Az Ukrajna elleni orosz támadást az új világrend kialakítása irányába tett első lépésnek is tekinthetjük. Az elmúlt évek tapasztalati rávilágítottak arra, hogy az Egyesült Államok által vezetett liberális világrend, vagyis az amerikai hegemónia unipoláris pillanata elillant, és a nagyhatalmak kendőzetlenebb konfrontációjának korszaka következhet be. Az elviekben a nemzetközi jog szupremáciáján alapuló, 1989 utáni globalista–neoliberális rend eróziója felgyorsulni látszik. Az erőpolitikán és nagyhatalmi érdekeken alapuló új kor beköszöntésével okkal beszélhetünk egy „világrend nélküli világ” (Schmidt Mária) beköszöntéről. Majd pedig egy új világrend kiépüléséről.
VÉGE A TÖRTÉNELEM VÉGÉNEK
A nemzetközi kapcsolatok önálló tudományként a 20. század elején jött létre, ami az azóta eltelt évtizedekben rendre a hatalom és világrend változásait igyekezett megmagyarázni. A tudományág különböző elméleteket termelt ki magából, amelyek azonban társadalomtudományi természetükből fakadóan nem tudtak kizárólagos jellegre szert tenni s ezáltal a mai napig egymás mellett párhuzamosan léteznek. A különböző iskolák által képviselt hangsúlyok a nemzetközi rend változásával összhangban mozogtak az évtizedek során, azonban az elméletek összességéből kialakult egy olyan status quo, amely a mostani orosz–ukrán háború tükrében megkérdőjeleződni látszik.
A nemzetközi rendszert alakító aktorok érdekeinek, mozgásterének és adott esetben túlélésének viszonyrendszerét jó fél évszázadon keresztül olyan doktrínák szorították keretek közé, mint a nukleáris elrettentés, a kölcsönös megsemmisítés és az interdependencia elve vagy a szupranacionális nemzetközi szervezetek befolyásába vetett hit. Javarészt ezen doktrínák tántorították el a nukleáris- és atomfegyverekkel rendelkező nagyhatalmakat az agresszív, konvencionális jellegű háborúk indításának lehetőségétől. Ezek az elméletek, mint oly’ sok minden más a nemzetközi elméletben és gyakorlatban, az I. világháborút követő „rendezés” idejére megy vissza.
Az 1919–23 között megszilárduló új világrendben az I. világháborús pusztításra adott válaszként született meg az idealizmus, ami a liberális politikai elvek kiterjesztését jelölte meg célként a nemzetközi rendszerben is. Ezt az az irányvonalat egyre inkább „liberális internacionalizmus” vagy – az elmélet legfőbb képviselője, az amerikai elnök, Woodrow Wilson után – wilsonizmus névvel kezdték el illetni. Az elmélet szembetűnő kudarca ellenére azonban nem tűnt el, csak átalakult a 20. század során, röviden: a neoliberális institucionalizmus, vagyis a globális/nemzetközi intézményekbe vetett hit is a wilsonizmus talajából sarjadt ki.
A neoliberáis institucionalisták legnagyobb tévedése a biztonsági témák negligálásában érhető tetten, ami helyett indokolatlanul nagy hangsúlyt fektetnek a gazdaságra, mint az államok viselkedését leginkább befolyásoló tényezőre. Kétségtelen, hogy a ’70-es évek olajválsága, az egyre erősödő globális összefonódások és a kölcsönös függőség (interdependencia) együttese előmozdította az államok közötti együttműködést. Az elmélet képviselői (köztük Robert Keohane) előszeretettel nevezték a szupranacionális intézményeket a nemzetközi stabilitás kulcsának, ami meglátásuk szerint egyre erősödő kooperációkat eredményezett. A neoliberális konszenzus tovább erősödött 1989/91 után a Szovjetunió összeomlásával és az Egyesült Államok hidegháborús győzelmével együtt járó „unipoláris pillanat” (Charles Krauhammer) kezdetével, valamint Kína egyre gyorsuló integrációjával a nemzetközi kereskedelembe. Miután a realizmus sem számolt a Szovjetunió gazdasági összeomlásával, a liberális alapfeltevés – mely szerint az államoknak inkább érdekében áll kölcsönösen előnyős módon kereskedni, mint háborúzni – beigazolódni látszott. Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember című 1992-es könyvét szinte már közhely kritika tárgyával illetni, ám a mű kellően szemlélteti a liberális világrend elbizakodottságát.
Oroszország Ukrajna elleni támadása azonban éppen azt bizonyítja, hogy a One World-teória keretében a piac korlátlan érvényesülése és a liberális demokráciák akadálytalan elterjedése, vagyis a nyugati civilizáció modelljének globális elterjedése vereséget szenvedett. Békés Márton szavaival élve „véget ért a történelem vége”. Azonban Samul P. Huntington A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című 1996-ban megjelent könyve sem nyert igazolást a mostani események tükrében, hiszen a konfliktus kifejezetten az ortodox civilizáción belül zajlik, ráadásul a világpolitika szintjén vizsgálva azt látjuk, hogy a Huntington által külön civilizációként kezelt ortodox–kínai–iszlám–hindu világból szinte egységesen kezd alakot ölteni egy olyan pólus(kezdemény), amely egyre kevésbé tartja irányadónak az Egyesült Államok világrendjét.
Miután Kína, India, Pakisztán, Irán és gyakorlatilag az egész arab világ nem ítélte el nyíltan az orosz támadást, ez akár az amerikai szuperhatalom hegemóniájának nyílt megkérdőjelezésének is tekinthető. Civilizációs megfontolások alapján többé nem elképzelhetetlen az, hogy bizonyos államok elkezdenek tömbösödni a Nyugat által diktált nemzetközi rend ellenében. Olybá tűnik, hogy egy többpólusú világrend kezd megszilárdulni az orosz–ukrán háború árnyékában.
A KÖLCSÖNÖS EGYMÁSRA UTALTSÁG ELVÉNEK BUKÁSA
A Krím 2014-es annektálása óta – köszönhetően a nyugati médiumoknak – folyamatosan Damoklész kardjaként lebegett fejünk felett egy Ukrajna elleni orosz invázió. Azonban az, hogy Putyin valóban rászánta magát a támadásra, a legtöbb szakértőt is meglepetésként érte, hiszen – a liberális elméletek szerint – az orosz elnök ezen döntése felrúgja a kölcsönös gazdasági egymásrautaltság doktrínáját. Márpedig üzletelni mindenkinek érdekében áll, a Nyugat pedig a krími válság óta egyértelművé tette, hogy milyen ára lesz Putyin esetleges normaszegésének. Az orosz elnök tehát – valószínűsíthető költséghaszon elemzés alapján – úgy indította meg a háborút, hogy számolt az Oroszország gazdaságát béklyóba kötő szankciók sokaságával.
A háború megindítása után a nyugati világ rendkívül súlyos szankciókat vetett ki az orosz oligarchák, a legnagyobb bankok, sőt személyesen Putyin ellen is, aminek hatására az orosz rubel eddigi értékének több mint egyharmadát elveszítette és egyes – egyelőre meg nem erősített – hírek szerint az orosz államcsőd sem elképzelhetetlen. A szankciók legdrasztikusabb pontja kétségkívül az, hogy hét orosz bankot is kizárt az Európai Unió a SWIFT elektronikus bankközi üzenetküldő rendszerből. Mindezen intézkedések nyíltan azt a célt szolgálják, hogy békekötésre kényszerítsék az orosz elnököt, ám hiába hirdet ki a Nyugat szinte naponta újabb szankciókat az orosz gazdaság ellen, Putyin nem hajlandó befejezni a háborút, egészen addig, amíg nem éri el hadicélját, ami a legfrissebb verzió szerint Ukrajna demilitarizációjának és semleges státuszának kikényszerítése.
Az Oroszország ellen bevezetett szankciók azonban kétségtelenül az Európai Uniót is tovább fogják gyengíteni, ami a szervezet mozgásterének csökkenését vonhatja magával. Az európai kontinens továbbra is rendkívüli mértékben kiszolgáltatott az Oroszországból érkező importnak (többek között a gáz, a kőolaj, a gabona és a műtrágya tekintetében), így a világpiaci árak növekedése súlyos gazdasági nehézségeket fog okozni az eleve nehéz helyzetben lévő, koronavírus-válság miatt megviselt európai piacokon. Tehát az EU is saját gazdasági érdekeivel ellentétesen, saját prosperitását veszélyeztetve lép fel úgymond „Putyinnal szemben”, ami ellentmond a liberálisok által vallott interdependencia konfliktuscsökkentő elvének. A valódi problémát az jelenti, hogy az interdependencia idealista elemei anélkül várják a „szebb jövőt”, hogy az elmélet valóban számolna a függőségi viszony kétélű fegyver voltával.
Ami pedig a nemzetközi szervezetek szerepét illeti: a NATO puszta létezése – és Ukrajnának tett ígéretei – nem rettentették el az orosz elnököt attól, hogy nyílt fegyveres lépésre szánja el magát, míg az ENSZ Biztonsági Tanácsa a hidegháború éveihez hasonlóan teljesen diszfunkcionálissá vált a vétó intézménye miatt. Miután bármilyen kötelező érvényű döntéshozatalhoz a BT-ben helyet foglaló összes nagyhatalomnak (USA, Egyesült Királyság, Franciaország, Kína és Oroszország) egyhangúlag egyet kell értenie, emiatt a szervezet megbénult a jelenlegi konfliktus során. Nyilvánvaló módon Oroszország nem fogja elítélni saját akcióját Ukrajna ellen, ám ami még érdekesebb, hogy a február 26-án tartott, orosz inváziót elítélni célzó BT-szavazás során Kína is tartózkodott.
AZ ERŐEGYENSÚLY FONTOSSÁGÁNAK ÚJRAFELFEDEZÉSE
Az idealista–liberális elméletektől eltérően – a ’30-as évek sötét fejleményeinek tükrében megszülető – realista iskola az államok közötti konfliktusok középpontjába a hatalomért és az anyagi erőforrásokért való küzdelmet állította. A realisták hobbesi világképe szerint miután az államok felett semmiféle szuverén hatalom nem létezik, ezért azok kizárólag önmagukra támaszkodhatnak az önsegélyező rendszerben (self-help system). A teória doyenje, Hans Morgenthau olyan napjainkra is érvényes megállapításokat tett, mint hogy az államokat nem elvont filozófiai vagy erkölcsi elvek, hanem a saját érdekeik mozgatják, aminek általános értelemben célja a hatalom megszerzése, a nemzeti érdek képviselete és az erőegyensúly (balance of power) megteremtése.
Szemmel látható módon a realista elmélet már jóval valóságosabb képet festett az államok nemzetközi térben történő interakcióiról, és azoknak motivációjáról, ám túlzott államközpontú felfogása egyre kevésbé volt képes megmagyarázni azokat a mozgatórugókat, a II. világháborút követően fokozatosan átalakították világunkat.
A '70-es évek elején bekövetkező, amerikai–szovjet szuperhatalmak közötti enyhülés (détente) folyamata felülértékelte a nemállami szereplők tevékenységét, amelyek az államközi kapcsolatok mellett szintén elkezdték befolyásolni az emberek életét. Ebből fakadóan megjelentek a pluralizmus képviselői, akik az ún. pókháló-modellt hirdették, aminek lényege, hogy az államok mellett a ne-kormányzati szervezetek (NGO) és az egyének is többszálon kötődnek egymáshoz, ez pedig magával hozza a kormányzati dimenzió leértékelődését. Azonban az Oroszország ellen foganatosított szankciók napjainkban éppen azt mutatják, hogy „Putyin oligarchái” mellett mindenféle vállalkozások, és az átlagemberek is a saját jólétükkel fizetnek az orosz elnök döntése miatt. Gyakorlatilag kollektíven az orosz népnek kell megfizetnie a szankciók árát, amiért kormányzata a háború mellett döntött. Tehát továbbra is az államok a legfőbb alakítói a nemzetközi kapcsolatoknak és egy adott kormányzat döntése tízmilliók életét befolyásolja, hiába kötődnek azok ezernyi transznacionális szállal a világ különböző pontjaihoz.
A pluralista nézőpont arra sarkallta a realista iskola képviselőit, hogy érvrendszerüket finomítsák a globalizáció vonatkozásában. Ezért a neorealisták, vagy másképp nevezve strukturális realisták már vizsgálják a nemállami szereplők (például a nemzetközi és szupranacionális szervezetek, NGO-k, globális alapítványok, nagyvállalatok) helyét a nemzetközi rendszerben, ám azok tulajdonságait és cselekvési hatáskörét az államoktól eredeztetik. A neorealistákon belül is két csoportot különböztethetünk meg: a defenzív és az offenzív realizmus híveit. A defenzívek (Kenneth Waltz) szerint az államoknak nem áll érdekében a nemzetközi rend felforgatása, míg az offenzívek (John J. Mearsheimer) szerint az anarchikus rend minden államot arra ösztönöz, hogy saját pozícióját a többi állam kárára erősítse. Oroszország Ukrajna elleni támadása esetén láthatjuk, hogy egy állam valamilyen okból kifolyólag képes megkockáztatni a nemzetközi rend felbolygatását egy olyan szuverén állam megtámadásával, amely 2014 óta proxy-háborús ütközőzónaként szolgált közte és az Egyesült Államok között.
A háború, mint válasz, elfogadhatatlan, ám egy nukleáris szuperhatalom frusztrációját meg kellett volna érteni, és az oroszok által kijelölt „vörös vonalak” tiszteletben tartására kellett volna törekednie a Nyugatnak. Az amerikai külpolitikai gondolkodás meghatározó alakjai közül többek között George F. Kennan, Henry Kissinger, de az imént emlegetett John J. Mearsheimer is alapelvént fogalmazták meg, hogy az Egyesült Államoknak legfőbb stratégiai érdeke, hogy éket verjen Oroszország és Kína közé. Ehhez képest az Oroszország elszigetelésére tett kísérlet éppenséggel ellentétes hatást ér el, s úgy tűnik, hogy végérvényesen Kína karjaiba löki Oroszországot.
A NYUGAT FELELŐSSÉGE
A détente 1969-es kezdete abból a szempontból is kiemelendő, hogy a Nixon–Kissinger diplomáciai nagystratégiának köszönhetően enyhült a két szuperhatalom közötti feszültség, ami által a viszony átmeneti rendezése lehetővé tette, hogy 1972-ben Nixon és Brezsnyev aláírja a rakétaelhárító védelmi rendszerek korlátozásáról szóló ABM (Anti-Ballistic Missile) egyezményt. Ez a szerződés azonban 2002-ben érvényét vesztette, miután George W. Bush bejelentette Washington egyoldalú kilépését a szerződésből, ami megadta a lehetőséget a Pentagonnak arra, hogy a „terror elleni harc” (War on Terror) szellemében – és az oroszok hozzájárulása nélkül – kiépüljön az amerikai rakétavédelmi pajzs az európai NATO-tagországokban is. Bush nyilatkozatában egyébként azt is hangsúlyozta, hogy ezzel a döntéssel véget ért a kölcsönös elrettentés korszaka (mutually assured destruction, MAD), amivel a kölcsönös együttműködés új szakasza kezdődhet meg az Egyesült Államok és Oroszország között.
Oroszországot nemzetbiztonsági szempontból aggodalommal töltötte el, hogy nemcsak az egykori szovjet blokk országainak szövetségbe való bevételével a Kreml küszöbéig nyomult előre a NATO, de az Egyesült Államok – mint a szövetség legmeghatározóbb ereje – sem mondott le a rakétavédelem fejlesztéséről Európában. 2016-ban Moszkva bejelentette, hogy olyan interkontinentális ballisztikus rakétát fejleszt, aminek kifejezett célja, hogy képes legyen áthatolni az amerikai rakétapajzson. Ennek keretében fejlesztették ki az oroszok a Satan 2 interkontinentális rakétát, aminek modern technológiája a szakértőket is aggodalommal tölti el.
Az orosz frusztráció vizsgálata esetén komoly figyelmet kell szentelni az ’50-es évek végén megfogalmazott „erőegyensúly-modellnek” is. Morton Kaplan szerint egy anarchikus világban csak erőt lehet szembe állítani egy másik erővel, hiszen a stabilitás is csak akkor érhető el, ha a rendszeralkotó egységek egyensúlyban vannak. Éppen ezért a modellnek sarokpontja, hogy minden állam fellép egy olyan állammal vagy koalícióval szemben, amely a rendszerben túlsúly megszerzésére törekszik.
A jelenlegi orosz–ukrán háború tükrében okkal állíthatjuk, hogy az erőegyensúly felborulása közvetlenül hozzájárult ahhoz, hogy az Oroszországi Föderáció katonai agresszióra szánta el magát. Bármiféle moralizálás nélkül ki lehet jelenteni, hogy a Szovjetunió 1991 végi felbomlása után Oroszország biztonságérzetét jelentősen csökkentette a NATO keleti terjeszkedése. Ráadásul a Mihail Gorbacsovnak tett nyugati „egy lépést sem keletre” ígéreteket sem lehet légből kapottnak tekinteni, amit bizonyít, hogy az amerikai Nemzetbiztonsági Archívum nyilvánosságra hozott olyan dokumentumokat, amelyek alátámasztják, hogy az utolsó szovjet főtitkár valóban kapott ilyen ígéreteket, igaz, szóban. Miután írásos megállapodás nem született az ígéretről, a NATO folyamatosan terjeszkedett az orosz magterületek felé a közép- és kelet-európai, valamint baltikumi államok felvételével. Az Egyesült Államok dominálta Észak-atlanti Szerződés Szervezete azonban nem elégedett meg befolyási övezetének jelentős kiterjesztésével és 2008-ban Bukarestben meglehetősen felelőtlen ígéretet tett Ukrajna és Grúzia euroatlanti csatlakozásának támogatására. Moszkva számára ez jelentette a vörös vonalat, hiszen mindkét ország évszázadokon keresztül a cári orosz birodalom határvidéki része volt. A Wikileaks által közzétett belső dokumentumok szerint George W. Bush Ukrajnának tett NATO-csatlakozási ígérete kapcsán Oroszország rögvest figyelmeztette az Egyesült Államokat, hogy egy ilyen jellegű katonai fenyegetést nem fognak eltűrni.
A liberálisok elfelejtették, hogy a globalizáció és interdependecia ellenére az erőegyensúly politikája nem szűnt meg, és ennek felborítása vezetett Oroszország Ukrajna elleni agressziójához. Hasonló véleményt fogalmaz meg az offenzív realista iskola élő szaktekintélye, John J. Mearsheimer is, aki a kezdetektől fogva súlyos hibának tartotta Ukrajna integrálását a nyugati világba. Mearsheimer 2014 óta rendszeresen hangot adott azon véleményének, hogy Ukrajna soha nem volt stratégiai fontosságú az Egyesült Államoknak és ezért már az országban kirobbantott „színes forradalmat”(Majdan) is fölösleges, mindössze Oroszországot provokáló akciónak tartotta. Az erőegyensúly fontosságát hangsúlyozta Henry Kissinger is, aki fehérházi éveire visszaemlékező 1979-es könyvében egyenesen úgy fogalmaz, hogy „geopolitikán én az egyensúly követelményeit figyelembe vevő megközelítést értem”.
A NORMASZEGÉS AZ ÚJ NORMA?
A kétezres évek elején egy röpke pillanatig szinte úgy is tűnhetett, hogy a Nyugat és Oroszország kapcsolata soha nem látott csúcspontra emelkedett, ami nagyban volt köszönhető Vlagyimir Putyinnak. Az amerikai–orosz gazdasági, politikai és biztonságpolitikai (!) kapcsolatok minden korábbinál szorosabbá váltak, ám hamarosan kölcsönös bizalmatlanság lett úrrá mindkét félen. A Nyugatot aggodalommal töltötte el Putyin erősödése, míg a Kreml gyanakvása egyre erősödött a nyugati hatalmak ténykedése kapcsán. A kétezres évek közepétől kezdve egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a két nagyhatalom képtelen békében élni egymás mellett, ami a konfliktus folyamatos eszkalációjával járt együtt. Ennek fényében már látható, hogy Bush ezen tévedése (is) katasztrofális következményekkel járt, hiszen a kölcsönös elrettentés korszaka nem ért véget, helyette viszont sikerült felmondani egy rendkívül fontos nemzetközi egyezményt. Bár azt is hozzá kell fűzni, hogy noha a nemzetközi jog természetesen nem szentírás, ám stratégiai értelemben mégis szabályozza az államok viselkedését. Noam Chomsky például arra hívja fel a figyelmet, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei a demokráciaexport szellemében szemrebbenés nélkül sértették meg számtalanszor a nemzetközi jogot (elég Vietnám, Irak, Koszovó, Líbia, Szíria, Afganisztán példájára gondolni), ám ez nem jelent semmiféle enyhítő körülményt Putyin bűneire. Chomskynak igaza van abban, hogy az USA normaszegései közvetlenül kihatottak a mostani Ukrajna elleni orosz agresszióra is. A nagyhatalmak önös érdekeik képviselete közben megfeledkeznek arról, hogy cselekedeteik által a nemzetközi jog ereje (és a belé vetett hit) is leértékelődik.
A nemzetközi jog leértékelődése akár azt is magával vonhatja, hogy a nukleáris fegyverek terjedésének meggátolását célzó egyezmények betartására sem fognak törekedni az államok. Hiába létezik egy sor nemzetközi kötőerővel bíró egyezmény, kezdve az 1963-as részleges atomcsend egyezménytől (Partial Test Ben Treaty, PTBT) az 1968-as atomsorompó egyezményen (Non-proliferation Treaty, NPT) át egészen az 1996-os teljes körű atomcsend egyezményig (Comprehensive Nuclear-Test-Ban-Treaty, CTBT), a nagyhatalmak általi normaszegések gyengítik az ezekbe vetett hitet. Ráadásul az atomfegyverekkel rendelkező államok nem minden esetben tagjai ezeknek az egyezményeknek, vagy ratifikációjuk hiányában kötelezettségük sem keletkezik. Franciaország például nem írta alá a PTBT egyezményt, Kína sem a PTBT-t, sem a CTBT-t, az Egyesült Államok és Észak-Korea a CTBT-egyezményt nem fogadta el, míg India, Izrael és Pakisztán nem tagjai sem az NPT-nek, sem a CTBT-nek.
Gyakorlatilag a hidegháború kezdete óta a kölcsönös megsemmisítés doktrínája elviekben szavatolta, hogy a nukleáris elrettentő képességgel rendelkező nagyhatalmak nem vetnek be ilyen jellegű tömegpusztító fegyvereket egymás ellen, hiszen az a világunk elpusztulásával járna. Miután Vlagyimir Putyin utasítást adott az orosz nukleáris erők „különleges” készültségbe való helyezésére, ezt a lépést Jens Stoltenberg NATO-főtitkár „felelőtlen, és agresszív cselekedetnek” minősítette, míg az ENSZ szóvivője szerint „egy európai atomháború gondolata felfoghatatlan lenne”. Putyin célja ezzel – valószínűsíthetően – a Nyugat elrettentése volt bármiféle ukrajnai szerepvállalástól, ám önmagában a bejelentés is furcsának hat, hiszen a nukleáris fegyverek elrettentő ereje éppen védekező jellegű mivoltukból akad. Tehát nem lehet egy tömegpusztító fegyverekkel rendelkező államot megtámadni anélkül, hogy a nukleáris ellencsapás lehetőségével ne számolnánk.
Igencsak aggasztó fejlemény volna, ha az elrettentő fegyverekkel rendelkező államok a nukleáris apokalipszist belengetve akarnák kikényszeríteni követeléseiket. Márpedig tudjuk azt, hogy a nemzetközi kapcsolatokban minden lehet precedens értékű, főleg, ha a nemzetközi jog kikényszerítő erejének csökkenésével a nemzetközi rend egyre inkább anarchiába torkollik. Az sem megnyugtató, hogy az Egyesült Államok elnöki székéért való versenye – az 1970-es évekbeli Szovjetuniót is megszégyenítő módon – egyre inkább gerontokratikus jelleget ölt. Ennek következtében pedig az elmúlt évek tapasztalati alapján olyan személyek kezébe kerülnek a szuperhatalom atomfegyvereinek indítókódjai, akik nyilvánvalóan szellemileg már nem alkalmasak egy ilyen felelősségteljes pozíció betöltésére.
Úgy tűnik, hogy az orosz–ukrán háború új igazodási pontot jelölt ki. A nemzetközi rendszer működését megmagyarázni igyekvő elméletek és a 20. évszázad során kialakult világrend sarokpontjait kijelölő doktrínák megkérdőjeleződtek. A jelenlegi konfliktus valószínűsíthetően felgyorsítja a nemzetközi rendszer erózióját. Ennyit tudunk most.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Békés Márton: A globalizáció vége és ami utána következik. Kommentár, 2020/4.
Békés Márton: Fordul a szél. KKTTKA, Bp. 2019.
Békés Márton: Szép új világháború. Kommentár, 2021/2.
Egedy Gergely: Bevezetés a nemzetközi kapcsolatok elméletébe. HVG-ORAC, Bp. 2011.
Scott G. Feinstein–Ellen B. Pirro: Testing the world order: strategic realism in Russian foreign affairs. International Politics 58, 2021.
Niall Ferguson: Civilizáció – A Nyugat és a többiek. ford. Gebula Judit, Scolar, Bp. 2016.
Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember [1992] ford. Ábrahám Zoltán–M. Nagy Miklós–Somogyi Pál László, Európa, Bp. 2014.
Samuel. P. Huntington: The Clash of Civilizations and the Remaking of World Order. Simon and Schuster, New York, 1996.
Tim Marshall: Prisoners of Geography: Ten maps that tell you everything you need to know about global politics. Elliott and Thompson, London, 2016.
Morton A. Kaplan: Balance of Power: Bipolarity and Other Models of International Systems = International Security Systems: Concepts and Models of World Order, ed. by Richard B. Gray. Florida State University, F. E. Peacock Publ. Ithaca, 1969.
Harry J. Kazianis: Yes, Russia could use nuclear weapons. Spectator World, 2022. február 27.
Henry Kissinger: The White House Years. Little Brown, Boston, 1979.
Kosztur András: Harc a világuralomért. Kommentár, 2021/3.
John J. Mearsheimer: The Inevitable Rivalry. Foreign Affairs, 2021/november–december
John J. Mearsheimer: Why the Ukraine Crisis Is the West’s Fault. Foreign Affairs, 2014/szeptember–október
Nagy Gergely: A wilsoni korszak alkonya. Kommentár 2020/4.
Schmidt Mária: Pillanatfelvétel: Kína. II. rész, Látószög-blog, 2020. december 20.
Schmidt Mária: Új világ született, 1918–1923. KKTTKA, Bp. 2019.
Szilágyi István: A geopolitika elmélete. Pallas Athéné, Bp. 2018.
Zsinka László: Európa felemelkedése – A nyugati hegemónia kezdetei. Typotex–PPKE, Bp. 2018.