Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Hitler feltámasztása

Hogy mennyire kimerülőben van a politikai fősodor, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy képviselőik minduntalan Adolf Hitlerre, a nácikra, a holokausztra és a fasizmus veszélyeire hivatkoznak. A mai politikai kommentárokat olvasva az ember egykönnyen arra a következtetésre juthat, hogy a weimari köztársaság végnapjait éljük.

Korunkban a riogatás politikájának egyik legszembetűnőbb megjelenési formája a náci metaforák nyakra-főre való használata. Jóllehet, így van ez már egy jó évtizede, de Donald Trump megválasztása azonban új lendületet adott ennek a szokásnak. Sőt, még meg sem nyerte az elnökválasztást, máris egy Hitler-jelölt szerepét osztották rá. „Így jön el Amerikába a fasizmus” – jelentette ki Robert Kagan, a Washington Post régivágású neokonzervatív kommentátora. De a beszámolókat – amelyek szerint fasiszta csőcselék masírozik az amerikai városok utcáin – tudományos kutatók is visszhangozták. 2017 tavaszán Timothy Snyder történész, a Yale Egyetem professzora párhuzamba állította az amerikai fejleményeket azzal, ahogy az 1930-as években totalitárius szörnyek keltek életre Európában. Donald Trump politikai stílusát jellemzendő, megalkotta a „prefasiszta” jelzőt.

Ez a kifejezés fölöttébb hasznos lehet olyankor, amikor valaki a neki nem tetsző fejleményeket a fasizmus előszeleként kívánja bemutatni. Más szóval: semmi szükség valódi fasisztákra ahhoz, hogy egyértelmű és fenyegető legyen a fasiszta veszedelem. A prefasiszta kifejezés azt a benyomást kelti, hogy ha nem teszünk valamit, akkor „nem az a kérdés, lesz-e fasiszta hatalomátvétel, hanem, hogy mikor”. A prefasizmus képzetének hatása alatt Arnold Schwarzenegger videofelvételt tett közzé a Twitteren, s ebben kijelentette, hogy az amerikai törvényhozás épületének ostroma az 1938-as kristályéjszakára emlékeztette őt. Éppenséggel nem állította, hogy ami Washingtonban január 6-án történt, pontosan olyan volt, mint a kristályéjszaka, valójában csak annyit mondott, hogy mindkettő hazugsággal kezdődött.

0122-trump.jpg

Schwarzeneggertől még nem olyan súlyos hiba, hogy történelmi analfabetizmusról tesz tanúbizonyságot, de az az igazság, hogy Snyder is hasonlóan járt el, mert mindketten egy hazugságban jelölték meg holokauszt kiindulópontját.

Snyder legalább azt elismerte, hogy a prefasiszta Amerikába egyelőre még nem futott be a barnaingeseket szállító vonat. Nem úgy, mint más kommentátorok szerint, akik előszeretettel jelentik: a fasiszták már a spájzban vannak. Egy évvel ezelőtt Paul Krugman, a New York Times neves publicistája egyenesen művészi szintre emelte a rémisztgetést. Azzal a kérdéssel fordult olvasóihoz, hogy „eljött-e hát az idő, hogy nyugodtan használhatjuk az ››f‹‹-betűs szót?” Miután Krugman olyasvalaki szerepét öltötte magára, akit érzékenyen érint ennek a csúnya kifejezésnek a nem megfelelő környezetben való használata, a szerző kijelentette: „a ››fasiszta‹‹ jelzőt nem szabad könnyű kézzel osztogatni.” Igen ám, de egyúttal azt is tudtunkra adta, hogy Trump „csakugyan fasiszta, akárcsak sok támogatója is.”

TRUMP ELLENFELEI ÉS AZ ŐT FOLYAMATOSAN EKÉZŐ MÉDIA OLYANNYIRA RÁSZOKTAK A FASISZTA VESZÉLY URALKODÓ MÍTOSZÁNAK HANGOZTATÁSÁRA, HOGY CSAKUGYAN ELHITTÉK: AZ 1930-AS ÉVEK BERLINJÉBEN ÉLNEK, NEM PEDIG MA, WASHINGTON D.C-BEN.

Jim Clayburn, a képviselőház demokrata frakciójának vezetője azt mondta Chris Cuomónak, a CNN műsorvezetőjének, hogy „kezd világos lenni előttem, mi történt a harmincas évek Németországában”, majd folytatta: „sose hittem volna, hogy nálunk is megtörténhet ez.”

Mióta Krugman megadta az engedélyt az „f” betűvel kezdődő szó nyugodtan használható, a náci Németország történetének utolsó metaforáját is kibányászták, hogy legyen mivel vádolni egyeseket. A washingtoni Capitoliumba való betörést például úgy állították be, mint ami Hitler 1923. november 8-i müncheni sörpuccsával egyenértékű.

A Washington Post egyik kommentátora egyenesen úgy fogalmazott, hogy „Trump utolsó napjai” hasonlítanak Hitler sörpuccsára. Mások inkább arra mutatnak rá, hogy amikor Trump elnökségének utolsó napjaiban „bevette magát a fehér házi ››buborékbunkerbe‹‹”, az Hitlernek a Führerbunkerben töltött végnapjaira emlékezteti.

Joe Biden, az újonnan megválasztott elnök sem maradt ki a kórusból. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy Goebbels propagandagépezetét hozza párhuzamba Cruz és Hawley szenátorokkal, valamint magával Donald Trumppal.

Az elmúlt napokban elkoptatott Hitler-analógiákat új elemekkel frissítették, nehogy feledésbe merüljön a weimari Washington képzete. A „13 hasonlóság Donald Trump és Adolf Hitler között” című írás megállapításai között ilyen és ehhez hasonló sületlen párhuzamok szerepeltek:

Adolf Hitler nagyon értett az akkor újnak számító tömegtájékoztatási eszközhöz, a rádióhoz, illetve a nyomtatott sajtóhoz is. Donald Trump volt az egyik első olyan politikai vezető, aki szerintük kezelni tudta a Twittert és a közösségi oldalakat, miután bizonyította, hogy a hagyományos médiummal, a tévével is tud bánni.

Egy másik megállapítás szerint Donald Trump életének szerelme nem más, mint lánya, Ivanka. Adolf Hitler életének szerelme pedig unokahúga, Geli Raubal volt.

De álljon itt a mélységi rekorddöntés harmadik példája: aki tanulmányozta Hitlert, biztosan fel tudja idézni, mennyire szerette a nagy tömegeket, s hogyan tudta lázba hozni azt propagandával és hazugsággal teletűzdelt kiabálással. Azt gondolta, hogy ha elég nagy hazugságot mond valaki, azt biztosan elhiszik az emberek. Egyébként Trump is szereti a nagygyűléseket.

Egyszeriben tehát azon kapjuk hát magunkat, hogyha valaki szereti a nagygyűléseket, az bizony az emberiség elleni bűntettek bizonyítéka, tehát jogos a megállapítás, hogy Trump „Hitler forgatókönyvéből” másolta taktikáját.

A Jewish Algemeiner főszerkesztője fején találta a szöget akkor, amikor elítélte, hogy járványszerűen terjednek a „szakasztott Hitler-alapú” szónoki fordulatok. Dovid Efune arra figyelmeztetett, hogy „a náci Németország kétségkívül a legújabb kori történelem legszélsőségesebb és legveszedelmesebb rendszere volt, s a rá való hivatkozást előszeretettel használják furkósbotnak a kommentátorok, a politikai megmondóemberek, a politika közszereplői és vezető szereplői is.”

A fasizmussal riogatók polarizálják a politikai vitákat és odáig mennek ebben, hogy a másik felet ellenségnek kiáltják ki. Ha ugyanis valakit fasisztának nyilvánítanak, azzal felszólítják a többieket, hogy iktassák ki az illetőt.

A valódi fasisztáktól eltérően, akiknek pusztító térhódítása a civilizáció fennállását fenyegette, a mai fasiszta-karikatúra mindenekelőtt a képzelet terméke. A múlt eltörlésének kultúrája hívta életre. Akármilyen tragikus is, az eltörléskultúra szószólói – mivel nem tudnak különbséget tenni a valóság és a képzelet között – azon fáradoznak, hogy a gonosznak ez a megtestesülése központi szerephez jusson politikai színjátékukban. Nem fogják fel, hogy amikor mesterségesen feltámasztják Hitlert és szüntelen a náci terror példájával riogatnak, valójában eljelentéktelenítik a német nácik hatalomra jutásának rettenetes eseményeit.


Nyitókép: Steve Benson/Republic