Bernard-Henri Lévy szerint a demokráciákat nem az igazság mozgatja. (Democracies are not run by truth. observer.com 2005.01.15.)  De mi van akkor, ha a liberális fősodort sem? Akkor vajon mi motiválja őket? Mi a céljuk a hatalommal? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem Athénból hazatérőben, ahol részt vettem azon a konferencián, amit az Athéni Demokrácia Fórum és a New York Times szervezett október 9-11. között. A tanácskozáson a New York Times elnöke is részt vett, az újság szerkesztői moderáltak, az előadók között államelnökök, (görög és ír) a görög miniszterelnök és Athén főpolgármestere, valamint az Európai Unió vezetői, politikusai, köztük Donald Tusk és Margrethe Vestager is előadtak, de részt vettek vezető értelmiségiek, gazdasági és éghajlat szakértők, az üzleti élet szereplői, aktív és egykori politikusok, bankárok is. A fórum különlegességét az adta, hogy ezúttal két másképp gondolkodót is beengedtek maguk közé, az egyik én voltam, a másik Steve Bannon. A rendezvény csúcspontjának a fent említett BHL és Bannon pénteki vitáját szánták, a NYT újságírója, Roger Cohen erősen visszafogott vitavezetése mellett. Én Ivan Krastevvel vitatkoztam a liberális-illiberális szembenállásról Steven Erlanger moderálásával, aki a NYT brüsszeli tudósítója, de Kelet-Európával is sokat foglalkozott. Mindketten egy olyan régiót képviseltünk, ami teljesen idegen volt a közönség számára.

Ez annál is érdekesebb, mert Bulgária, ahonnan Ivan jön, szomszédos állam, és Magyarország sem a Holdon van, hanem Európa közepén, sőt mindkettő uniós ország, és mégis. Semmit nem tudnak rólunk, azon kívül, hogy Orbán Viktor, és hogy nem engedjük be a szegény migránsokat. Amikor megérveltem, mit jelent a számunkra az illiberalizmus, milyen tanulságokat vontunk le 20. századi történelmünkből, miért fejeztük be 2010-ben azt a copy-paste politikát, amivel egy az egyben le akarták velünk másoltatni a nyugati modellt, ami után mi is áhítoztunk, de 2008-ban csődbe juttatott őket is és minket is, és miért kezdtünk el a saját fejünk után, a saját érdekeinknek megfelelően politizálni, kiderült, hogy nem tudnak rólunk semmit. Újdonság volt a számukra, hogy mi 1918-ig multikulturális, soknemzetűségű ország voltunk, amit a nyugati győztesek az első és a második világháború után homogén nemzetállammá parancsoltak. Nem vesszük tehát jónéven, hogy most éppen mást gondolnak, és most az felelne meg nekik, ha mi újra többnemzetiségű országgá válnánk. Ivan elmondta, hogy míg az első világháború előtt Nyugat-Európa jellemzően homogén nemzetállamokból állt és Kelet-Európa soknemzetiségű országokból, addig a két háború eredményeként megfordult a helyzet. Most a Nyugat multietnikus és -kulturális, és a mi régiónk áll homogén nemzetállamokból. A különbség az, tettem én hozzá, hogy mi nem követeljük tőlük, hogy változtassanak ezen. De mindez nem érdekelte őket. Nem tudnak semmit a történelmünkről, ahogy a sajátjukéról sem. Nem mond nekik semmit sem az első világháború, sem az azt követő békediktátumok következtében megváltozott világ. Nem hallottak a Párizs környéki békediktátumokról, így Trianonról sem.  Ahogy a Közel-Kelet brit-francia felosztásának híre sem jutott el a tudatukig. És ami még fontosabb, sem a kommunizmus, sem 1989 nem téma a számukra, és még csak el sem játsszák, hogy bármi jelentőséget tulajdonítanának neki. Az ott ülő nyugatiak, az a magát a crème de la crème-nek tartó elit, ami azt ambicionálja, hogy világtörténelmet, de legalábbis amerikai történelmet csináljon, történelem és ezért múlt nélküli, és nem is sejti, hogy ebben is a kommunistákra emlékeztet. Egy barátom szerint a ma liberálisai valójában diplomás kommunisták. És igen. A kommunisták ugyan velük ellentétben, kiemelt fontosságot tulajdonítottak a történelemnek, kisajátították és saját narratívával látták el, ugyanakkor azt hirdették, hogy minden velük kezdődött és velük is fog folytatódni. A mai liberálisok ugyanígy gondolkodnak. Azzal a különbséggel, hogy számukra a történelem 1945-tel kezdődött. Abban is azonosak, hogy céljuk nekik is a világ liberálisainak az egyesítése, ami megszüli majd azt a globális világot, amit attól kezdve az ő szájuk íze szerint irányítanak azok a kiválasztottak, aki az emberiség érdekeit képviselik. A kommunisták is valami ilyesmiről álmodtak, amikor a világ proletárjait akarták egyesíteni, csak miután mára a nyugati világból kiveszett a proletariátus, az internacionalizmust lecserélték a globalizációra.

Az oda meghívottak mind kétely és kérdések nélküliek voltak. Teljesen elfogultak, és még annál is politikailag korrektebbek, mint gondoltam. A legnagyobb elszántsággal összpontosítottak arra, hogy folyamatosan kiálljanak az előírt hitelvek mellett, melyek a klubtagságot biztosítják számukra. A gender és női jogok, a klímaváltozástól való rettegés, a rasszizmus vádjától való félelem, Trump gyűlölete, a Brexitre szavazók megvetése, a nacionalizmus és populizmus elítélése, a fiatalok ajnározása. Ezek olyan kötelező kűrök voltak, amiket mindenki, minden alkalommal teljesített. Ilyennek képzelem a Szabad Nép félórákat, amelyeken részt kellett venni és fővesztés terhe mellett egyet kellett érteni az éppen aktuális ideológiai útmutatásokkal. Ott is ilyen laza és stresszmentes lehetett a hangulat, hiszen mindenki tudta, mit várnak el tőle, hogyan kell viselkednie, ahogy azt is, hogy kényes kérdésekre, beszólásokra nem kell számítani. A világ ezért azokban a kitüntetett félórákban egyértelműen kereknek és beláthatónak tűnt. Erőt adott nekik azokhoz a világnézeti küzdelmekhez, amiket a nap minden percében vívtak. Itt is ez volt a hangulat, amit csak az rontott el, hogy tele voltak aggodalommal. Aggódtak a demokráciáért. Mert azt nagyon fenyegeti például a népszavazás intézménye. Amit a Brexit győzelme bizonyított. Mert a kérdés túl bonyolult volt az egyszerű szavazók számára, akiknek nem volt elegendő információjuk. Ennyi. Na, mármost, jogosan vetődik fel a kérdés, miért lehet akkor az emberekre bízni annak az ugyancsak bonyolult kérdésnek az eldöntését, hogy kinek a kezébe tegyék le egy ország jövőjét? Vajon ehhez a döntéshez elegendő információ áll a rendelkezésükre? Ez a kérdés annál is húsbavágóbb, hiszen az amerikaiak végül is megválasztották Donald Trumpot. Vigasztalásul elhangzott ugyan, hogy Hillary Clinton több szavazatot kapott, de a fő reménysugarat az nyújtja a számukra, hogy még az újabb választások előtt sikerül megpuccsolniuk Trumpot, és ezzel elvenni a kedvét az újraindulástól.

Az amerikaiak ahol csak tudták, mindenhol amerikai típusú demokráciát kényszerítettek a nemzetállamokra. Általános, titkos és egyenlő választójogon alapuló többségi demokráciát. Most pedig elitcsoportjaik kijelentik, hogy a polgárokra mégsem lehet rábízni a választást, mert nem elég tájékozottak? Lehet, hogy oda jutnak, hogy a szájuk ízének jobban megfelel az a demokrácia, amit a liberális elit irányít? És nemsokára előállnak majd a cenzus ötletével?

Ahogy elidőztem köztük megértettem, mi is a baj. A liberális elit nem ismer mást, csak olyant, aki hozzá hasonló. Egymás között élnek, egymást olvassák, egymásnak írnak, egymással beszélnek, chatelnek, twittereznek, egy olyan buborékot fújtak maguk köré, amiből nem látnak ki a külvilágra. Fogalmuk sincs a valóságról, az embereket nem ismerik. Gondjaikról, örömeikről, arról, hogy mi lakik a szívükben, sejtésük sincs. És ami még ennél is nagyobb baj, nem is kíváncsiak rájuk. 

Érdekes beszélgetést ígért az a panel, amit a hagyományos pártok összeomlásáról rendeztek, és ami érdektelen unalomba fulladt. A résztvevők és a NYT szerkesztőségének egyik vezetője által moderált beszélgetésen érdemi gondolat nem hangzott el. Bár az egykori görög miniszterelnök George A. Papandreau megkísérelte vázolni, mi vezetett a szociáldemokrácia bukásához náluk, amiért a felelősséget a nemzetközi intézményekre (IMF, Világbank, Európai Unió, Európai Központi Bank) terhelte, amiért nem hagytak kormánya számára mozgásteret a 2008-as válság kezelésére, a többiek nem vették fel a fonalat. Helyette a Brexit elkerülésében reménykedtek, és együtt gyalázták Farage-t, miközben féltek a populizmustól, ami számukra idegen és érthetetlen is egyben. Már a panel rövid összefoglalója leszögezte, mit is kell erről gondolni. „Napjainkban a hagyományos pártok több, jól bejáratott demokráciában polarizálódtak, meggyengültek és eltávolodtak a közösségektől, és ezzel utat nyitottak azoknak a populista pártoknak és vezetőknek, akik személyes érdekeiknek rendelik alá a demokratikus értékeket. Miért történik ez és mi az ellenszere?” Ezek a sorok tehát már kijelölik, hogyan is kell látnunk, mit is kell gondolnunk a populizmusról és a populista vezetőkről, mégiscsak az egyik legfontosabb politikai jelenség megértésére irányuló szándékot tételeztem fel a téma felvetése mögött és ezért őszinte érdeklődéssel ültem be, hogy meghallgassam az okosságokat. Nem is csalódhattam volna nagyobbat. Szerettem volna hozzászólni, de nem volt esélyem egy afrikai fiatallal szemben, akinek egyetlen ügye volt, mégpedig az, hogy ők – rajtam kívül mindenki tudta, hogy kik azok az ők, – miért nincsenek bevonva a tanácskozásba. Amit a vitavezető sűrű bocsánatkérések között meg is ígért, majd ezt követően minden moderátor ígéretet tett, hogy máskor erre a szempontra jobban odafigyelnek. A másik, aki szót kapott egy diák volt, akitől a moderátor azt kérte, mondjon ítéletet az elhangzottakról. Mondott. De nem értettem, hogy mit. Én is mondtam volna. Azt például, hogy a második világháború után kialakított pártrendszer nagyon sikeresnek bizonyult. Nagy érdeme van abban, hogy egészen az új évszázad beköszöntéig, ami szerintem 2008-ra keltezhető, biztosította a demokráciák működőképességét. De a világ megváltozott. A szociáldemokrata pártok, amelyek gyökerei a 19. század végére nyúlnak vissza, a szovjet modell összeomlásával elvesztették politikai céljukat: a szocializmust, célcsoportjuk, a szervezett nagyipari munkásosztály eltűnt, és a 20. század nyolcvanas éveitől helyettük a globális pénzügyi és gazdasági szereplőkkel kötöttek szövetséget. Vagyis neoliberálissá váltak. A neoliberalizmus 2008-ban azonban megbukott és magával rántotta a szociáldemokráciát. Hogy a másik nagy pártcsalád meg tud-e maradni, az még nem dőlt el. Ők szélesebb célcsoportra fókuszáltak, kevésbé kötődtek a 20. század ideológiájához. Isten, haza, család, vagyis a konzervatív értékek a 21. században is alapot adhatnak a túlélésükre, hacsak ezeket a maradandó értékeket nem rendelik alá a napi politikai divatoknak, amit nem egy helyen megtapasztalhatunk. Az ilyen történelmi megközelítés azonban merőben értelmezhetetlen és idegen lett volna a közönség számára, amelyet így is megütött az a politikailag korrekt hiba, hogy valakiket, akiket nem lett volna szabad, kifelejtettek. Vélhetőleg azért, mert a program a nyugati világra fókuszált, ami lehet, hogy önmagában kimeríti a gondolatbűn fogalmát.  Ha már a populistákra és a nacionalistákra kígyót-békát mondtak, kénytelen vagyok halkan feltenni a kérdést, vajon a gyarmati országok magára találása ment volna a nemzeti törekvések, érzések, célok megfogalmazása nélkül? Kétlem, hogy az egykori gyarmatok, legyenek azok szovjet, brit, francia, holland, belga, portugál, spanyol vagy USA fennhatóság alatt, azért akartak függetlenek és önállóak lenni, hogy egy globális liberális világbirodalomba tagozódjanak be. Hiszen közülük legtöbben pont abból akartak és tudtak kitörni. Az antikolonializmus, amit állítólag támogatnak, ugyanis természeténél fogva, nacionalista és populista.     

A konferencia csúcspontja BHL és Bannon vitája volt a globális és a nemzeti szembenállásáról. A közönségben talán csak én rokonszenveztem az utóbbival, a többiek a Lévy fanclubhoz tartoztak. Neki tapsoltak, őt hájpolták. Lévy a szokásos, felgyűrt ujjú, kigombolt fehér ingben ült le a terem közepére állított bárszékek egyikére, Bannon pedig feketében és szürkében, ahogy az egy fekete bárányhoz illő. Bannont a programfüzet a Fehér Ház korábbi fő stratégájaként mutatta be, Lévyt pedig mint filozófust, filmest és aktivistát. Amikor Bannon elsőként szót kapva felállt a székéről, a közönséghez lépett és beszélni kezdett, láttam Lévyn, hogy lefagyott. Ez az ő beszédpozíciója lett volna, és most hogy Bannon megelőzte, a helyén kellett maradnia, amitől nem érezte magát komfortosan. A vitában ideges volt, arrogáns, sőt agresszív. Személyeskedő és udvariatlan. Bannon érvelt, adatokat, tényeket mondott, ő támadott. És monologizált, nem figyelt arra, amit vitapartnere mondott. Úgy kérte számon Bannonon a kurdok elleni háborút, mintha azt személyesen ő, Bannon indította volna, ahogy azt is, hogy az USA miért nem áll helyt a világ minden pontján a jó ügyért folytatandó harcokban. Vagyis, miért nem háborúzik még több helyen, még többet. Valójában azt mondta, hogy ő mint amerikabarát európai értelmiségi majd jól kijelöli a bombázandó célpontokat, amit az USA-nak kutya kötelessége egytől-egyig szénné bombázni. Ezen nem voltam meglepődve, hiszen Lévy nevével akkor találkoztam először, amikor rávette Sárközy francia elnököt, ő pedig a briteket, hogy döntsék meg Kadhafi uralmát és zúzzak porrá Líbiát. Ez aztán meg is történt. Az eredményt mindannyian ismerjük. Líbiában megszűnt az állam, az emberek összehasonlíthatatlanul rosszabb helyzetbe kerültek, mint voltak, és megindult és azóta is tart a tömeges migráció Európába. Ez tehát Lévy. Meg az is, hogy Mitterrand elnök a francia légierő gépével hozta haza Boszniából, ahol éppen filmezett, hogy ne késse le az esküvőjét Saint-Paul-de-Vence-ben. Lévy szerint ez neki járt, és ezért útja nem minősül sem korrupciónak, sem hivatali visszaélésnek. „Mitterrand tartozott nekem. Annyi szolgálatot tettem a francia kormánynak, a francia kormány nevében.” Úgy látszik, továbbra is szolgálni akar és ötletei is vannak, kit kéne megszórni néhány bombával, az meg, hogy a libák döglenek… különösebben nem érdekli. Celeb státusza a fentiek ellenére, vagy talán épp a fentiek miatt, töretlen, a libik agyon ajnározzák. Bannon azonban döbbenetére azt válaszolta neki, hogy az Egyesült Államok nem egy birodalom, soha nem is volt az, és nem is akar azzá válni. Az USA egy forradalmi ország. Forradalomból született és vissza akar térni ehhez a hagyományához. Mások a prioritásai és azokra akar koncentrálni. Például Kínára. Nem gondolja, hogy Oroszországról le kellene mondanunk, mert Oroszország nem egyenlő Putyinnal és a Kína elleni felállásban szükségünk lesz rá. Amikor ezt mondta, felmutatta Lévy legújabb könyvének angol kiadását, amelynek címe: A birodalom és az öt király (The Empire and the five Kings), amitől Lévy teljesen zavarba jött.

A vita ezen a ponton véget is ért, mert Lévy a holokauszttal válaszolt. Ami egyértelművé tette, hogy kifogytak az érvei és nem tud mit mondani. Szóba hozta még Hitlert és Mussolinit is. Szánalmas volt. Putyinnal kapcsolatban pedig egy komplett összeesküvés-elméletet adott elő, ami úgy látszik, liberális körökben teljesen elfogadott, mert csak én mosolyodtam el. Érdekes, hogy minden más esetben ciki, ha valaki Soros kapcsán például hátsó szándékokról, fedősztorikról beszél, de az, hogy Putyin irányít, dönt el mindent a világban, választja ki az amerikai elnököt, lépteti ki a briteket az unióból, áll a sárgamellényesek és az összes populista mögött, az nekik nem vicces, hanem kőkemény realitás.

Mint ahogy az is, hogy nálunk ennyivel, amit itt megtapasztaltam, „asztal mellett” éhen halnának. Hogy politikailag inkorrekt módon egy cigány közmondásra hivatkozzak. És Ivánra, aki szerint a balosok mindig radikálisabbak, mint a jobbosok. Le Pen, Salvini, a PiS és a Fidesz szerint a nyugati, keresztény kultúra veszélyben van, a végóráit éli. Lehet, hogy eltűnik, ha nem teszünk valamit. A balosok válasza erre az: hogy a földgolyó, vagyis a földi élet van végveszélyben, mert húsz éven belül kipusztul az élet a földön. Jön az apokalipszis!

Az egyikből felelős cselekvés következik, hiszen csak rajtunk múlik a jövőnk, a másikból: most már akkor úgyis hiába minden, rajtam nem múlik semmi. Az apokalipszissel szemben tehetetlen vagyok!

Tessék választani!

(Képek forrása: itt)