A globális politika már túllépett a zűrzavaron. Egy bizonyos nyugati rend fájdalmas összeomlása nem jelenti azt, hogy minden struktúra megszűnt volna. Az intézmények nélküli világ már nem tekinthető kaotikusnak. Ugyanígy nem tekinthetjük a világrendet egységesen és strukturálisan centralizáltnak. Korábban ez a formális intézményi és informális bilaterális, valamint multilaterális kapcsolatok hálózatának kombinációja volt az, amelyet elsősorban a Nyugat irányított vagy befolyásolt. Ez most változik, a Nyugat átalakulóban van, és a hatalom az informális kapcsolati hálózat változása révén áthelyeződik. Ez nem azt jelenti, hogy a hatalom Nyugatról Keletre kerül. Inkább a nagy nyugati hatalmak relatív hanyatlása és a kulcsfontosságú bilaterális kapcsolatok párhuzamos diszfunkcionalitása révén dekoncentrálódik. A BRICS felemelkedése összefüggésben áll a nyugati hatalom dekoncentrációjával és a nagy bilaterális kapcsolatok növekvő diszfunkcionalitásával, ami az új kapcsolatok javát szolgálja. A BRICS-et a formális intézményi rend támogatásának és a tagok közötti kapcsolatok informális hálózat éretté válásának kombinációjaként kell tekinteni. India a kulcsfontosságú bilaterális kapcsolatok elengedhetetlen trilaterális elemévé, a BRICS nélkülözhetetlen katalizátorává és bizalomépítőjévé vált.

A GEOPOLITIKAI KERET, A BRICS ÉS INDIA ÖSZTÖNZÉSE

A jövőben India nagyobb szerepet kap a BRICS konszolidációjában, mert a jelenlegi nemzetközi helyzet egyre sürgetőbb megoldásokat kíván nemcsak a nyugati táborban, hanem Ázsiában is. Az egyik sürgősség abból fakad, hogy nagy valószínűséggel India egy olyan geopolitikai zűrzavar középpontjába kerül, amely hosszú időre, akár a következő 30 évre is elhúzódhat. A BRICS központi szerepet fog betölteni India külpolitikájában, mivel az ország olyan stabilitási elemeket keres, amelyekbe kapaszkodhat.

Könnyen előfordulhat, hogy Trump elnök új amerikai külpolitikája végül nem hoz semmi újat. Az amerikai és brit nagystratégia több évtizedes és nem négyéves időszakokra szól. A 2008-as pénzügyi válság óta ugyanaz a válságmintázat ismétlődik a Földközi-tenger peremvidékén. Azonban egyes amerikai kormányok eltértek ettől, így Trump elnök halmozódott, befejezetlen fázisokat örökölt. Villámgyors programja szerint 2027 előtt mindent be akar fejezni. Hogy sikerül-e, nem tudjuk. Nagyon valószínűtlen, hogy az USA katonailag szembeszállna Kínával. A sokat emlegetett indo-csendes-óceáni stratégia és a Kínával való szembeszállásra történő készülődés blöff és figyelemelterelés is lehet. Nagyon is lehetséges, hogy az USA a következő 20–30 évet az indo-mediterrán régióban való megerősödéssel tölti.

A legfontosabb geopolitikai prioritás az Északi-sarkvidék és a Mediterráneum amerikaiasítása, azzal a jelentős különbséggel, hogy az Egyesült Államok nyíltan felkarolja azt az imperialista modellt, amely évszázadokkal visszaveti a nemzetközi rendszert. A Mediterráneum térségén belül az USA militarizálni fogja Nyugat-Afrikát (Marokkó), Kelet-Afrikát (Etiópia–Szomália) és a Földközi-tenger keleti részét (Gáza–Szíria). Hosszú távú céljuk az lesz, hogy ellenőrzésük alá vonják a szomszédos régiók energiaforrásait, elsődleges céljuk pedig az energiaforrások áramlásának és árainak szabályozása. A prognózisok szerint 2030-ra a világ LNG-termelése 50%-kal fog növekedni, és ennek a többlettermelésnek 50%-a az Egyesült Államokból fog származni.

Európa és India gazdasági tevékenységei lesznek a leginkább érintettek. Legvalószínűbb, hogy a közöttük lévő gazdasági interakciót az USA fogja szabályozni, ugyanúgy, mint az oszmánok a 15. és 18. század között. A cél az, hogy strukturálisan megakadályozzák e két régió autonómiáját, hogy azok teljes mértékben függővé váljanak az Egyesült Államok jóindulatától. Úgy tűnik, hogy a végső cél az, hogy az Egyesült Államok a leghatalmasabb globális biztonsági szolgáltató, a legnagyobb ipari hatalom, a legnagyobb energiaellátó és a legnagyobb innovációs központ legyen. Röviden: az Egyesült Államok meg akarja szerezni Kína, Oroszország, Európa és India erősségeit, vissza akarja állítani az időt 1945-re. Ez megerősíti azt a gyanút is, hogy az ukrajnai konfliktus célja Oroszország és Európa lekötése a kelet-európai színtéren.

Ebből a célból az Egyesült Államok felfüggesztette, megbénította vagy lebontotta a nemzetközi rendszer és a globális intézmények alapvető elemeit. Úgy tűnik, hogy a globális geopolitika hirtelen változásának legnagyobb vesztese Európa. Franciaországban még egy „schisme atlantique”, azaz atlanti szakadásról is beszélnek.

Ami a BRICS-országokat illeti, ugyan sok a hezitálás, de erős az akarat is a nemzeti érdekek konszolidálására és racionalizálására, hogy megvédjék az ázsiai kontinenst egy újabb évszázadnyi vérontástól és nemzeti megaláztatástól. Ez a folyamat számos újdonságot hoz magával, amelyek közül négy különösen fontos. Az első, hogy mindhárom ázsiai óriás fenyegetve érzi magát az új geopolitikai rend beköszöntével. A második újdonság, hogy ez lesz az első kísérlet Ázsia békés egyesítésére. A harmadik, hogy Oroszország lesz ennek a kezdeményezésnek a fő tervezője, és ezt ázsiai hatalomként teszi. Végül, a három fő szereplő, Oroszország, India és Kína egyszerre a RIC háromoldalú szervezet, az SCO és a BRICS központi tagjai is. Ez azt jelenti, hogy az ázsiai egység és konszolidáció szorosan összefonódik a BRICS fórum megerősödésével.

E három ország prioritása, hogy megértsék a Nyugat hatalmi dinamikáját. A BRICS integrációja lassú volt, és India halogatta a csatlakozást, mert túlbecsülték a nyugati egységet. Az indiaiak úgy érezték, hogy a BRICS nem képes megismételni ezt az egységet, ezért nem akarták kockáztatni a Nyugattal való versengést. Most már biztosan állíthatjuk, hogy a RIC-országok reális képet kaptak arról, hogyan építette fel, majd dekonstruálta magát a Nyugat. Ez jól látszott a közelmúltban tartott Putyin, Modi és Hszi találkozón, az SCO csúcstalálkozón.

A NYUGATI HATALOM DEKONCENTRÁCIÓJA ÉS EGYSÉGE

A nyugati hatalom dekoncentrációjának első jele az volt, hogy elfordult az ENSZ-től. Semmi sem szimbolizálta jobban a nyugati dominanciát a világrendben, mint az ENSZ. Az öt állandó Biztonsági Tanács-tag közül három nyugati ország volt. Összesen kevesebb mint egymilliárd ember irányította a Föld 8 milliárd lakosának sorsát. Alig több mint 25 évvel ezelőtt olyan országok, mint a kommunista Kína, a Kereskedelmi Világszervezet kapuinál sorakoztak, hogy részesei lehessenek az ENSZ világkereskedelmi rendszerének. A Nyugat hozta a szabályokat, és szó szerint működtette a rendszert.

Ma az ENSZ-rendszer léte forog kockán. A Nyugat, és különösen az Egyesült Államok hagyja, hogy a nyugati (liberális) nemzetközi rend szimbóluma elsorvadjon. E rend lassú elavulása egy regionális szervezetből indult ki, amelynek célja az volt, hogy regionális szinten globális integrációt valósítson meg, és példaként szolgáljon a világ többi részének. A legnagyobb liberális és legdinamikusabb regionális építmény az Európai Gazdasági Közösség volt, amely később az Európai Unióvá vált. Meglepő módon a szovjet blokk összeomlásával az európai integráció lassú leépülésnek és szétesésnek indult, amelynek csúcspontja a Brexit volt. Ugyanakkor, annak ellenére, hogy az Egyesült Királyság kilépett az Európai Unióból, a lendület megújultnak tűnt, mivel számos kelet-európai és balkáni ország sorakozott fel, hogy csatlakozhasson az EU-hoz.

Sokak számára ezért a Brexit akkoriban jelentősnek, de nem károsnak tűnt. Azonban valami fontosat elfelejtettek: a bilaterális kapcsolatok trilaterális aspektusát. Ez azért is fontos, mert Ázsiában egy nagyon hasonló trilaterális struktúra alakul ki, amely mélyreható hatással van a BRICS-országok között egy erős mag kialakulására.

Nem mindig az utópia és a bajtársiasság vezetett az együttműködéshez Európa első és második legnagyobb kontinentális hatalma, vagyis Franciaország és Németország között, ugyanis az együttműködés nagy részben az Egyesült Királyság hozzájárulásától függött. Németország számíthatott Nagy-Britanniára, hogy az visszafogja a franciák túlbuzgó lelkesedését a mélyebb integráció iránt. Franciaország pedig számíthatott a britekre, hogy visszafogják Németország intézményi dominanciáját Európában. Mint katonai nagyhatalmak, amelyek nukleáris fegyverekkel rendelkeznek, mindkét ország kiegyensúlyozhatta Németország azon törekvését, hogy saját biztonsági igényei és aggodalmai miatt Európát túlságosan függővé tegye az Egyesült Államoktól.

A közelmúltban aláírt szerződések áradata azt is jelzi, hogy a három hatalom közötti bilaterális kapcsolatok csak trilaterális kontextusban életképesek és értelmesek. A brexit előtt az angol–német kapcsolatok az EU kereteiben zajlottak. A közelmúltban aláírt brit–német Kensington-szerződés (2025) késői elismerése annak, hogy ugyanezt a struktúrát a brexit után újra kell éleszteni. Ennél is fontosabb, hogy a szerződés szó szerint megemlíti, hogy ezt a bilaterális kapcsolatot Nagy-Britannia, Franciaország és Németország közötti trilaterális együttműködési kapcsolatba kell ágyazni. Ahogy a Chatham House think tank egyik szakértője magyarázza: „Így a szerződés kiegészíti a három ország közötti korábbi kétoldalú szerződések háromszögét, beleértve a védelemre összpontosító brit–francia Lancaster House-i szerződést (2025), a szélesebb körű francia–német Elysée-i (1963) és Aachen-i (2019) szerződéseket. Ennek eredményeként a három nagy európai hatalom most már a megfelelő bilaterális szerződések révén kapcsolódik egymáshoz.” Magától értetődő, hogy

Ennek a háromoldalú formátumnak és az általa biztosított rugalmasságnak a hiányában az európai konszolidáció tovább gyengült volna, mivel a német újraegyesítés (1990) óta a francia–német kapcsolatok feszültek voltak. Mindkét fél szívesen létrehozott volna egy globális hatalmi eszközt: Mitterrand elnök és Kohl kancellár idején úgy tűnt, hogy Európa elérheti ezt a célt, mivel az eurót globális hatalom kiterjesztésére hozták létre. Ekkor azonban az Egyesült Államok a globalizáció leghalálosabb formáját kényszerítette rá Európára, hogy destabilizálja a francia-német együttműködést, amely az EU gazdasági kohéziójának sarokköve volt. Németország képes volt kezelni a globalizáció szökőárját, mert Kelet-Európa egész piaca a kezébe került, és gyorsan áthelyezte iparának egész ágazatait Kínába. Valószínűleg ez volt a leggyorsabb és legnagyobb gazdasági hatalomátvitel az emberiség történetében.

Ennek a német liberális stratégiának a végső vesztesei Franciaország és Magyarország voltak, ipari és társadalmi modelljeik miatt. Gerhard Schröder és Angela Merkel kancellársága között az egyik legfontosabb bilaterális kapcsolatot globális szinten egyoldalúvá alakították, Németország udvariasan diktált Franciaországnak. Ettől kezdve csak idő kérdése volt, hogy az egész régió gazdasági lassulása bekövetkezzen. A németek azt hitték, hogy Európában és globálisan is győztesek, mint a globális liberális rend fő fenntartói, de valójában a hatalom decentralizálását vezényelték le: Európától Kína és az Egyesült Államok javára. Ez a liberális rend hirtelen bukásához vezetett, a francia-német bilaterális rendszer összeomlásával, ami dominóhatásként a nyugati rend multilaterális összeomlását hozta.

Az események láncolatában tanúi lehettünk egy bilaterális kapcsolat felbomlásának, egy kettős hegemóniájú regionális rend bukásának, majd a két pillérre épülő nyugati rend, Európa és az Egyesült Államok közötti egyensúly felborulásának, ami az ENSZ-ben a globális liberális rend összeomlásához vezetett. A világ többi része nem kívánta és nem is várta ezt, csak a globális kormányzás hatalmának méltányos újraelosztását szerette volna. Ez különösen igaz a BRICS fórumra és annak öt alapító tagjára. E tagok közül India tűnt ki, mint a nyugati hatalom tektonikus dekoncentrációjának legnagyobb vesztese, mivel többoldalú politikájának köszönhetően közel állt a Nyugathoz.

NYUGATI DEKONSZOLIDÁCIÓ: TANULSÁGOK A BRICS SZÁMÁRA

A BRICS strukturális fejlődésének perspektívájából nézve több tanulság is levonható a Nyugat jelenlegi dezorientációjából és széteséséből.

A Nyugat konszolidációjához hozzájáruló legfontosabb bilaterális kapcsolatok hálózata konszenzuson és kollegialitáson alapult, magas fokú bizalommal. A rendszerben mindig voltak feszültségek mind a bilaterális, mind a Nyugat egészét érintő kapcsolatokban, de ezeket közös érdekek alapján kezelték, különösen a vezető hatalom. Ez Barack Obama elnöksége alatt megváltozott, a feszültségek repedésekké váltak, különösen Kína és Oroszország kapcsán. Trump elnök napjainkban addig veri a fazekat, amíg darabokra nem törik. A legújabb amerikai stratégia mögött az a logika áll, hogy a Nyugat-centrikus erőelemeket át kell helyezni az Amerika-centrikus rendszerbe. Ez nem csak azt jelenti, hogy a Nyugaton belüli kapcsolatok átrendeződnek, hanem azt is, hogy jellegük is megváltozik. Amerika mostantól a Nyugat. A konszenzus és a kollegialitás elveit figyelmen kívül hagyják, a helyükre hierarchia és egyirányú struktúrák lépnek. Minden erőforrás az USA felé fog áramlani, és minden döntés Washingtonból fog származni. Ez egyre inkább egy birodalmi rendszerre fog hasonlítani, amelyben a nyugati nemzetek gyarmatként lesznek kezelve. Ez egy olyan eshetőség, amelyet mind a BRICS-országok, mind India szeretne elkerülni.

A BRICS-országok szemszögéből nézve az új amerikai birodalom a kulcsfontosságú bilaterális kapcsolatok felszámolásával jön létre. A legjobb példák erre: Kanada–USA, Egyesült Királyság–USA, Franciaország–Németország bilaterális kapcsolatai. Ez pedig továbbgyűrűző hatással bír. Így például a francia–német bilaterális kapcsolatok gyengülésével a francia–olasz és a francia–spanyol kapcsolatok is gyengültek. A BRICS számára ez megerősíti, hogy a kulcsfontosságú bilaterális kapcsolatok hálózata hatékony védelmet nyújt a világ rendszerében megnyilvánuló imperialista tendenciákkal szemben. Továbbá bizonyítja, hogy az intézmények hatékonyan működtek, amíg ezek az alapvető bilaterális kapcsolatok jól alakultak.

Hogy elkerüljék egy újabb ilyen birodalom felemelkedését, a BRICS fórumnak nem szabad ugyanebbe a csapdába esnie. Ez azt jelenti, hogy a BRICS alapját kulcsfontosságú bilaterális kapcsolatok hálózata kell, hogy képezze annak érdekében, hogy megakadályozzák az imperialista tendenciákat a nemzetközi rendszerben, és hogy létrehozzák a nyugati intézményi keret nélkül is működő, erős együttműködés alapjait. Más szavakkal, a kulcsfontosságú bilaterális kapcsolatok és azok komplex összehangolása kell, hogy biztosítsa az egyensúlyt és az együttműködést, a BRICS új működési módját. Ebben a szövevényes bilaterális összehangolásban India a BRICS alapvető eleme, komplex „bilaterális kapacitása” miatt, amely három típusra osztható: katalizátor, aggregátor-multiplikátor és stabilizátor. Mindhárom funkció fontos lesz a BRICS konszolidációja szempontjából, de a katalizátor („trilaterális”) funkció emelkedik ki a leginkább. India szerepe Ázsia konszolidációjában és a BRICS integrációjának metszéspontjában nagyon hasonlít Nagy-Britannia szerepéhez Európában és a nyugati integrációban.

AZ INDIAI KATALIZÁTORI FUNKCIÓ ÉS A BRICS MAG ALAKULÁSA

A BRICS egyik legnagyobb problémája nem a tagok gyakran emlegetett eklektikus jellege, hanem a konszenzus és a kollegialitás hiánya a kulcsfontosságú tagok, nevezetesen Oroszország, India és Kína között. Ez kétségeket ébresztett a fórum állandóságát és hitelességét illetően. Úgy gondolták, hogy a Kína és India között fennálló feszültségek a BRICS kezdeményezést mocsárba taszítják. A mai nemzetközi helyzet azonban roppant sürgetővé teszi, hogy ez a három ország megoldja ezt a kérdést. Az első lépés az, hogy Indiának meg kell változtatnia hozzáállását, mielőtt erős bilaterális kapcsolat alakulhatna ki Kínával.

A szokások megváltoztatása nem könnyű dolog. Indiának szokása, hogy a saját útját járja, és ez a hozzáállás megnehezíti partnereinek, hogy megértsék szándékait. A bürokratikus és kockázatkerülő külpolitikai modell a 21. század fordulójáig politikai konszenzust élvezett Indiában. Amikor Narendra Modi 2014-ben hatalomra került, radikálisan át akarta alakítani ezt a modellt, hogy a 1,5 milliárd lakosú ország merészebb legyen, kevésbé gyanakodva tekintsen a nyugati integrációra, és azt lehetőségként fogadja el. Ez a nyugat felé való nyitás nem mindig működött olyan jól, mivel Modi miniszterelnököt gyakran autoriternek ábrázolták, aki személyesen felügyelte a kisebbségek jogainak megsértését.

Hogy javítson nyugati imázsán, a 2019-es általános választások megnyerése után egy nagyon beszédes és médiatudatos külügyminisztert nevezett ki, aki hamarosan kijelentette, hogy Indiát „délnyugati hatalomként” szeretné pozicionálni, felismerve, hogy India nem kockáztathatja a globális déli országok elvesztését azzal, hogy a Nyugatot akarja magáévá tenni. Ez a fő oka annak, hogy India számos multilaterális fórumon sokkal nagyobb súlyt fektetett a G20-ra, mint az SCO-ra vagy a BRICS-re. Ez logikus volt, mivel a Nyugat hajlandónak tűnt elfogadni Indiát és hozzáférést biztosítani piacaihoz és egyes technológiáihoz, de ezt a nagylelkűséget mindkét fél részéről egyfajta habozás kísérte, bár az Egyesült Államokkal való kapcsolatok sokkal ígéretesebbnek tűntek mint Európával.

Más szavakkal, India helyzete a nyugati orientációban törékeny és hipotetikus volt, mert a Nyugat ugyan ígéretet látott Indiában, de nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy ez a potenciál megvalósulhat. Mivel India hatalmának jellege immateriális, és nem rendelkezik sem kézzelfogható gazdasági, sem kemény katonai erővel, nem tudott katalizátor szerepet játszani a Nyugat számára azáltal, hogy radikálisan megváltoztatta volna a nyugati pozíció jellegét vagy mértékét a bizonytalan globális erőviszonyokban. Az indiai külügyminiszter és az indiai külpolitikai vezetés, mivel a felhajtás és az önelégült narratívák elterelték a figyelmet, nem vette észre, hogy India geopolitikai pozíciója előrelátás és rugalmasság hiányában szenved. Teljes meglepetésükre és döbbenetükre valaki más előbb vette ezt észre, mint ők.

Nevezetesen a Trump-kormány, amelyet nem érdekelt India immateriális ereje, mert rájött, hogy India gazdasági és stratégiai értéke marginális az Egyesült Államok számára. Trump elnöknek két lehetősége volt. Az első, hogy Indiát az Európai Unióhoz hasonló helyzetbe kényszerítse, vagyis leértékelje és alárendelje. A második pedig, hogy megtörje a hosszútávú együttműködés vagy összehangolás illúzióját Indiával, azáltal, hogy visszafordítja a korábbi politikákat, amelyek célja Indiának az amerikai táborba való bevonása volt. Megpróbálta az első lehetőséget, de az nem működött, ezért gyorsan a második lehetőséghez fordult, amely az indiai-amerikai kapcsolatok visszafordíthatatlan rombolását jelentette. A felszínen a dolgok rendbe tudnak jönni, de a bizalom nem tér vissza olyan könnyen, és ennek súlyos ára lesz. A BJP-kormány tíz évig tartó erőfeszítései, hogy Indiát újra az USA mellé állítsa, semmivé foszlottak. Ez nem Modi egójáról szól. A hétköznapi indiai emberek számára Trump kijelentései a civilizációjuk elleni támadásnak tűntek.

Bármit is érezzen az indiai fél, Trump elnök hirtelen zavart keltett az indiai külpolitikai körökben. Az USA ismét gyorsan Pakisztán felé fordult. Szaúd-Arábia, India egyik legnagyobb energiaellátója, példátlan védelmi partnerségi megállapodást írt alá Pakisztánnal. India legnagyobb riválisa pillanatok alatt Kína, Szaúd-Arábia, Törökország és az Egyesült Államok partnerévé vált. Izrael, amely potenciálisan kulcsfontosságú partner lehetett volna, tönkretette India álmait az indiai-mediterrán gazdasági kereskedelmi útvonalak újjáélesztéséről. Az izraeli lépések és a nyugati szankciók együttesen (jelentős) energiaellátási válságot idéznek elő Indiában. India nyersolajimportjának több mint 80%-a a Hormuzi-szoroson és a Malakka-szoroson keresztül érkezik, amelyek geopolitikai zsarolásnak vagy zavaroknak kitett szűk keresztmetszetek. Ami még érdekesebb, hogy ezek az „incidensek” úgy tűnik, összehangoltak, vagy legalábbis egy stratégiai trendbe illeszkednek. Ezek India nyomás alá helyezésének eszközei, de a valóságban már túlléptünk ezen a logikán. Ez azt mutatja, hogy India katalizátor szerepe nem tudott meggyökeresedni a nyugati szférában, mert az Egyesült Államoknak alázatos összehangoltságra és kemény erő alkalmazására van szüksége a Kína elleni kinyilvánított erőfeszítéseiben. India nem hajlandó vagy nem képes mindkét elvárást teljesíteni. Modi miniszterelnök egyértelműen alábecsülte a Nyugattal való közeledés hátrányait, de nem ő volt az egyetlen.

India nyugati irányú dezorientációja és lehetséges figyelemelterelése tükrözi Kína transzhimalájai szomszédjával kapcsolatos politikájának kudarcait. Ez egyben arra is utal, hogy a kínai külpolitika hosszú távú strukturális problémával küzd Indiával kapcsolatban. Az egy dolog, hogy Indiát kellemetlen és rosszul kormányzott országnak tekinti, de ez eltakarja azt a nyilvánvaló tényt, hogy India értékes partnere lehetne ázsiai céljainak elérésében. Hiányzott az a látásmód, hogy India Oroszországgal együtt alapköve lehetne az ázsiai kontinens konszolidációjának, és onnan kiindulva javíthatná Délkelet-Ázsia és a Közel-Kelet integrációját. A merkantilista Kína soha nem tudta megérteni, miért törekedett Oroszország kitartóan arra, hogy Indiát bevonja az ázsiai rendszerbe, anélkül, hogy azonnali anyagi hasznot remélt volna. Két fő oka van annak, hogy Oroszország ezt tette. Először is, az orosz-kínai kapcsolat bizonytalan és kevésbé rugalmas az Oroszország, India és Kína közötti háromoldalú együttműködés (Primakov-doktrína) nélkül. Másodszor, Ázsiában sok régió osztja ezt a véleményt. Ez egyensúly kérdése, hasonlóan az Egyesült Királyság pozíciójához a francia-német kapcsolatokban Európában.

Érdekes módon ez egybeesik Kína BRICS-csoporttal, annak hasznosságával és hosszú távú fejlődésével kapcsolatos hozzáállásának változásával. Eddig Kína a BRICS-et egy évente ismétlődő rendezvénynek tekintette, ahol Oroszország, a multilaterális kezdeményezés mögött álló rendíthetetlen erő, lehetőséget kapott ötleteinek bemutatására és népszerűsítésére. Kína most már látja annak fontosságát, hogy egy központi támogató bázist hozzon létre a BRICS számára, így összekapcsolva az ázsiai kontinens konszolidációját és a BRICS megerősítését. Bizonyos értelemben ez erőt ad a RIC-nek a BRICS-ben.

Kína és India e felismerése minden elképzelhető szempontból óriási hatással lesz a globális politikára. Ma már reális lehetőség, hogy a RIC-háromszög által megvalósuló békés ázsiai konszolidáció a BRICS-en keresztül globális integrációhoz vezet, mivel mindkét formában ugyanaz a mechanizmus és dinamika működik. E három hatalom összefogása nem egyszerűen az egyes erők összeadását, hanem azok szorzatát eredményezi. Mivel mindhárom hatalom domináns jelenléttel bír Ázsia és Afrika minden régiójában, a feszültségek, konfliktusok és versenyek egymás befolyását korlátozták. A RIC-modellben való együttműködés és annak máshol való megismétlése megfordíthatja ezt a tendenciát, és növelheti az egyes országok lehetőségeit.

Ezekben a régiókban tárgyalási pozíciójuk is jobb lehet, mivel együttes erejük anyagi szempontból is jelentős. Egyesíthetik kapacitásaikat a következő területeken: humán erőforrások, nyersanyagok, ipari termelés, tudományos kutatás és piaci potenciál. Ezenkívül India erős jelenléte a RIC és a BRICS formátumban tovább fogja ösztönözni a RIC-háromszög peremén fekvő országok hajlandóságát. A bizalom a legfontosabb tényező az Indiával való kapcsolataikban. Ide tartoznak olyan országok, mint Japán, Dél-Korea, Vietnam, Ausztrália, Franciaország és Németország. Mindegyik büszke ország, amely úgy érzi, hogy a Trump-kormány „megfélemlíti” őket olyan kérdésekben, mint a kereskedelem és a biztonsági függőség. Máris arról beszélnek, hogy Franciaország és Indonézia helyettesítheti az USA-t a QUAD+ formátumban. India összekapcsolná a BRICS-et a Quad-dal, létrehozva a párbeszéd és az érdekek összehangolásának mechanizmusát, amely megnyugtatná mind Kína, mind a szigetországok félelmeit. Előbb vagy utóbb, szükségszerűségből vagy tervszerűen, az ázsiai konszolidáció meg fog valósulni, és nagyon valószínű, hogy India katalizátor szerepe központi lesz ebben a folyamatban. Ez azt jelenti, hogy India integrációs és konszolidációs tapasztalatait beviheti a BRICS-be, mélyebbé és kiterjedtebbé téve azt.

A BRICS BŐVÜLÉSE ÉS INDIA BIZALMI FAKTORA

Mint minden univerzális kezdeményezésnek, a BRICS-nek is nehézséget jelent beépülni a tagországok mindennapi életébe. Még mindig nem tekinthető globális vagy nemzetközi problémák megoldásának referenciapontjaként, ha van ilyen, akkor az az ENSZ. Bár Oroszország beavatkozott, hogy újraindítsa az India és Kína közötti befagyott kapcsolatokat a 2020-as határkonfliktus után, ez inkább RIC-formátumú kérdésnek tűnt, mint BRICS-formátumúnak. Ennek fő oka, hogy bizonyos szempontból a BRICS bilaterális problémák gyűjteménye, amelyek nagyon gyakran a bizalomhoz kapcsolódnak. Kína a legerősebb tag, de technokommunista országnak tekintik, amely a centralizált irányítás felé tendál. Hasonlóképpen Oroszországot gyakran imperialista hatalomnak tekintik, amelynek külkapcsolataira a nyugatellenes érzelmek jellemzőek. Nem mindenki akar nyíltan szolidaritást mutatni ezzel a hozzáállással. Brazília és Dél-Afrika esetében ezek a problémák nem merülnek fel, de méretük és kapacitásuk miatt nem veszik őket komolyan.

India kiemelkedik a BRICS-országok közül. Mivel nagyon szegény ország, partnereinek csak egy dolgot tudott felajánlani: a bizalmat. Nem meglepő, hogy ez segítette Indiát az 1980-as években abban, hogy szoftver- és számítógépes szolgáltató ipart építsen ki. Ráadásul az 1990-es évek nagy pénzügyi változásai még tovább erősítették ennek értékét és fontosságát. Most, a digitális gazdaság forradalmának, a hibrid háborúknak és a hamis híreknek a hajnalán, ugyanazok a bizalmi elemek kapnak prioritást. A jövőben ez a tényező alapvető fontosságú lesz a BRICS-tagok közötti együttműködés elmélyítésében és folyamatos bővítésében. Minden olyan terület, amelyet a BRICS mélyebb integrációja érdekében fejleszteni kíván, mint például az alternatív pénzügyi mechanizmusok előmozdítása, az inkluzív fejlődés és a digitális biztonság fejlesztése, kulcsfontosságú tényezővé teszi a bizalmat.

Kína és Oroszország egyaránt alkalmatlan lehet ezeknek a területeknek a védelmére, ami azt jelenti, hogy Indiának kell vezető szerepet vállalnia a BRICS-országok megerősítésében és bővítésében. Ázsián kívüli régiókban, különösen a tágabb értelemben vett globális délben, az országok nagy érdeklődést tanúsítanak Kína ipari képességei és az általa kínált olcsó technológiák iránt. Ugyanakkor jelentős vonakodás tapasztalható a Kínával való tartós partnerség kialakításától. Ez nagyrészt abból fakad, hogy Kínának hátsó szándékai lehetnek, amelyek a nyugati hatalmak imperialista tendenciáit idéző fokozatos hegemónia megteremtésére irányulnak. Az a benyomás alakult ki, hogy Kína önző okokból érdeklődik a globális déli országok iránt.

Bár Kína számos előnnyel rendelkezik Indiával szemben a globális déli országokkal folytatott kereskedelem és befektetések terén, India nagyobb bizalmat élvez a globális déli országokban, ami több tényezőnek is köszönhető, többek között a régóta fennálló kapcsolatainak ezekkel az országokkal. Természetesen az Oroszország, India és Kína közötti verseny a globális déli országokért folytatódni fog, de hirtelen felismerték, hogy az együttműködés eredményesebb lehet. Mindhárom ország kiegészíti egymást: nyersanyagok, gyártott áruk és szolgáltatások terén. Ezért logikus, hogy a globális déli országokért folytatott közös erőfeszítés a BRICS keretében valósul meg, és India katalizátor szerepével maximalizálhatók az e célok elérésének esélyei.