Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez
„Ha erőt kell alkalmaznunk, azért tesszük, mert mi vagyunk Amerika.” – Madleine Albright

Pillanatfelvétel: Kína II.

„Ha erőt kell alkalmaznunk, azért tesszük, mert mi vagyunk Amerika. Mi nélkülözhetetlen nemzet vagyunk. Rendíthetetlen óriások vagyunk, akik a távolabbi jövőt is figyelik.”
Madleine Albright [1]


AMERIKA KÍNAI SZEMMEL

Kína egyik fontos szürke eminenciása, a propaganda és oktatás területén több egymást követő pártelnök tanácsadója: Wang Huning, a politikai bizottság tagja, 1988-ban, fiatalon, 33 évesen, a Fudan egyetem nemzetközi tanulmányok tanáraként hat hónapos látogatást tett az Amerikai Egyesült Államokban. Mintegy harminc városba, húsz egyetemre és tucatnyi állami hivatalba látogatott el. Tapasztalatairól „Amerika Amerika ellen” címmel írt könyvet. Ebben megállapítja, hogy az USA fő hivatkozási alapja a „szabadság”, de szívesen utal az „egyenlőségre” is. A kettő együtt, vagyis az esélyegyenlőség a szabadsággal kombinálva ugyanakkor egyenlőtlenséget eredményez – állapítja meg. A nyugati társadalmakban ezért nem beszélhetünk szociális és gazdasági egyenlőségről, csak politikairól. Wang szerint az USA-ban az individualizmus gátolja az egyenlőség érvényesülését. Úgy látta, hogy az USA az egyenlőséggel szemben egyre inkább a kisebbségek iránti méltányosságra helyezi a hangsúlyt (equality-equity). Meglátása szerint mindez egy olyan társadalomban történik, ahol a teljesen atomizálódott egyének egyre agresszívabban szakítják el magukat hagyományaiktól, kulturális örökségüktől, családjaiktól, sőt mára a biológiától is. Ennek esett áldozatául a család is, aminek összetartó ereje – Wang szerint – végzetesen meggyengült, nem képes többé az amerikai társadalom tartópillérének feladatát betölteni. Az amerikai családok már nem nevelik a gyermekeiket, nem támogatják őket fiatal korukban, nem gondoskodnak az öregekről, nem gyógyítják be a közösség sebeit. Mindezeket a feladatokat a kormányokra tukmálták. Dada, illetve pesztra szerepet várnak el tőlük.

Az USA individualizmusa perverz és nihilista – állapítja meg. Szerinte ez az USA-t fenyegető legnagyobb veszély. Az USA-ból kiinduló nihilista individualizmus gyorsan és kíméletlenül szétrágja a hagyományos nyugati értékek szövetét. Márpedig, ha a nyugati értékrend összeomlik, magával rántja a nyugati társadalmakat is. Wang megítélése szerint az USA-ban egyedül a kistelepülési önkormányzatiság ad okot reményre. Mert az még őrzi hagyományait és különbözőségeit. A politikában a szokások és a hagyományok ugyanis nagy erőt képviselnek, mert azok az emberek szívébe és fejébe vésődtek be. Szemben a törvényekkel, amiket papírra, illetve számítógépekbe írnak.

1220 kína 2.jpg

Amerika isteníti egyes politikusait, sportolóit, üzletembereit, filmszínészeit, énekeseit, felfedezőit és focistáit, nemzeti ünnepeit és űrhajósait. Valóságos kultusszal veszi őket körül. Ez a kultusz fontos szerepet játszik az amerikai társadalom alapértékeinek közvetítésében. Hőseiken, példaképeiken keresztül érik el, hogy az emberek érzései, hitei, mintái, vágyai egyirányba mutassanak. Különösen egy olyan végletesen individualista, önző társadalomban, mint az USA, kiemelten fontos, hogy a „szentségek” felmutatásával fogadtassák el a közös értékeket. Ez a sztárkultusz helyettesíti a vallásos kultuszt. Régebben a vallás volt a társadalmi rend támasza. Annál is inkább, mert a szabadságot támogatta, szekularizált volt, vagyis nem volt része a politikának – írja.

A kínai társadalomtudós már harminc éve azt az Amerikát látta, amire mi csak most kezdünk ráeszmélni. Mi azt is kezdjük belátni, hogy az USA hanyatlásában mekkora szerepe van a már rég nem létező status quo romjaihoz ragaszkodó, elaggott és változtatásra képtelenné vált elitjének. Ez az élcsapat nem értette meg Donald Trump elnökségének fő üzenetét, azt, hogy új időszámítás kezdődött, meg kell találni az USA helyét az új körülmények, új kihívásai között. Pedig még az agg Kissinger is figyelmeztette őket, „Lehet, hogy Donald Trump egyike azoknak, akik újra és újra megjelennek a történelemben, hogy jelezzék egy korszak végét és kikényszerítsék a régi beidegződések feladását.” [2] Szavait figyelmen kívül hagyták, mert minden erejüket lekötötte az a törekvésük, hogy Trump elnökségét ellehetetlenítsék, és visszafordítsák az időt a megválasztása előttre, hogy úgy folytathassák, mintha mi sem történt volna. Másra nem maradt energiájuk.

És most ott állnak az USA élén, öregen, fáradtan, tanácstalanul, egy olyan új világban, amit már nem ismernek, nem értenek.


TÚLÉLTE AZ UTOLSÓ ÓRÁJÁT, MÉGIS MEGHALT [3]

„és bár nem vagyunk
az az erő, mely egykor eget és
földet rázott: vagyunk, ami vagyunk;”
Lord Alfred Tennyson: Ulysses,[4]

A huszadik század Amerikáé volt. A 21. már kicsúszott a kezei közül. Andrew Roberts brit történész párhuzamba állította a brit és az USA világbirodalmainak szétporladását. Ez utóbbi fő lépcsői a dollárnak, mint tartalékvalutának a megroppanása, az USA flottájának kiszorulása a dél-kínai tengerekről, Kína megállíthatatlan afrikai terjeszkedése, Ukrajna esetleges orosz elnyelése és Tajvan visszatagolása Kínába. „Ahogy a dolgok jelenleg állnak, az USA-nak egy megalázó visszavonulás-sorozatra kell felkészülnie. És ki tudja, hogy mindez milyen hatással lesz az USA mélyen megosztott társadalmára és politikai életére?” – teszi fel a kérdést. Roberts emlékeztet arra a három és fél évtizedre, ami India 1947-es elvesztése után Angliával történt. Másfél nemzedék alatt a történelem addigi legnagyobb birodalma erejéből már csak arra futotta, hogy 1982-ben az USA segítségével, Argentína kísérletét kisiklatva, megtartsa a Falkland-szigeteket (Azt most ne feszegessük, hogy milyen jogon és főleg mi célból). A modern birodalmak, állapítja meg, gyorsabban jönnek és mennek, mint az ókorban, vagy azóta bármikor.

A nemzetek veszteségeinek kezelését Roberts annak a sémának felelteti meg, ahogy az egyes emberek feldolgozzák a gyászt.

Az első fázis a tagadás. 1947 után erre szolgált az akkor már tizenhat éve létező brit nemzetközösségbe való kapaszkodás, amire hivatkozva a britek azzal áltatták magukat, hogy a birodalom nem veszett el, csak átalakult. Ugyanezzel próbálkozott 2021. augusztus 31-én Biden amerikai elnök is, amikor azt állította: „Az USA befejezte húsz éves háborúját Afganisztánban. Ez volt az amerikai történelem leghosszabb háborúja. A történelem legnagyobb légimentő akcióját hajtottuk végre, több mint 120 ezer embert evakuáltunk. A történelemben még egy nemzet sem hajtott végre hasonlót. Csak az USA-nak volt meg a képessége és az akarata hozzá. Megtettük.” Roberts szerint számos más ország is el tud veszíteni háborút. Vietnám óta azonban ilyen szégyenletes, fejvesztett menekülést az USA részéről nem láttunk. Egyértelmű, hogy ők is a tagadás állapotában vannak.

A következő lépcső a harag és a düh. Ezt érezték a britek az 1956-os szuezi válság alatt, amikor az USA és a Szovjetunió közösen a jelentéktelen hatalmak között jelölte ki a helyüket. Mindkettőre nagyon megharagudtak és duzzogni kezdtek.

Az USA-ban felgyülemlett harag belső elégtelenséget szült. Az amerikaiak egyharmada megkérdőjelezi Biden elnökké választásának tisztaságát. A düh indokolta azt is, hogy egy csoport 2021. január 6-án benyomult a Capitolium épületébe. Valószínű, hogy a harag motiválja majd azokat, akik a 2022-es kongresszusi választásokon véleményt mondanak az amerikai hegemónia elvesztéséről, és az afganisztáni katasztrófáról.

A következő fok: a tárgyalás. A hatvanas évtizedtől a britek újra felfedezték a köztük és az amerikaiak közötti különleges kapcsolatokat, és úgy döntöttek, hogy visszakérdezés nélkül beállnak az amerikaik minden lépése mögé. Nagy kérdés azonban, hogy egy tárgyalásos szakaszban a nyilvánvalóan nem mindig pengeéles Biden mit tud elérni Putyin, illetve Hszi elnököknél? Mit tud kezdeni Iránnal és Indiával? Az eddigiek nem sok reményre adnak okot.

Ezt követi a depressziós fázis. Ez a briteknél a hetvenes években következett be. Lemondtak a nemzetközösséghez fűződő illúzióikról és 1973-ban beléptek az Európai Közös Piacba. Tudomásul vették, hogy a birodalom elveszett, és hanyatlásuk feltartóztathatatlan.

Az USA ezzel akkor fog szembesülni, amikor a II. világháború utáni rend tartóoszlopai egymás után kidőlnek majd és nem tudják már az USA dollár elsőbbségét szavatolni.[5] Ami ellen az USA nem tehet semmit. Ettől az USA depresszióba esik majd, zavarodottá, rosszkedvűvé, és meghasonlottá válik. Csúnya lesz.

Csak ezt követően lehetséges az elfogadás. Angliában ez Margaret Thatcher alatt történt meg. Sebtapaszként és kárpótlásként a hidegháború győztesei között érezhette magát, ami némi kárpótlást nyújtott a végleg elveszett dicsőségért.[6]

Az USA esetében ez sokkal fájdalmasabbnak ígérkezik, mert visszamenőleg érvényteleníti hidegháborús győzelmét, hiszen Kína hegemón szerepben való kiemelkedése és diadala a kommunizmus visszavágójaként is értelmezhető.

Ez tehát a nem is olyan távoli jövő. A jelen pedig egy megosztott, a faji különbségekre és a szexuális devianciákra koncentráló, a múlt terheivel birkózó, önbizalmát és irányát vesztett nyugati társadalom, ami éppen kitépi közös gyökereit, és szétrombol mindent, ami közösséggé tette.


Jegyzetek:

[1] Clinton külügyminisztere 1998-ban az Irak elleni rakétatámadást indokolva.

[2] Luce, Edward: Henry Kissinger: ‘We are in a very, very grave period’. In: The Financial Times, 2018. július 20.

[3] TV2 Tények. 2021. november 29.

[4] We are not now that strength which in old days

Moved earth and heaven, that which we are, we are;

Lord Alfred Tennyson https://www.poetryfoundation.org/poets/alfred-tennyson. Szabó Lőrinc fordítása

[5] Bretton Woods és Dumbarton Oaks

[6] Roberts, Andrew: The Decline of American Empire: A Kübler-Ross Cycle Analysis. In: Quillette, 2021. december 4.


Nyitókép: Foreign Policy