikai színész, Tom Hanks meglátogatta Magyarország legnépszerűbb múzeumát, a Terror Háza Múzeumot, legújabb filmjének forgatása gyakorlatilag befejeződött, már csak az utómunkálatok voltak hátra. A mozi a Kémek hídja címet viselte, és 2015. októberi (New York-i) bemutatóját követően hatalmas siker lett az európai filmszínházakban is. A mű egy klasszikus, megtörtént eseményeken alapuló kémhistória, amelynek egyik főszereplője egy James B. Donovan nevű ügyvéd, akinek azt a hihetetlen súlyú megbízatást kell teljesítenie, hogy Kelet-Berlinben üssön nyélbe egy „üzletet”, amely során egy lebukott szovjet kémet kicserélnek egy – megfigyelő repülés közben lelőtt – amerikai pilótára. A pilóta, Francis Gary Powers volt, akinek szovjet területek fölötti információszerzés (értsd: titkos fényképezés) volt a feladata. 1960. májusi bevetése azonban végzetesre sikeredett, amelynek következtében a hidegháborús hírszerzés más dimenzióba került. A légi megfigyelés kiemelt figyelmet kapott a két szuperhatalom irányítói körében. Jelen írásunkban az 1946 és 1989 közötti időszak légtérafférjairól szólunk.

A repülő koreai

Éppen negyven évvel ezelőtt, 1978 áprilisában a Párizs ̶ Anchorage ̶ Szöul útvonalon közlekedő dél-koreai utasszállító Boeing a megfelelő navigációs rendszerek hiánya miatt az eredeti útvonaláról letért és Murmanszk térségében berepült a szovjet légtérbe. A helyi légvédelem elsőre nem tudta egyértelműen azonosítani, így először NATO-, később kínai gépnek nézték az illetéktelen légi járművet. Némi hezitálást követően a Vörös Hadsereg légierejének SZU ̶ 15-ös elfogóvadász raja a levegőben az utasszállító mellé repült, hogy leszállásra kényszerítse, ám (a szovjet verzió szerint) az nem volt hajlandó követni a katonai rajt. A koreai háborút megjárt pilóta, Kim Csang Kyu azonban később állította: hajlandó lett volna követni a szovjet gépeket, de azok váratlanul tüzet nyitottak rá. Az Alekszander Boszov kapitány által kilőtt rakéták az utasszállító bal szárnyát találták el, illetőleg behatoltak az utastérbe, ahol azonnal dekompresszió lépett fel. A mintegy negyven percnyi süllyedést követően a repülőgép egy befagyott tavon hajtott végre kényszerleszállást a finn ̶ szovjet határ közelében. A szovjetek barbár tettének következtében két utas életét vesztette, a többieket (félve a nemzetközi felháborodástól) helikopterekkel kimenekítették és rövid időn belül átadták az Egyesült Államok leningrádi konzulátusának. Az ezt követő procedúra során a személyzet tagjai elismerték hibájukat, majd csak ezután térhettek haza Dél-Koreába. Jellemző a hidegháborús szovjet államra (és általában a kommunista gondolkodásra), hogy az általuk lelőtt repülőgép pilótáinak kellett „bocsánatot kérniük” egy olyan eseménysor miatt, amelyben nem hibáztak. Kísérteties a hasonlóság a koncepciós perekkel, ahol az áldozat végül beismerte, hogy ő a bűnös.

A hidegháború idején lezajlott légi incidensek eredőjének az 1953-as ún. merklíni légi csatát tekinthetjük, amely valójában nem is volt csata. A csehszlovákiai Merklín (részben pedig Domažlice) légtere felett egy járőröző amerikai vadászgéppárra (a településhez közel helyezkedett el az egykori csehszlovák ̶ nyugatnémet határ) nyitott tüzet a Csehszlovák Légierő MiG-15-ös vadászgépe. Pilótája, Jaroslav Šrámek két lövést is leadott az egyik amerikai járőrre. A sérült gép kigyulladt, majd nyugati területre zuhant, pilótája sikeresen katapultált.

Szinte egy időben a merklíni eseményekkel a világ másik felén is megtörtént az, ami vagy csak a kommunizmusban, vagy a legolcsóbb amerikai „B-kategóriás” filmekben fordul elő: egy amerikai gyártmányú utasszállító gépet lőtt le a kínai légvédelem Hajnan szigeténél 1954 nyarán. A repülőgépre hátulról nyitottak tüzet a kommunista ország vadászgépei, a támadás során kigyulladt az utasszállító egyik légcsavarja, esélyt sem adva a pilótának a tragédia elkerülésére. A tengerbe csapódó repülőgépen tíz ember halt meg: néhányan közvetlenül a támadás során kaptak halálos lövést még a fedélzeten, többen pedig a becsapódáskor vesztették életüket. Az esetet követő nemzetközi felháborodás nyomán a Kínai Népköztársaság kénytelen volt elnézést kérni tettéért és kompenzálni a légitársaságot.

Támadás a magasból

A fentebb már említett film készítőit az U ̶ 2 krízis néven elhíresült história ihlette, amely 1960 tavaszán zajlott a Szovjetunió felett. Az amerikai kormányzat által az ötvenes évek derekán létrehozott szupertitkos program célja az volt, hogy olyan repülőgépet alkossanak, amely mintegy huszonegy kilométeres magasságban is képes tartózkodni (ergo a hétköznapi vadászgépek nem szedhetik le), így biztonsággal végezhet megfigyelőrepüléseket.

A repülőt a nagy múltú és jelentős kormányzati támogatottsággal bíró hadiipari vállalat, a Lockheed készítette és állította hadrendbe 1956-ban. A pilóták toborzása során komoly pszichológiai, fizikai és szakmai tesztnek vetették alá a kiválasztottakat, akikről a CIA környezettanulmányt is végeztetett. Nem meglepő az óvatosság, hiszen az ötvenes évek első felében mind a szovjetek, mind pedig az amerikaiak kémek százait vetették be, hogy a másikról bárminemű információt megtudjanak. Ugyanakkor Dwight D. Eisenhower elnököt az amerikai szakszolgálatok megtévesztették, elhitették vele, hogy az U ̶ 2 szinte sebezhetetlen, sőt egy esetleges nem várt esemény bekövetkeztekor (értsd: lelövés), a pilóta mindenképp meghalna, tehát az ellenség semminemű információt nemszedhetne ki belőle sem a technikára, sem a kiképzésre vonatkozóan. Ezért nem meglepő, hogy az Eisenhower-adminisztráció (már, aki tudott az akcióról) támogatta annak ellenére, hogy egy váratlan esemény akár a harmadik világháború kirobbanásához is vezethetett volna.

Az egész vállalkozás legizgalmasabb – s egyben az utókor számára legemlékezetesebb – napja 1960. május 1-jén következett be. A szovjet tagköztársaságokban éppen az állami ünnepségek zajlottak, amikor Francis Gary Powers felszállt kémrepülőjével egy pakisztáni támaszpontról, hogy fényképeket készítsen, majd Norvégiában landoljon. Már jócskán bent járt a szovjet légtérben, amikor Jekatyerinburg (az akkori Szverdlovszk, ahol az utolsó Romanovot és családját lemészárolták) felett bemérték és egy rakétával eltalálták. A pilóta katapultált, szerencsésen földet ért, de a szovjet hatóságok elfogták és letartóztatták.

Az ügy kirobbanását követően az amerikaiak tagadtak, azt állították, hogy egy időjárási feladatokat végző gépről van szó, amely csak műszaki hiba miatt kerülhetett szovjet légtérbe. Ám a szovjet fél felfedte ütőkártyáit: kiderült, hogy a lelőtt repülő darabjai, maga a pilóta és egyéb, a pilótafülkében lévő eszköz is a birtokukban van, sőt még a filmet is előhívták, amely a repülő fényképezőgépében volt. A harmincegy éves Powerst a szovjet hatóságok bíróság elé állították, három év börtönre és hét év kényszermunkára ítélték. Börtönéveit a Moszkvától keletre eső Vlagyimir városának szigorúan őrzött fegyházában töltötte, közös cellában egy litván nemzetiségű politikai fogollyal. Megjegyzendő, hogy a komoly történelmi múlttal rendelkező város börtönében olyan személyek is raboskodtak, mint Joszif Sztálin fia, Vaszilij, akit apja halálát követően tartóztattak le s zárták be ide.

Éjszaka a Glienicke hídon

1962 februárjának egyik éjszakáján a hóval borított híd két hídfőjénél amerikai, illetve szovjet mesterlövészek és ügynökök néztek egymással farkasszemet. Mindkét oldal arra várt, hogy a másik fél hozzon valakit (vagy valakiket), aki neki nagyon sokat ért. Az estét megelőző, hosszas és idegőrlő huzavonák meghozták gyümölcsüket (többek között James B. Donovannak köszönhetően), így a kelet és nyugat határán elhelyezkedő Glienicke hídon megtörtént a hidegháború leghíresebb fogolycseréje. Az amerikaiak által elfogott Rudolf Ivanovics Abelért cserébe Washington megkapta Francis Gary Powerst – illetve hála Donovan állhatatosságának – Frederic L. Pryort, a Nyugat-Berlinben tanuló amerikai diákot, akit keletnémet határőrök tartóztattak le az épülő falnál.

A Berlin elővárosában található Ügynök hídként ismertté vált Glienicke hídon 1962 és 1986 között az amerikaiak és a szovjetek 38 embert cseréltek ki egymással

Powers hazatérését követően berepülőpilótaként szolgált tovább, s haláláig büszke volt arra, hogy nem tört meg a szovjet börtönben. Emlékiratait 1970-ben jelentette meg, majd helikopterpilótaként kereste kenyerét. 1977 augusztusában a hevesen tomboló erdőtüzekről felvételt készítő operatőrt szállította Santa Barbara felett, amikor helikoptere egy mezőbe csapódott; senki sem élte túl a balesetet. A tragédiát a meghibásodott üzemanyag-szintjelző okozta, amely megtévesztette a pilótát. Francis Gary Powerst az Arlingtoni Nemzeti Temetőben helyezték örök nyugalomra, abban a sírkertben, ahová az Egyesült Államok történetének legmegbecsültebb tagjait temetik.

Halál Szahalin felett

1983. szeptember 1-jén a New-York ̶ Anchorage ̶ Szöul útvonalon közlekedő dél-koreai utasszállítógép hasonlóan az 1978-as esethez szovjet légtérbe repült. Feltehetőleg a navigációs rendszer hibás beállítása miatt tért el az előre meghatározott útvonalától, ám esetét máig sem sikerült megnyugtatóan tisztázni.

A Ronald Reagan vezette Egyesült Államok 1981 után magasabb sebességi fokozatba kapcsolt: az elnök nem titkolt célként jelölte meg a szovjetek végleges térdre kényszerítését. Az elődhöz, az egykori mogyoróültetvényes, Jimmy Carterhez képest vehemensebb, „győztes típus” Reagan miatt nagyobb volt az izgalom, a kapkodás Moszkvában, számos hibás, sőt egyenesen végzetes döntést hozott az SZKP. A szovjet légteret megsértő és a rádióhívásokra nem válaszoló utasszállítót a Gennagyij Oszipovics őrnagy által irányított SZU ̶ 15-ös elfogóvadász lőtte le Szahalin sziget felett, melynek környékén számos szovjet támaszpont volt. A nemzetközi felháborodás miatt Moszkva arra hivatkozott, hogy az utasszállító megsértette légterét, és nem válaszolt semminemű rádiós és légi megkeresésre (értsd: mellérepülés és figyelmeztetés) sem, így ellenséges szándéktól tartva, lelőtte azt.

A történet néhány érdekességet rejt magában, így jó néhány összeesküvéshívő vallhatja: teljesen más lehetett a gép sorsa (pl. leszállásra kényszerítették és észak-koreai kémeket képeztek az utasokból), és nem az történt, amit hivatalosan tudunk. Mindenesetre biztos, hogy ezen incidens évében jelentette ki az Egyesült Államok elnöke, hogy a Szovjetunió a gonosz birodalma. Az esetet követő években enyhült a rendszer, hirdettek meg szigorúan korlátozott reformokat Moszkvában, s ez (is) vezetett a kelet-európai rendszerváltoztatáshoz.

Mindezek mellett egy valami sziklaszilárd tény: légi incidensek következtében a hidegháború időszakában több száz embernek kellett életét adnia egy torz eszme miatt, amely új világ építésére, minden addigi érték eltörlésére, a magántulajdon és a vallás megszüntetésére esküdött föl 1917-ben.