Kormánybiztos Asszony! Tisztelt Művész Urak! Emlékezők!
Hadd kezdjem Kertész Imre a Die Zeit 2013-ban elhíresült interjújával, amelynek a címe ez: „Holokauszt bohóc voltam”. Ugyanis ez a Török utcai lakásra történő utalással kezdődik. Néhány részlet az interjúból: „Kertész Imre 84 éves, és Parkinson-kóros. Az utóbbi tíz évben Berlinben élt, a Kurfürstendamm egyik mellékutcájában. Szerette a régi Nyugat-Berlin platánjait, a Ludwig-Kirch tér kávéházteraszait, a koncerteket a Filharmóniában. Ezekről a berlini évekről A végső kocsma című naplókötetében ír, amely a jövő héten jelenik meg németül.” – ez még mind az interjúból. „Tavaly novemberben Kertész Imre visszatért Budapestre. Azóta nem lépett ki annak a rendezett külsejű budai lakóháznak a kapuján, amely fél éve az otthona. A nyitott teraszajtó előtt ül egy fotelben. Törékenyen, soványan. Az inge alatt a beszélgetés közben gyógyszeradagoló masina ketyeg könyörtelenül. Az asztalon Canetti könyve Kafkáról: A másik per. Kafka – az ő világa. Amikor ezt mondja, felragyog.” Kertész Imrét halljuk: „Emlékszik még? – kérdezi – Húsz éve lehetett, hogy meglátogatott a kis egyszobás Török utcai lakásomban. Maga volt az első vendégem nyugatról. Abban a lakásban – ebben a lakásban – éltem 42 évig.” S akkor azt kérdezi, azt mondja az újságíró: „Ott ismerkedtünk meg. Azt hiszem, 17 éve. Ágy, íróasztal, olvasófotel, minden egy kis szobába volt összezsúfolva. Mióta él itt, ebben a szép, tágas lakásban?” Kertész válasza: „Csak mióta Nyugaton is olvasnak.”
A mi Nobel-díjasunk, akit a Nobel-díj után elkezdtek olvasni Nyugaton is. Mi őt olvastuk előtte is, és azóta is olvassuk, és olvasni fogjuk Kertész Imrét. Ez a tény itt most, bízom benne, hogy összeköt bennünket. Mert az olvasás is lehet, az olvasmányélmény is lehet egy erős, közös kapocs. És hát mit akarhatna többet, mást egy író, mint hogy olvassák. Mit akarhatna akkor is, ha műveinek értelméről és jelentőségéről különböző módon gondolkodunk és gondolkodhatunk. A legtöbb, amit tehetünk, miután elbúcsúztunk tőle, hogy ezt a diskurzust Kertész Imre életművéről továbbfolytatjuk, vagy elkezdjük, miközben olvassuk őt. S elkezdik azok is, akik eddig távolmaradtak. Az intézet, amelyet nemcsak az ő emlékének, hanem életművének szentelünk, az egyik legfontosabb hivatása az lesz, hogy azok is elkezdjék olvasni, akik eddig távolmaradtak.
Kertész Imre ugyanis gazdag és hatalmas örökséget hagyott maga után, műveit magyarul, magyarként írta, témái, tapasztalatai eltéphetetlenül kötötték őt Magyarországhoz. Életműve nem kisajátítható sem kulturális, sem irodalomelméleti, sem politikai, sem etnikai, sem vallási, sem nemzeti, sem ideológiai alapon. Ő maga akarta így és ő maga tett meg ezért mindent, amit megtehetett a kisajátítás ellen. Még a végén is, amikor meglátta az Európát fenyegető migrációban azt a fenyegetést, ami nemcsak életformánkat, hanem végső soron az európai szabadságot is veszélyezteti, és nemcsak a zsidó közösség biztonságát. A nonkonformitás alapvető jellemzője volt életének. Ezért lesz nagy kihívás egy állami, kormányzati intézményben az életművével törődni, megőrizni valamilyen módon ezt a nonkonformitást, amire szükségünk van.
Nem vonzotta Kertész Imrét a csordaszellem. Nem volt közösség, melyre támaszkodhatott volna. Inkább barátokra vágyott, s milyen nagy dolog, hogy lehettek. Lehettek, voltak, vannak igaz barátai. És lehetett társa, felesége, akivel belekóstolhatott a felhőtlen boldogságba.
Alig másfél év elteltével azután, hogy ott álltunk a halál és élet mezsgyéjén, nemcsak jogunk, hanem feladatunk is olyan szavakat kimondani, melyekkel a hétköznapok világában egyébként – helyesen – óvatosan kell bánni. Ilyen szavakat, mint hogy szeretet. Mint hogy hűség. Mint hogy boldogság. Mint hogy társas boldogság. Mint hogy Isten. Élete meghatározó alfa és ómega pontja Auschwitz. És mégis, Auschwitz ellenében, Auschwitzcal szemben állnak ezek a szavak. Él ez a valóság, a szeretet valósága. Ebből élt, és ebben a szeretetben létezve halhatott meg. Nem kis ajándék.
Nekünk már csak a kérdés maradt, amit ő is olyan gyakran föltett: szerettünk-e eléggé, szeretünk-e eléggé? Önmaga figyelmeztet: a legnagyobb bűn, amely miatt a legtöbbet szenvedünk, és hasztalan, mert nem változtathatunk rajta, ez a szeretetlenség.
De mégis, mit tehetünk olyankor, ha már késő? Megint csak ő írja: ahol a halottak fontosak, ott az élők számára is van remény.
Ahol a halottak fontosak, ott az élők számára is van remény. Ebben a reményben, ezért a reményért helyezzük el itt az emléktáblát. És hol helyezhetnénk el másként, mi lenne méltóbb hely, mint ahol élt? Merthogy itt élt.
Én magam ezt a mondatot harmadszor mondom – ahol a halottak fontosak, ott az élők számára is van remény – nem olyan régen olvastam tőle, vigasztalás. Pedig élete vége felé az a megtiszteltetés ért engem is, hogy megosztotta velem a gondolatait, néha még az érzéseit is: a társtalanságát és a társ feletti, számára alig hihető örömet. Hogy igen, mégis jutott társ.
Kertész Imre számunkra fontos, sokkal tartozunk neki, amit csak úgy törleszthetünk, ha hagyatékát minél szélesebb körben eljuttatjuk, műveit megbecsüljük, és nem sajátítjuk ki. Kertész Imre élete végül otthontalanságában is hazatalált. Mindenki, aki ismerte, tudja, hogy ez nem valamilyen politikai kurzusnak szólt, meg nem is valamilyen politikai kurzus ellen, még ha meg is kapta a legmagasabb magyar állami elismerést. Ez a hazatérés szólhatott az országnak, a városnak, még egy kicsit az orvosoknak is, a nyelvnek. Szólhatott a Dunának, és annak a nyelvnek, amit egyébként otthonként tartott számon. Ha volt otthona az otthontalanságban, akkor az a nyelv volt, az anyanyelve. És nekünk is szól, minket is megszólít ez a hazatérés. Minket, akik itt élünk a Duna két partján, rajtunk múlik, hogy mit kezdünk ezzel a megszólítással.
Köszönöm, hogy eljöttek!
(Fotó: Bartos Gyula/EMMI)