Mi: lengyelek, magyarok és a régió többi országa is, mind súlyos árat fizettünk azért, hogy negyedszázaddal ezelőtt újra szabadok és függetlenek legyünk. Nem vagyunk hajlandóak tehát egy újabb világmegváltó ideológia nevében mindezt könnyelműen kockára tenni. Nem hittük el, hogy az árja faj felsőbbrendű, mi pedig csak szolgáknak és segédeknek valók vagyunk, ahogy nem dőltünk be annak sem, hogy holnapra nemzetközivé és kizsákmányolásmentessé lesz a világ, kétségbe vonjuk tehát, hogy mentálisan globalizálódnunk és multikulturális társadalmakba kellene szerveződnünk ahhoz, hogy helytállhassunk a 21. században.

Kik vagyunk és mit tettünk? Ki, milyen árat fizetett a diktatúra működtetőinek? Kik voltak közöttünk azok, akik elárultak, besúgtak, feladtak bennünket? Miért tették? Kényszerből? Önként? Haszonszerzésből? Amikor ezekre a kérdésekre keressük a válaszokat, első sorban a jelent, azt a helyzetet akarjuk jobban megérteni, amiben most vagyunk. Mert nagyon nehéz beletörődnünk abba, hogy igazságot akartunk, és jogállamot kaptunk. Azt akarjuk, hogy legalább az ügynökök, a besúgók és tartótisztjeik és a rendszer működtetőinek megnevezésével kapjunk válaszokat a kérdéseinkre. Arra, hogy ami velünk történt abban mekkora szerepe volt az árulásnak?  A sajátjaink, a mieink árulóvá válásának.

Karol Sauerland nem könnyíti meg a válaszokra vágyók dolgát. Mindössze azt állapítja meg, hogy a legtöbb feljelentés mögött személyes indítékok álltak, és általában alulról felfelé, vagy az azonos szinten állókat érintette, magasabb szinten lévő szinte soha nem jelentette fel az alacsonyabb szinten állót, beosztottját, vagy a neki kiszolgáltatottat.  Férjek nem adták fel a feleségeiket, szeretőiket csak fordítva, ahogy a nagyszülők sem az unokáikat, vagy fordítva. A nácik és a szovjetek gyakorlatát elemezve megállapítja, hogy a Gestapo, vagy a Stasi, ahogy lengyel illetve magyar stb. megfelelőik, így az ÁVO is, első sorban megfélemlítésre szakosodott szolgálatok voltak, melyek azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy a rendszer bírálóit és egyáltalán mindenkit, aki gondolkodni mert, az állambiztonság mindenhatóságának látszatát keltve félemlítsék meg és tartsák sakkban. Ezzel ott is gettókba és lágerekbe zárták az emberek egy jelentős részét, ahol nem is állították fel azokat. Arra is kitér, hogy a besúgók és tartóik között sokszor alakult ki bensőséges kapcsolat. A tartótisztek egyes esetekben kvázi pszichiáteri szerepbe kerülhettek. „Őt valóban érdekeltem. Akkoriban nem, volt szükségem pszichológusra. Ha nekikeseredtem csak telefonálnom kellett és minidig volt, aki meghallgatott.” - indokolja besúgói tevékenységét egy ügynök. Tartója pedig arról elmélkedik, hogy „Emberanyaggal dolgoztunk, az pedig nem egységes. Egyedi megdolgozást igényel. Egyeseknél a megfélemlítés hat, másoknál a jó szó, de az emberanyag mindig megdolgozható. Ez a szabály, ami alól nincs kivétel.” Hiszen ez is egy szakma. Művelői pedig szakemberek, más szóval szakértők, mint oly sokan azok közül, akik szakvéleménynek álcázták feljelentéseiket. Nem egyszer fordult elő, hogy értelmiségiek törtek lándzsát kollegáik felett úgy, hogy személyes rivalizálásukat önkéntes besúgással nyomatékosították.

Különös! – idézi a szerző Heinrich Heinét - Hogy mindig a vallás, mindig a morál, és mindig a patriotizmus az, amivel az összes silány alak megszépíti a támadásait! Megtámadnak bennünket, de ezt persze nem olcsó egyéni érdekből, nem írói irigységből, nem a velük született szolgalelkűségből teszik, hanem azért, hogy a Jó Isten, a jó erkölcsök és a haza védelmére kelljenek.

A besúgás, a feljelentés, az alaptalan és felelőtlen vádaskodás ma is része a mindennapjainknak. Nemcsak a napi sajtó, hanem a tv-k és az internet szenzációvadászata is koholmányokkal, rágalmazásokkal, fél illetve negyed igazságokkal hoz hírbe mindenkit, akinek a lejáratásából hasznot remélhet. Megannyi okostelefon rögzíti a magánélet legintimebb pillanatait, legapróbb botlásait. Mindezzel nem kockáztatnak szinte semmit, mert nincsenek bizonyítási kényszerben, miközben a lejáratott azonnal a nyilvánosság ítélőszékeiként működő kommentelők martalékává válik.– figyelmeztet.

Az elmúlt évtizedben Karol gyakran látogatott el hozzánk. Intézetünk egyfajta külső munkatársként tekint rá, akinek előadásaira, írásaira mindig érdemes odafigyelni, akitől lehet, sőt kell is tanulni. Mert nála jobban kevesen ismerik a marxizmust és ezért kevesen tudnak nála pontosabban rámutatni tévedéseire. Soha nem mulasztotta el, hogy felhívja a figyelmünket arra a tényre, hogy bár Marx és Engels főként az ideológiai harcra figyelt, mégis úgy vélték, azt hirdették, hogy a lét határozza meg a tudatot, és hogy az anyagi fejlődés a kommunizmus győzelme felé vezet. Sauerland egyik nagyhatású írásában a közbeszéd nyelvezetének élesebbé válását elemezte a francia forradalomtól napjainkig, azt a beszédmódot, ami az éppen adott ellenoldalt oly módon támadja, hogy lehetetlenné váljon az érvekkel való védekezés. Az ellenfélből már akkor, kétszáz évvel ezelőtt, halálos ellenség lett, akit meg kell semmisíteni. Kialakult a baloldal-jobboldal modellje, melyben a baloldal állítása szerint a helyes utat képviseli. Ettől kezdve léptek fel úgy, mint akik az emberiség, különösen az egyszerű nép javával törődnek, a jobboldaliakat pedig a gazdagok támogatóiként, az ésszerűtlenség és a babonák hirdetőiként tüntették fel. Érdemes utalnunk Sauerlandnak arra a megállapítására, a baloldali értelmiségiek milyen könnyen el tudják fogadni a terrort, ha a lényeg stimmel: vagyis ha az a „haladó erők” érdekeit szolgálja. Ezért siklanak el olyan játszi könnyedséggel minden kommunista bűncselekmény felett, és tekintenek partnereikként a szélsőbaloldalra. Szerencse, hogy mostanában a baloldali értelmiségieknek már csak ritkán van alkalmuk ellenfeleik bezárására, kiiktatására, annál gyakrabban tesznek kísérletet a kizárásukra, lejáratásukra.

Karol élete meghatározó élménye volt az az időszak, amit a Szolidaritás aktivistájaként töltött. Amikor II. János Pált pápává választották 1978-ban, minden megváltozott Lengyelországban. Az akkor még kis-számú ellenzékiek felbátorodtak és milliók hitték el neki, hogy nem kell félniük; egyszerre tudatosult bennük az is, hogy mást, többet is követelhetnek a vállalati üdülőknél vagy az alacsony tejáraknál. Sauerland szerint az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc mellett a lengyel II. János Pálnak volt kiemelt szerepe abban, hogy Európa legyőzte a kommunizmust.

Karol rendszeresen járt a tragikus sorsú katolikus pap, Jerzy Popieluszko miséire. Számára, mint oly sokak számára is Popieluszko halála, brutális meggyilkolása jelentette a rendszer végét.

De ha vége van, miért nem kaptunk még mindig választ a legégetőbb kérdéseinkre? Vajon többet tudunk meg majd magunkról, közösségeinkről, ha átrágtuk magunkat azon a 200 kilométernyi aktán, amit a lengyel Emlékezés Intézetének pincéi rejtenek? Vagy amik nálunk porosodnak?  Mikor fogjuk nevén nevezni a gyilkosokat? A tetteseket? A kollaboránsokat? Még ha meg is bocsátunk, bocsájtottunk nekik, az akkor is magánügy marad. Az igazságszolgáltatás, amire pedig várunk: közügy lenne, más szóval nyilvános ügy, ami nem az áldozat és az elkövető közötti aktus, hanem harmadik fél: az elfogulatlan jogszolgáltató végez. Pontosabban, kellene, hogy végezzen.

Rejtély előttem - idézi Sauerland Szolzsenyicint – miért részesülhettek a németek, - persze csak a nyugatnémetek, teszem hozzá én - abban a kiváltságban, hogy megbüntethették a bűnöseiket, mi oroszok, és teszem hozzá, kelet-európaiak, viszont nem. Hetven évvel a háború után „még mindig a németek történelmünk egyedüli bűnösei, ők szolgálnak sebtapasszal az emberiség beteg lelkére.”

Rejtély, vagyis titok. A titkokat pedig nem megértenünk kell, hanem együtt kell élnünk velük?

Elhangzott 2015. december 16-án, a Petőfi-díj átadó ünnepségén.