Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Jelentés a kultúrharc lövészárkaiból

Ne hallgassunk a kultúrharc-tagadókra. Mindent eldöntő küzdelem zajlik: a társadalom jövője a tét.

A 19. századi Németország kultúrkampf-jával ellentétben, amely a bismarcki porosz királyság és a római katolikus egyház között zajlott, korunk kulturális viaskodásai csekély súlyúnak látszanak, és úgy tűnik, szinte semmi közük a politikához. Gyakran a családi élet természetével kapcsolatos különféle vélemények csaptak össze: hogy kell nevelni a gyermekeket, milyen szavakat használjunk, illetve ne használjunk, amikor másokkal érintkezünk.

Ezt a mai kultúrharcot az is megkülönbözteti történelmi előképétől, hogy főszereplői nem foglalják tetteiket egységes rendszerbe. Nem valamiféle kifejezett filozófiát vagy ideológiát hirdetnek. Ezért aztán nincs is könnyű dolguk, amikor el kell dönteniük, minek is nevezzék ellenfeleiket. Ebben az értelemben korunk kultúrharca egészen másképp fest, mint annak idején a kultúrkampf, illetve a 16., 17. és a korai 18. század protestánsokat és katolikusokat szembeállító európai vallásháborúi. Annak idején minden résztvevő tudta, mi a tét. 2021-ben egészen más kép tárul elénk. Gyakran egyenesen tagadják, hogy értékkonfliktus zajlana világunkban. Kommentátorok hada állítja, hogy a szólásszabadság válsága mese, s hogy az eltörléskultúra puszta mítosz. A kultúrharc – úgymond – nekikeseredett, előjogaikat féltő, a valóságtól elszakadt fehér bőrű reakciósok kitalációja.

Ezt értem kultúrharc-tagadáson. Kiindulópontja így hangzik: a heteronormativitás, a fehérség, a transzkirekesztő radikális feminizmus és a kulturális kisajátítás ellen zajló kampányok célja pusztán a társadalmi igazságosság. Igaz, e kampányok a társadalom számos, régóta érvényes normáját veszik célba, éspedig gyakran igen hevesen, állítólag mindez mégsem kultúrharc. A nyugati kultúra elleni kereszteshadjáratot ennél sokkal szebb szavakba öltöztetik: a befogadás, a sokszínűségjelszavával vívják. Kultúrháborús gyújtogatónak azokat bélyegzik, akik a másik oldalon küzdenek közösségük értékeinek megóvásáért, és akik nem akarják engedni, hogy woke-aktivisták átvegyék az ellenőrzést a nyelv fölött.

A kultúrharc-tagadás célja nem más, minthogy elfogadottá és legitimmé tegye a felvilágosodás történelmi eredményei. és általában a nyugati kultúra ellen vívott kereszteshadjáratot. A kultúrharc-tagadók igyekeznek úgy beállítani a felvilágosult, modern demokráciák szabályainak és szokásainak védelmezőit, mint akik súlyos veszedelmet jelentenek bizonyos egyének és csoportok boldogulására és identitására nézve.

Hogy megértsük, miképp is működik a kultúrharc-tagadás, vegyük szemügyre néhány megjelenési formáját.

Újabban következetes erőfeszítéseknek vagyunk tanúi, amelyek mind a kultúrharc jelentőségét igyekeznek alábecsülni. Számos kommentátor hangoztatja, hogy a kultúrharcról szóló hírek eltúlzottak. Csupán néhány főszereplő érintett, tehát – úgymond – az emberek nagy többségének életét ezek a viaskodások egyáltalán nem befolyásolják. A Guardian egyik cikke már címében is ezt a véleményt hirdette: „a ››kultúrharcot‹‹ elenyésző kisebbség vívja.” A More in Commonkutatóintézet jelentését idézve a Guardian azt állította, hogy „››kultúrharcra‹‹ csak a politikai szélsőségeknek a brit választók többségét egyáltalán nem képviselő kis csoportja érez hajlamot – ezt bizonyítja az Egyesült Királyság politikai polarizációját vizsgáló nagyszabású friss tanulmány.” A kultúrharc szó előtt és után álló jelek azt hivatottak érzékeltetni, mennyire nem valóságos a szóban forgó konfliktus. A Guardian megnyugtatja olvasóit: „a social media oldalakon megjelenő aránytalan mennyiségű politikai vélemény kicsiny, politikailag ösztönzött csoportok műve.”

A londoni King’s College (KCL) Politikai Intézete ugyancsak azt fejtegette, hogy a médiában aránytalanul sok vélemény jelenik meg a kultúrharcról. A kulturális konfliktusokról szóló híradások száma exponenciálisan nő, ámde alapos elemzés nyomán állítólag kiderül, hogy „a kultúrharc vagy messze eltúlzott, vagy mesterségesen fabrikált jelenség – ha egyáltalán létezik.” A KCL azt is közölte, hogy a felmérés válaszadóinak öt százaléka az sem tudta, mi fán terem a kultúrharc. Persze, ha egyszer ekkora zűrzavar övezi ezt a gyakran egyenesen letagadott konfliktust, nem meglepő, hogy az emberek nem tudják, hova tegyék. Csakhogy a kultúrharc körüli zűrzavar egyáltalán nem cáfolja, hogy egy valóságos kulturális összecsapás kellős közepében vagyunk.

Sőt, az emberek felismerik, hogy zajlik körülöttünk valami, még akkor is, ha a korunk kulturális feszültségeinek leírására szolgáló kifejezéseket nem ismerik fel. Ez világosan kiderült a hartlepooli időközi választás eredményéből. A Munkáspárt korábbi kétkezi dolgozó szavazói ugyanis woke-ká vedlett pártjuk ellen szavaztak. Ösztönösen tudták, mi is a kultúrharc célja, amikor szembeszálltak egy olyan nézetrendszerrel, amely megvetéssel kezelte értékeiket is életmódjukat.

0617 acab.jpg

A kultúrharc-tagadás egy másik formája abban áll, hogy képviselői nem tagadják az ilyenfajta konfliktus létét, ámde minimálisnak minősítik jelentőségét, sőt azt hajtogatják, hogy egyre jelentéktelenebbé válik. Az elmúlt harminc évben megfigyelők sora keltette egymás után a kultúrharc korai halálhírét. Háború Amerika lelkéért – a kultúrharc történetecímű, 2015-ben megjelent könyvében Andrew Hartman arra a következtetésre jutott, hogy „a kultúrharc logikája kimerült. A metafora ideje lejárt.” A Times rendszeres kommentátora, James Marriott nemrégiben azt állapította meg, hogy „a kultúrharc kezd kifulladni.” „A nemi, faji és nyelvi kérdések körül bizonnyal a jövőben is lesznek konfliktusok, de a szenvedély már túl van a csúcspontján” – vélte Marriott.

Nehezen tudnám megfejteni, vajon Marriott milyen világban lakhat. Pontosan, amikor cikke megjelent, a kulturális értékekről zajló küzdelem éppen rekordmagasságokra hágott. A kultúrharc köszöni szépen, él és virul. Sőt, minden korábbinál jobban tartja magát, hiszen az élet egyre újabb területeire terjeszti ki hatását. A legutóbbi hónapokban a sport vált a kulturális keresztesvitézek harci terepévé.

A kultúrharcot más módon is szokták jelentéktelennek feltüntetni, éspedig azt hangoztatva, hogy az osztályellentétek és a gazdasági kérdések sokkal fontosabbak, mint az értékek körül zajló csatározások. A gazdaságcentrikus felfogás elsiklik afölött, hogy a kulturális értékek nem a mindennapi élet mellékes és másodrangú kellékei. Ellenkezőleg: értelmezési keretet adnak, amelynek segítségével az emberek fel tudják fedezni életük értelmét. Akik szerint a gazdaság minden mást háttérbe szorít, nem értik, hogy az olyan értékek, mint amilyen az egyéni szabadság és a szólásszabadság, a demokratikus életforma alapját jelentik. Ráadásul a kultúrharc nagyon is összefügg az osztálykülönbségekkel. Végül is nagymértékben abban nyilvánul meg, hogy a hivatásrendek diplomás képviselői lenézik a kétkezi dolgozók, a populisták és a „szánalmas alakok” (deplorables – Hillary Clinton minősítette így Donald Trump híveit a 2016-os választási kampányban) értékeit.

Legszélsőségesebb formájában a kultúrharc-tagadás abban az állításban nyilvánul meg, hogy aki kultúrharcról beszél, fantáziavilágban él. E nézet képviselői szerint nincs is olyan, hogy eltörléskultúra, továbbá fölösleges olyasmivel foglalkozni, mint hogy például transznemű nők miért vehetnek részt biológiai nők sportversenyein. Charles Blow, a New York Times rendszeres kommentátora afféle „sültbolondságnak” minősíti a kritikai fajelmélet és a transz kultúra keltette aggodalmakat. Szerinte ezeket a problémákat a republikánusok találták ki, hogy félelmet keltsenek választóik körében, és ezzel mozgósítsák őket. A woke-ság és az eltörléskultúra ellenzőit a fehérek privilegizált helyzetének féltése motiválja: „A republikánusok tudják, hogy van néhány kulturális gomb, amelyet, ha megnyomnak, egykettőre félelmet és felzúdulást tudnak kelteni, azt a fajtát, amellyel indulatba hozzák választóikat és el tudják érni, hogy elmenjenek szavazni. E gombok a következők: a nem fehérek felemelkedése, a nem fehér bevándorlók, a fehérek biztonságát veszélyeztető tényezők, a fehérek hatalmi helyzetének és kultúrájának visszaszorulása, a melegek jogainak kiterjesztése és az abortusz”.

Blow szemszögéből nézve tehát a jobboldal „kulturális gombokat” nyomogat, az ő oldala pedig csupán a társadalmi igazságosságért küzd.

Érdemes felfigyelni a „kulturális gombok nyomogatása” kifejezésre. Az effajta szerkezeteket mindig olyan emberek lekicsinylésére használják, akik szeretnék megóvni életformájukat. Más hasonló kultúrharcosokkal egyetemben Blow is abból a feltételezésből indul ki, hogy a hagyományos értékek védelme illegitim és egyúttal veszélyezteti azokat az embereket, akik az ő véleményük szerint a történelem jó oldalon állnak. Blow és társai azért nem hajlandók nevén nevezni kultúrharcukat, mert akkor el kellene ismerniük, hogy maguk is kultúrharcosok.

A kultúrharc nem valamilyen meghatározott lövéssel vette kezdetét. Senki sem hirdetett háborút a társadalom intézményei ellen, nem úgy, mint a korábbi kulturális konfliktusokban. És mégis, ez az összecsapás a létünket érinti, mert arról szól, kik vagyunk. A történelmi elmélkedésekről szóló jelentős tanulmányában Jacob Burckhardt történész szörnyűnek minősítette a vallásháborúkat, mégpedig azért, mert olyankor „korlátlanul állnak rendelkezésre a támadás és a védekezés eszközei; és a ’magasabb célok’ nevében felfüggesztik a szokásos erkölcsi elveket, a tárgyalás és a felek közötti közvetítés pedig visszataszítónak minősül – az emberek vagy mindent akarnak, vagy semmit.”

Burckhardt megértené a mai eltörlés kultúra dinamikáját. Megértené a szenvedélyt, amely arra készteti a kultúrharcosokat, hogy elhallgattassák bírálóikat. Az identitáspolitikában felismerné azt a magatartást, amelynek lényege a „vagy mindent vagy semmit.”

A felvilágosodás értékei ellen hadakozó mai kultúrharcosok keresztesháborújának lényegi vonása, hogy nem ismerik fel, mennyire létfontosságú a tét. Arról győzködik közönséget: a kultúrharc puszta mítosz, hisz mégsem ismerhetik be, hogy „mindent vagy semmit” típusú háborút vívnak a társadalom némely legfontosabb értéke és vívmánya ellen.