Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

I Love Gorbacsov

Jelen dolgozatot 2006-ban írtam, amely Politikailag inkorrekt című könyvemben jelent meg. Mostani közzétételét az indokolja, hogy 2022. augusztus 30-án, életének 92. évében, hosszú ideig tartó, súlyos betegeskedés után elhunyt Mihail Gorbacsov, az egykori Szovjetunió elnöke.

0831 gorbacsov.jpeg

Nagyon fiatal volt. Alig lehetett elhinni. Hiszen már olyan régóta éltünk gerontokráciában. Hozzá idomultunk az újra és újratöltött, elemmel működtetett Brezsnyevhez, a nyugdíjasok klubjában szörcsögő Zsivkovhoz, Honeckerhez, Ceaușescuhoz és a kacsintós Kádárhoz. Nem is emlékeztünk arra, milyen volt az élet előttük, és már nem is reménykedtünk abban, hogy lesz élet utánuk is. A szocializmust építgettük, kevés lelkesedéssel, egyre fásultabban. A nyolcvanas évek közepére nem maradt egész Magyarországon egyetlen hívő kommunista sem. Viszont az egész ország realista volt. A szocialista rendszert adottnak vette, mert létét a Vörös Hadsereg szavatolta. 1956 óta tudtuk, 1968 és 1981 pedig újra és újra átismételtette velünk a leckét, hogy Európának ezen a felén a Szovjetunió az úr, a végső szót pedig a vörös csillagos tankok mondják ki. Senki nem kételkedett nálunk abban, hogy a szocializmus megreformálhatatlan, és nincs más lehetőségünk, mint berendezkedni a túlélésre. Akkor még nem tudtuk, hogy 1984, az orwelli 1984 lesz a létező szocializmus utolsó „békeéve”.

Mert 1985-ben jött Gorbacsov, és megkezdődött a visszaszámlálás. Először csak új kifejezések terjedtek el: glasznoszty és peresztrojka. De kit érdekelt? Mindenkinek a könyökén jöttek ki a Szovjetunióból kiinduló újabb és újabb jelszavak, „sztahanovista” mozgalmak. Aztán egyszer csak megértettük, hogy itt és most másról van szó.

A rettegett szovjet birodalom élére emberarcú vezető állt.

És akart valamit. Azt hitte, abban bízott, hogy a kommunista rendszer megreformálható, sőt azt remélte, hogy majd ő lesz az, aki megreformálja, vagyis modernizálja az egyre palástolhatatlanabb működési zavarokkal küszködő Szovjetuniót. Hatékonnyá és versenyképessé teszi gazdaságát, működőképessé intézményeit. Nem értettük Gorbacsovot. Kételkedtünk. Az SZKP főtitkára ilyen naiv ember lenne? Előfordulhat az, hogy valaki az ő pozíciójában, az ő hátterével nem tudja, hogy a kommunista rendszer megreformálhatatlan? Hogy csak a terror és a tehetetlenségi nyomaték tartja össze? Hogy a legkisebb változtatás következtében kártyavárként omlik össze?

Gorbacsov és felesége, Rajsza beteljesítették a nyugati baloldali értelmiségiek legszebb reményeit. Ők ugyanis már évtizedek óta az emberarcú kommunista reformerre vártak. Gorbacsov az ő sztárjuk lett. Nálunk idehaza – és talán más volt szocialista országokban is így történt – az értelmiséget a Gorbacsov-jelenséghez való viszony úgy rendezte át, mint a vasreszeléket a mágnes két pólusa. Akiket vonzott, azoknak elegük volt a szocializmusból és titokban reménykedni kezdtek. Akik tartottak tőle és bírálták, azok az állampárt őskövületei voltak. Ők kezdtek félni.

Nyugaton eközben Gorbacsov minden lépéséért lelkesedtek, minden intézkedését megtapsolták. Nagy riválisaival, Thatcherrel és Reagannel szemben mindig őt hozták ki győztesnek, mindig őt láttatták jobbnak, hitelesebbnek, sőt eredményesebbnek.

Pedig a hidegháborút Gorbacsov elvesztette, Reaganék pedig megnyerték. A Szovjetunió felbomlott, a Vörös Hadsereg kivonult Közép és Kelet-Európából. A kommunista rendszerek összeomlottak. Magyarország szabad és demokratikus országként lépett át az új évezredbe. A huszonegyedik századba. A majdnem fél évszázadig tartó hidegháború egy puskalövés nélkül ért véget. Gorbacsov nem lövetett. Nem gyilkoltatott azért, hogy megkísérelje a hatalmát megtartani. Nem vetette be se a Vörös Hadsereget, sem a KGB-t, hogy megmentse a birodalmát. Nem rendezett vérfürdőt.

Lehet, hogy egyszer még szobrot emelünk neki Budapesten (?), mert sokat köszönhetünk neki. Köszönjük, hogy érvénytelennek nyilvánította a Brezsnyev-doktrínát. Ez már elég is volt nekünk, magyaroknak és a többi kelet-közép-európai népeknek ahhoz, hogy tudjuk: függetlenségünk elérése karnyújtásnyira van. S a szabadabb, emberhez méltóbb élet.


Kép forrása: The Washington Post, Time