Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez
Hahaha! Büszkén jelentem, hogy az idén sikerült kivetetni a tananyagból az Odüsszeiát!” – Heather Levine

Az (át)nevelés győzelme az oktatás felett

2020-ban ezt is megértük. A kultúrharc woke (éber) bajnokai a gyermekintézményekre is kiterjesztették hadjáratukat. A gyerekeket szerte az angol-amerikai világban arra okítják, hogy a fehér privilégium a mindennapi élet kétségbevonhatatlan része. Ezt a propagandát sulykolják a tanítási segédanyagokat ajánló honlapok, melyekből azt tudható meg, hogy a fehér bőrű gyermekek öntudatlan előítéletekben szenvednek, fekete bőrű társaik pedig rendszerszintű rasszizmus áldozatai.

Bármily furcsa is, a woke-pedagógia élcsapatát a legkiváltságosabb gyermekeket oktató elitiskolák alkotják. A Dalton Schoolba New York előkelőinek is a krémje járatja gyermekeit. Nos, a Dalton tantestülete nemrégiben nyolc oldalas rasszizmus-ellenes kiáltványt bocsátott ki. Ebben azt követelik az iskolától, hogy teljes munkaidőben 12 sokszínűség-felelőst alkalmazzon, továbbá számos pszichológust is, hogy segítséget nyújtsanak a „faji alapú traumatikus stressz-szel küzdő” gyermekeknek. A sokszínűség-felelősök feladata minden bizonnyal az lenne, hogy felügyeljék, mi folyik az osztálytermekben és gondoskodjanak róla, hogy a gyermekek mindig megkapják a napi woke tananyag-adagjukat.

1230 Dalton.jpg

A brit uralkodó osztálya első számú iskolája, az Eton College gyors ütemben válik a woke-ság bástyájává. Igaz, nem alkalmaz 12 főállású sokszínűség-felelőst, kárpótlásul azonban számos olyan intézmény szolgálatait veszi igénybe, mint a „Nemiség-oktatás Iskolájáét” és „A Jó Srácok Kezdeményezését”, amelyek aztán felvilágosítják az Eton növendékeit a heteronormativitás veszedelmeiről. A heteronormativitás, vagyis az az eképzelés, hogy a heteroszexualitás a kulturális norma, a „Nemiség-oktatás Iskolája” szemében afféle kulturális bűnnek számít. Az iskola olyan foglalkozást ajánl, amely az „interszekcionális, queer-befogadó” ideológiát hivatott terjeszteni a gyermekek körében, mivelhogy a domináns kultúra félrevezető hatása alatt állnak. Egy maroknyi Eton-szülő aggályainak adott hangot, hogy 13 éves gyermekeiknek „kreatív foglalkozást” ajánlanak a pornográfiáról, vagy hogy miután az egyik tanuló részt vett a „mérgező férfiasságról” szóló foglalkozáson, azt a kérdést tette fel, vajon rendjén van-e, ha valaki fiú és szereti a rögbit.

Ha pedig az identitáskultúra a Daltont és Etont is meg tudta hódítani, ki csodálkozhatna azon, ha ez iskolarendszer-szerte egyre inkább intézményesül? Kaliforniában számos iskola felvette a tantervébe a „kritikai etnikumtudomány” tantárgyat. Ezzel arra kívánják ösztönözni a gyerekeket, hogy „bírálják a történelmi birodalom-építést és összefüggését a fehér felsőbbrendűséggel, a rasszizmussal, valamint a hatalom és az elnyomás más formáival”. Ez a tantárgy tudatosan építi az áldozatiság-identitást és a különféle etnikai csoportok közötti kulturális különbségeket hangsúlyozza. Azelőtt az iskolák azt tekintették feladatuknak, hogy a nemzeti közösség összetartó érzését fejlesszék a fiatalokban. Az identitásközpontú tantervek viszont egészen mást célt szolgálnak: a faji, etnikai és kulturális különbségekre helyezik a hangsúlyt. Akár tudatosan, akár akaratlanul teszik, az eredmény ugyanaz: a sokszínűség erőltetése nem azt fogja erősíteni, ami a gyerekekben közös, hanem azt, ami megkülönbözteti őket egymástól. Az iskolák valaha azon voltak, hogy továbbadják közösségük kulturális értékeit és elődeik örökségének tiszteletére tanították a gyerekeket. Korunkban sok oktató azt tekinti feladatának, hogy eltávolítsa a gyerekeket közösségük értékeitől és kulturális örökségétől. Azt tanítják, mi a baj a kultúrával, amelybe születtek. Ezt erősítette meg vezető brit pedagógusok egy csoportja múlt novemberben, amikor elvetették a pedagógiai módszereiket érő bírálatokat. Úgy fogalmaztak, hogy „az ellentmondás, a sokszínűség és a kritika a demokrácia éltető vére”. Más szóval az oktatás fő célja, hogy elidegenítse a gyermekeket a társadalomban uralkodó normáktól, és ellentmondásra buzdítsa őket velük szemben.

Ami azt illeti, éppenséggel nagyon is elismerésre méltó, ha egy fiatal felnőtt ellentmond a status quónak és kétségbe vonja a bevett dolgokat. De a gyermekkorban a független magatartás képességének kifejlesztésére nem megfelelő módszer az ellentmondás pedagógiája. Az iskolai környezetben a kritikai elmélet oktatása átneveléssel egyenértékű. Hogyan várható el egy 9 vagy 13 éves gyerektől, hogy kritikailag viszonyuljon önnön fehér privilégiumaihoz? Vajon valószínűsíthető-e, hogy egy 12 éves fiú majd szembeszáll tanárával, aki azt állítja róla, hogy mérgező férfiasságban szenved? Egy dél-kelet-londoni szülőkkel folytatott beszélgetés során megtudtam, hogy gyermekeik közül sokan számos kérdésről nem mernek véleményt mondani, mivel lehordták őket „öntudatlan előítéletességük”, „mikroagresszióik” vagy egyenesen „érzéketlenségük” miatt.

A woke pedagógia egyik fő törekvése, hogy a társadalom értékeit leküzdendő, ósdi előítéleteknek állítsa be. A #Disruptext nevű amerikai kampánycsoport „saját előítéleteink megkérdőjelezését” tekinti egyik fő feladatának, mert „Tanári minőségünkben bizonyos értékek, magatartásformák és hiedelmek szellemében szocializálódtunk, amelyek meghatározzák, miképp olvassuk, értelmezzük és tanítsuk a különféle szövegeket, s hogyan kommunikáljunk diákjainkkal.”

A csoport úgy gondolja, hogy ha egyszer a tanárok megszabadulnak a beléjük nevelt előítéletektől, akkor újonnan felvett előítéleteiket már nyugodtan adagolhatják az osztálytermekben.

Van valami kifejezetten alattomos némely pedagógus abbeli hiedelmében, hogy nem csupán kamaszokat, de kisgyerekeket is joguk van politikai dogmáik sulykolásának alávetni. Vegyük például a #Disruptext Rasszizmus-ellenes csecsemő című tansegédleti útmutató anyagát. A csoport a következő képtelen állítással hirdeti az útmutatót: „Kutatási adatok bizonyítják, hogy már hathónapos csecsemők is faji preferenciákat mutatnak”. Mi mást is tehetne a woke pedagógus a hathónapos rasszista csecsemők korosztálya láttán, mint hogy kiördögűzi belőlük faji előítéleteiket? „Még legeslegfiatalabb gyermekeink is képesek, sőt kötelesek elvégezni azt a munkát, amelynek révén megtanulható, hogyan kell antirasszistának lenni” – olvassuk a #Disruptext álláspontját.

Az Antirasszista csecsemő nyilván azért tartja oly fontosnak, hogy a féléves csecsemőkre is kiterjessze a propagandát, mert úgy gondolja, hogy az átnevelés alighanem hatékonyabb abban a korban, amikor a kicsinyeknek még meg kell tanulniuk önállóan gondolkodni.

1230 Antiracist Baby 1.png

Korántsem mellékes, hogy a woke pedagógia politikai átnevelő buzgalma nem csupán az oktatásügy kiegészítő eleme, hanem egyszersmind az iskoláztatás lezüllesztésével is jár. Hiába minden szólam az ellentmondásról és a kritikai gondolkodásról; a lényeg az, hogy a tananyag a lehető legleegyszerűsítőbb és legképletszerűbb legyen. Éspedig annak jelszavával, hogy a tanterv megfeleljen az identitását kereső gyermekek igényeinek.

Lássuk példaképpen, hogyan viszonyul a #Disrupttext az irodalomhoz és az olvasáshoz. Honlapján a magát „a felszabadításért dolgozó pedagógusnak” tituláló Julia Torres „megfontolandónak” minősíti, hogy „mennyire valóságos a fehér felsőbbrendűség (uralkodó hiedelme)”. Az osztálytermekben –­ teszi hozzá – a fehér felsőbbrendűség „megjelenésének egyik legjelentősebb formája az írott szó bálványozása.”

Torres tehát a fehér felsőbbrendűség megnyilvánulásának tartja és habozás nélkül mélységesen elítéli, hogy a pedagógusok évszázadokon át oly nagy jelentőséget tulajdonítottak az írott szövegeknek. Felpanaszolja, hogy ha egy könyv nem írásban jelenik meg, „nem üdvözlik, mint ami megfelel a szigorú szabályoknak és nem nevezik klasszikusnak, akkor jelentéktelennek minősül és nem kerül fel olvasmánylistáinkra.” Úgy látszik van valami nyugati a klasszikusokban és a nyomtatott szó „bálványozásában”.

Ha azt tapasztaljuk, hogy pedagógusok részéről éri támadás az olyanokat, akik komolyan veszik az írott szót, akkor minden politikától teljesen függetlenül is biztosak lehetünk benne, hogy valami baj van az oktatásüggyel. Olvassuk csak el Heather Levine kilencedikeseket tanító angol tanár Twitter-bejegyzését: „Hahaha! Büszkén jelentem, hogy az idén sikerült kivetetni a tananyagból az Odüsszeiát!”

Amikor egy angol nyelv- és irodalomtanár azzal dicsekszik, hogy Homérosz Odüsszeiáját már nem kell tanítania, és arra számít, hogy Twitter követői majd osztoznak örömében, nemigen lehet kétség afelől, hogy az oktatás minősége a woke átnevelés áldozatául esett.

A legújabb kori történelmet végigkisérte az olyan radikális pedagógusok tisztes hagyománya, akik nagy erőfeszítéssel segítették magas szintű tudáshoz jutni a szegény családok gyermekeit. Pedagógusok voltak, nem átnevelőtisztek. És semmiképp sem hittek az oktatás lebutításában, s nem gondolták, hogy előbbre jutnának, ha a diákjaikat képtelennek tekintenék a szépirodalom élvezetére.

A woke-pedagógia szemernyit sem segít a diákoknak abban, hogy elsajátítsák a szellemi függetlenség képességét. Nincs benne semmi „kritikai”. Egyszerűen egy politikai cél elérésének eszközéül használja az oktatást. Civilizáció-ellenes követeléseinek szintjére zülleszti az iskolát.