Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

Tegnap nyitottuk meg Békéssámsonban a Szabadság Házát és avattuk fel Annus István szobrát a falu főterén. 1951 és 1955 között húsz békéssámsoni parasztfiatal megszervezte a Magyar Ellenállási Mozgalmat és négy éven keresztül gyártott és szórt ezerszámra röplapokat szerte az országban. „Sír a magyar róna, ruszki csizma nyomja!” – állt az egyiken. „Ávós spicli figyelünk!  – figyelmeztetett a másik. A szervezkedés vezetői, Annus István és Zöld Imre csak a nemzetközi körülmények szerencsés fordulatának köszönhette, hogy kegyelmet kapott. Így is 186 év börtönt róttak ki rájuk. Vagy, ahogy akkor mondták: 186 év szabadságvesztéssel sújtották őket. De vajon „szabadság” volt az, amit a börtönbe zárt sámsoni fiataloktól elvettek?

Az ő számukra, közösségük és a nemzet számára azok az évek rabságot, szolgaságot és idegen uralmat jelentettek. Olyan szabadsághiányos évtized volt az 1946-tól 1956-ig terjedő időszak, ami egyenes vonalban vezette népünket az 1956-os forradalomhoz és nemzeti függetlenségünkért vívott szabadságharchoz.

1956 mindent elsöprő, világtörténelmi jelentőségű megmozdulására azért szánta el magát a magyar nemzet, mert az azt megelőző évtized annyi szenvedést és megaláztatást rótt rá, aminek elviselése már a nemzet megmaradását veszélyeztette. A megsemmisülés határára jutottunk.

Mert a közösségben élő ember számára a haza és a szabadság a két legfontosabb érték. A haza, ahol velem is történik, ami honfitársaimmal történik. Sikereihez, kudarcaihoz, örömeihez, bánataihoz egyaránt közöm van. A szabadság pedig azt jelenti, hogy nem akarnak megfosztani a hitemtől, nem korlátoznak vallásom gyakorlásában, nem kötik gúzsba a gondolataimat, nem lakatolják le a számat, nem akadályozzák a mozgásomat, nem veszik el a tulajdonomat, nem lehetetlenítik el a gazdálkodásomat, nem gátolják a barátkozásomat. Vagyis, engedik, hogy emberhez méltó életet éljek.

A kommunista terrorrendszer nem engedte. A békéssámsoni fiatalok, megannyi társukkal, majd 1956 hőseivel együtt nem voltak hajlandóak lemondani sem a szabadságukról, sem nemzeti önbecsülésükről. Mert mindkettőt: a szabadságot és a nemzeti függetlenséget is becsületbeli ügyüknek tekintették. A nemzet becsületén esett csorbát akarták kiköszörülni. 1956 őszén ugyanezért mozdult meg a magyar nemzet. Hogy kiköszörülje a nemzet becsületén esett csorbát. Mert a méltóságunk megőrzéséért, nemzeti szuverenitásunk visszaszerzéséért, vagyis a szabadságunkért folytatott küzdelem becsületbeli ügy. Csak az a nemzet lehet szabad és erős, amelynek polgárai becsületbeli ügyüknek tekintik a szabadságot és a nemzeti függetlenséget. Amíg ez így van, addig a nemzet túlélése biztosítva van.

Kedves Barátaim!

Egy nemzetnek gyakran azok a legnagyobb hősei, akiket kivégeztek, hosszú évekre börtönbe zártak. Ahogy a békéssámsoni Annus Istvánt, vagy a veszprémi Brusznyai Árpádot, a jánoshalmi Szobonya Zoltánt, a győri Szigethy Attilát, az újpesti dr. Rajki Mártont. Ők mind hiteles emberek voltak. Közösségeik bíztak bennük, hallgattak rájuk, elfogadták őket vezetőiknek. Ők a mi hőseink.

Itt Veszprémben, mindenki tudja, ki volt Brusznyai Árpád. Ő volt az a görög-magyar-történelem szakos középiskolai tanár, akit diplomája megszerzését követően bent tartottak a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen, ígéretes tehetségként, a jövő tudósainak egyikeként számolva vele. Hamar kiderült azonban, hogy a kommunista rendszer számára sem ő, sem családtagjai nem megbízhatóak. 1950-ben csonttuberkulózisban megbetegedett, jobb lábára lesántult. Ebben is hasonlítanak Annus Istvánnal, aki gyermekparalízise miatt bicékelt, vagyis húzta a lábát. Micsoda egybeesés: két sántikáló óriás, mozgásában korlátozott hős, akik egész közösségeket voltak képesek hősies cselekedetekre ösztönözni. Brusznyai apja csendőr volt, fivérét katolikus pappá szentelték, nem maradhatott tehát sem az egyetemen, sem a fővárosban. Vácra került kántorként, majd 1952-ben a veszprémi Lovassy László Gimnázium tanára lett. Tanári munkája és kulturális tevékenysége révén városában széles körben ismerték és tisztelték. 1956. október 26.-tól tagja, november 1-től elnöke lett a Veszprém megyei Nemzeti Forradalmi Tanácsnak. A forradalmi tanács elnökeként Brusznyai biztosította a közrendet, a személy és vagyonbiztonságot, és előkészítette a talajt a tanácsrendszer helyébe lépő önkormányzat számára. Kezdeményezte, hogy a kormány kezdjen tárgyalásokat a szovjet csapatoknak az országból történő kivonásáról és írjon ki demokratikus választást. Személyes befolyását latba vetve állta útját az erőszakos cselekményeknek. Rendeletet adott ki a téeszek részbeni feloszlatásáról, a tagosítás során elvett földek visszaadásáról és a „Demokratikus” Ifjúsági Szövetség, illetve az akkori állampárt, a Magyar Dolgozók Pártja vagyonát átutaltatta a Forradalmi Tanács részére. Listát készíttetett a letartóztatott ÁVH-s tisztekről, elkoboztatta a kommunista funkcionáriusok fegyvereit és a Forradalmi Tanács tagjainak adta őket. A november 4-én hazánkra törő régi-új megszállók Brusznyait a Szovjetunióba deportálták. Decemberben hazaengedték, hogy a berendezkedő kádári diktatúra ítéljen felette. 1957. április 25-én tartóztatták le.

A Győri Katonai Bíróság Vetési Béla hadbíró őrnagy vezetésével a Veszprém megyében zajló „ellenforradalmi” mozgalom tevőleges szervezkedése és vezetése miatt 1957. október 19-én életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A gyáva Pap János, akinek életét a forradalmi tömegek jogos haragjával szemben éppen Brusznyai védte meg, 1957. november 2.-án az alábbi levelet írta a Legfelsőbb Bíróság akkori elnökének, Domokos Józsefnek „Kedves Domokos Elvtárs! A megye kommunistái, becsületes dolgozói – a népi demokratikus államrend megdöntéséért küzdő, vezető szerepet játszó ellenforradalmárok felelősségre vonásánál – a legsúlyosabb ítéletet várták, nem pedig a törvényes büntetési tétel minimumát. Kérjük a Legfelsőbb Bíróságot, hogy az ügyben, – amely fellebbezés alatt áll – törvényeinknek megfelelő komoly ítéletet hozzon. Elvtársi üdvözlettel, Pap János megyei titkár. Geiger Béla megyei adminisztratív főelőadó.”

Hiába, a gyáva ember kegyetlen fajta. Aki fél, nem kímél.

Brusznyai Árpádot 1958. január 7-én, a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának Szimler János hadbíró százados vezette különtanácsa 1958. január 7-én halálra ítélte. Két nappal később, 9-én hajnalban kivégezték. 34 éves volt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

1956 hősei nem akartak kommunizmust, mert az a hazugságon, a gyűlöleten és az aljasságon alapult. Ők szabadságot és nemzeti függetlenséget akartak. 1956 őszére újra a már 1848-ból jól ismert választás előtt álltunk. „Rabok legyünk vagy szabadok. Ez a kérdés, válasszatok!”. A rabságot nem választhattuk, mert az szolgává tesz és lealacsonyít. A szabadságot választottuk. És megtartottuk 13 csodálatos napig.  Ez adott méltóságot és erőt a szabadsághiányos évtizedek elviseléséhez. Mert a lelkünk szabad maradt. Azt a nemzetet, amelyik beletörődik függetlenségének elvesztésébe, megvetés sújtja. Mert az embernek nincs drágább és becsesebb kincse, mint szellemi, erkölcsi és vallási meggyőződése. Senki sem ébreszt bennünk nagyobb gyűlöletet és ellenállást, mint az a hatalom, amelyik megfoszt attól a jogunktól, hogy azt higgyük, amit hiszünk. A kommunizmus olyan totális rendszer volt, ami nemcsak a testet, de a lelkünket is el akarta rabolni, meg akarta semmisíteni. Az volt a céljuk, hogy megszakítsák a kapcsolatot a régi és az új generációk között, hogy a régi értékrendet senki se adhassa tovább. Hadat üzentek a családon belüli szeretetnek és lojalitásnak. Kiirtásra ítélték hagyományainkat, el akarták pusztítani hőseinket, el akarták törölni az ünnepeinket, meg akartak fosztani bennünket a büszkeségünktől, meg akarták törni a személyiségünket.

Az évtizedes gyötrésben és megaláztatásban azonban eggyé forrt a magyar nemzet. 1956 októberében egy olyan vezér nélküli felkelés bontakozott ki, amelyben a magyarok bebizonyították magunknak és a világnak, hogy bármekkora árat megfizetnek a szabadságért és nemzeti függetlenségükért. Mert a haza a szabadság egyetlen valódi helye.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Barátaim!

Ahogy egy emberről is akkor tudunk meg a legtöbbet, amikor mélyponton van, amikor a megsemmisülés fenyegeti, úgy egy nemzet történetében sem azokra a pillanatokra érdemes figyelnünk, amikor a kihívások a legjobb formájában találnak rá. A megmaradás szempontjából mindig az számít, „elég jók” vagyunk-e akkor, amikor épp szétesni látszik minden, amikor semmi sem jön össze, amikor minden ellenünk szól.

Mi magyarok – úgy látom, ez a védjegyünk – régóta világbajnokok vagyunk abban, hogy pontosan akkor legyünk „elég jók”, amikor minden recseg és ropog, amikor mások már feladnák. Senkit ne tévesszen meg az 1956-os forradalom és szabadságharc látszólagos kudarca, a szörnyű megtorlás! Hiába öldösték százával hőseinket a gyávák! Hiába végezték ki Brusznyait Árpádot, Szobonya Zoltánt, Rajki Mártont és társaikat, hiába kergették öngyilkosságba Szigethy Attilát! A külső és belső megszállók 1956 után kénytelenek voltak belenyugodni abba, hogy rémisztő túlerejük birtokában sem képesek elvenni a múltunkat, a hitünket, megfosztani bennünket reményeinktől, értékeinktől. Ma már pontosan látjuk: ők vallottak kudarcot. A gyűlölt és korszerűtlennek, túlhaladottnak hazudott nemzetet nem sikerült feloldaniuk valami színtelen, szagtalan, „nemzetközinek” becézett masszában.

Ha választ keresünk arra, mi magyarok miért vagyunk képesek a szétesés határán is újjászületni, miért tudjuk olyankor kinyilvánítani közös és egységes akaratunkat, amikor mások csak némán az öklüket harapdálják, olyan tulajdonságunkra kell ráismernünk, mellyel ellenfeleink leginkább ostorozni szoktak bennünket. Sokan úgy tartják, mi magyarok mindent és mindenkit kíméletlenül kritizálunk, legfőképp önmagunkat, mert végletesen individualisták, „énközpontúak” vagyunk. Azt mondják, ezért vagyunk gyakran rosszkedvűek, és nem véletlen az sem, hogy Kölcsey Ferenc nemzeti imádságunkban elsőnek jó kedvet kért a számunkra az Úristentől.

Meglehet, Barátaim!

Tényleg nem kímélünk senkit, önmagunkat kiváltképp nem. És néha pesszimistábbak is vagyunk a kelleténél. Az éremnek azonban van egy másik oldala. Az a közösség, amely a legnagyobb elvárásokat fogalmazza meg önmagával, tagjaival szemben, az a közösség tisztában van az egyéni teljesítmények igazi súlyával! Az ilyen nemzet nehezen dicsér, de ha megteszi, olyan hősök születnek, akik évszázadokat képesek összekapcsolni.

Magyar hősnek lenni a világ legkeményebb próbatétele, mert ez a rang csak azoknak jár, akik megalkuvás, kérdő- és idézőjelek nélkül szolgálták nemzetünk javát, akik számára a szabadság, a függetlenség jelentett mindent. Mivel pedig úgy a szabadság, mint a függetlenség – akárcsak a békéssámsoni legényeknél, vagy Brusznyai Árpádnál – becsületbeli ügyek, alku sincsen! Nincsen „kis szabadság”, „majdnem függetlenség”, „részleges szuverenitás” vagy egyéb, idézőjellel szelídített megalkuvás. Akik megpróbálkoztak ezzel a hamis trükkel, akik a „kicsit” nagynak, a „majdnemet” egésznek hazudták, mind „kihullottak a mából”, a mi közös időnkből. Hiszen nálunk már egy 23 éves költő – a mi Petőfi Sándorunk – is tudta a legfontosabbat: „az idő igaz, S eldönti mi nem az.”

Nagy Feró énekelte: „Magyar vagyok, magyarnak születtem, / Árulók és gonosztevők uralkodtak felettem, / Hová sodor a szél, tizenhatmilliót? / Utálom az egész XX. századot! Mi jöhet még, nem tudom/ olyan, mint egy rémálom/ Ott ahol a part szakad,/ Kilencszázötvenhat / Ó, mondd Istenem! Ó mondd meg nekem! Ó, mondd meddig tart ez még!

Mitagadás, a XX. században kevés szeretetre méltó dolog történt velünk. Azonban minél inkább távolodunk tőle, annál jobban rajzolódnak ki azok a gyönyörű arcélek, amelyek átmentették a magyarok nagyszerűségét a XXI. századba. Ahogyan oly sokszor, újra bebizonyosodott, hogy a legrosszabb legnehezebb időkben mindig ott vagyunk a legjobbak között, mert vannak olyan hőseink, akik mutatják az utat, akik a magyarság jobbik énjét képviselik, akik büszkeséggel és hálával töltik el a szívünket. Azért kell emlékeznünk rájuk, azért kell kimondanunk a neveiket, hogy az utánunk következők is láthassák, hallhassák, megérezhessék, mekkora dolog ennek a nemzetnek a szeretete. Nem adjuk ingyen, de aki kiérdemli, azt örökre a szívünkbe zárjuk.

Isten áldja 1956 hőseit!

Elhangzott Veszprémben, 1956. október 23-án.