Ahogy hallottuk: magyarul ezentúl csak hazudni lehet – mondta, gondolta, 1956 bukása után. Hányan hány felé mentek, maradtak sokféle úton ebből a nemzedékből. És ő megírta. Megírta magát, a többieket, megírt minket. „Burkoltan írtam, leplezetten, de ez a burok és ez a lepel én magam voltam, lelkem fájdalma.”

Az ilyen fajta embereket, mint amilyen ő, nevezik szeizmográfnak, akik képesek előre jelezni a rengéseket, a változásokat a lélekben, a nemzetben, a világban. Megérzik, meglátják a múltat és a jövendőt. Patetikusabban így is mondhatnánk: a próféta, aki nem a jövendőt mondja, hanem a jelent értelmezi, mert jelenései vannak, melyeknek jelentése van – játszik el egyszer Károli Gáspár esetleges nyomdai hibából származó címével a Jelenések könyve fölött.

Karátson Gábor a megértést, a kíváncsiságot és az engesztelhetetlenséget egyszerre tudta gyakorolni, élni, amikor a mindenkori politikának, közéletnek jelzett, jelentett a Dunáról, a Tiszáról, a magyar világról meg az egész világról. Szelíd iróniával beszélt azokról, akik nem értették művészi munkáját és őt sem – ezt írja: „Az efféle megértéshez elmélyült kutatásra volna szükség.” Ő küzdelmet folytatott a megértésért, elmélyülten kutatott, legyen szó a Bibliáról, a keleti filozófiáról, vagy éppen saját magáról, sőt, még az úgynevezett politikusokról is szó volt. Komolyan vette azokat is, akiket nem lehetett, mert komolyan vette a hivatását, hogy szót kell emelni. Mert hitt a szavak meggyőző erejében, akkor is, ha sokszor csalódott. Mert jeleznie kellett, ezért jelzett, pörölt, szelíd és haragos szavakkal. Azt az embert tiszteljük benne, akire a közéletben olyan nagy szükség volna újra és újra: politikában, kormányzásban; és akire érdemes figyelni, mert önérdek nélkül, igaz szóval tisztel meg bennünket. Köszönjük a tiszta beszédet, köszönjük a tiszta embert! A meg nem fogadott szavakat is köszönjük!

Tisztelettel búcsúzunk tőle, aki újra és újra, és most már véglegesen átvitte a szerelmet a túlsó partra.