„Arra kérlek benneteket, hogy ítéljetek meg engem az általam szerzett ellenségek alapján.”
Franklin D. Roosevelt

Az Egyesült Államok meg van győződve arról, hogy Európa kettős játékot játszik: Brüsszel–Peking tengelyt épít az Egyesült Államok fölényének ellensúlyozására. Azt gyanítja, hogy Kína tüzeli a „stratégiai autonómia” gondolatát Európában, és lassan a bábmester szerepébe kerül az öreg kontinensen.

Néhány hónappal ezelőtti blogbejegyzésemben kifejtettem, hogy az ukrán konfliktus valójában egzisztenciális válságot jelent az orosz civilizáció számára. Jelen írásomban az amerikai (nyugati?) civilizáció egzisztenciális válságával szeretnék foglalkozni. Az Egyesült Államok úgy érzi, hogy meg kell mentenie a nyugati civilizációból annyit, amennyit csak tud, mielőtt a kínai cunami okozta dagály elérné azt.

Ez az oka annak, hogy véleményem szerint a nyugati táboron belüli változás gyors, kegyetlen és rendszerszintűen erőszakos lesz. Minden eszközt be fognak vetni, ne legyenek illúzióink.

Mit jelent ez a valóságban? Azt, hogy civilizációs átrendeződés lesz a nyugati szférában. Az európai elem integrálódik az amerikai magba. A harc célja az, hogy a liberális rend legyen az egységes nyugati civilizáció új egzisztenciális etikája. Európának már nincsenek eszközei az ellenállásra, a csatát harminc évvel ezelőtt elvesztette.

A liberális rend megjelenése visszatükrözi azt az igényt, hogy a szovjet fenyegetés megszűnése után újra meg kell erősíteni a nyugati egységet. A Marshall-terv kidolgozása, a NATO és az Európai Gazdasági Közösség létrehozása mind a nyugati egység racionalizálását célozta. Az olyan szervezeteket, mint az OECD, és az olyan fórumokat, mint a G7, azért hozták létre, hogy a nyugati struktúrán belül összehangolják a gazdasági és pénzügyi politikákat. El kell fogadni, hogy e struktúra fenntartásának költségeit elsősorban az Egyesült Államok viselte. Ez, valamint a Szovjetunió megfékezése elvonta az erőforrásokat az amerikai gazdaság modernizációjától. A szövetségeseknek pedig időközben nyílt hozzáférést biztosított a jövedelmező piacaihoz. Bill Clinton volt az első, aki felismerte, hogy az európaiak és a japánok tisztességtelen versenyükkel csődbe juttatták az Egyesült Államokat, miközben az USA befolyását csorbították a világban, és valutáikat az USA dollárral vetekedő tartalékvalutává tették. [1] Így a Clinton-kormányzatnak tektonikus változást kellett végrehajtania.

A modell mögött az az elképzelés áll, hogy a liberális politikai rendnek egy új individuumot kell létrehoznia, amely egyre inkább az új „technológiai kapcsolatoktól” és kevésbé a „társadalmi kapcsolatoktól” függ. A társadalom megsemmisül, mert a társadalmi kapcsolatok a technológián keresztül csatornázódnak. A folyamat során a társadalmi szövevény eltűnik, mert az emberi szolidaritás struktúrái erodálódnak. A kulcs az, hogy a szolidaritást pénzzé tett kapcsolatok, az úgynevezett szolgáltatások váltják fel, ezért minden kapcsolat gazdasági kapcsolattá válik, amellyel a nyílt, szabadpiacon kereskedhetnek. Így válik nyilvánvalóvá, hogy a Clinton-féle liberális rend ellensége a hagyományos társadalom. Hogy miért? Mert a hagyományos társadalmakban nagyon magas a szolidaritás szintje, nagyon kevés a kereskedelmi vagy a profitszerzési lehetőség. A politikusok számára azért is vonzó a szolidaritás szolgáltatássá alakítása, mert az extra GDP-növekedést hoz létre. Japánban a magányos fiatal férfiak fiatal lányokat bérelhetnek ki, hogy sétáljanak velük egy parkban. Így lassan a szeretet és a barátság, az emberi szolidaritás elsődleges elemei szolgáltatássá, csomagolt árucikké alakulnak át.

A liberális demokrácia eszméjével az amerikai külpolitika a kommunizmust, mint fő ellenséget, felváltja a társadalommal vagy bármilyen más struktúrával, amely a természetes szolidaritásból eredhet.

Cserébe az amerikai digitális gazdaság billió dolláros vállalatokat hozott létre, amelyek vitathatatlan dominanciával rendelkeznek a globális digitális szférában. Amerika úgy látta, hogy nincs mitől félnie, mert Európa és India digitális törpék, és ami még fontosabb, hogy Kína békén hagyja az amerikai digitális dominanciát, mert a Nyugat önként átadta gyáripari szuverenitását Kínának abban a reményben, hogy az majd más szférákat is meghagy a Nyugatnak. Mint kiderült, ez végtelen naivitás volt.

Ma az Egyesült Államok egyre inkább attól tart, hogy ha Kína egyesíti az ipari és a digitális dominanciát, akkor az az általunk ismert nyugati civilizáció végét jelenti, mert a Nyugat immár képtelen lesz megállítani Kínát.

Az Egyesült Államok tehát inkább kész feladni globális dominanciáját, hogy ezáltal megszilárdítsa nyugati civilizációs bázisát.

Ma már látjuk, hogy Barack Obama homályos Ázsia-politikája történelmi hiba volt. Arra késztette az európaiakat, hogy azt higgyék, Amerika lemond Európáról Ázsia, különösen Kína javára. Obama keményen akart fellépni Kínával szemben, de végül a legnagyobb megbékélő lett. Ez további félelmet keltett európai körökben. Európa maga pedig csak még rosszabbá tette a helyzetet. Ugyanis miután túl sokat olvastak bele a fent leírt politikába, közelebb kerültek Oroszországhoz, és elsiették a saját „szeretem Kínát” politikájukat. Egy ponton az európai országok már arra licitáltak, hogy Kínának kedveskedjenek. Európa vörös szőnyeget terített Kína előtt, ami mostanra mélyen behatolt az európai rendszer szívébe.

Az újonnan megválasztott Biden számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy két ország segíthet a helyzet megoldásában: Németország és Oroszország, de leginkább utóbbi. Bidennek azonban valamit ajánlania kellett cserébe. Helyesen ismerte fel, hogy a német hatalom az iparából ered. Azt is helyesen állapította meg, hogy Oroszország egykori szuperhatalmi státusza iránt érez nosztalgiát és annak újbóli nemzetközi elismerésére vágyik. Érdekeiket és vágyaikat kielégítve mind Európa, mind Oroszország leválasztható Kínáról. Logikusan következett tehát, hogy Biden csúcstalálkozóra hívta Putyin elnököt.

OROSZORSZÁG ÁTALAKÍTÁSA MEGBÍZHATÓ RENDSZERSZINTŰ ELLENSÉGGÉ

A 2021. június 16-i Biden–Putyin genfi csúcstalálkozó olyan történelmi esemény volt, amelyről ma már nagyon kevesen beszélnek, pedig kulcsfontosságú lehet az ukrán konfliktus megértéséhez.

Nem tudjuk pontosan, hogyan zajlott a megbeszélés, de az az érzésem, hogy Biden kifejtette a Kínával kapcsolatos reális félelmeit, és hogy mindez mit jelent a Nyugat és Oroszország számára. Ellenintézkedésként Biden a kétpólusú hidegháborús architektúra újjáteremtését javasolta Oroszországnak, így megtagadva Kínától a kihívó szerepét. Valószínű, hogy Putyin elnök megértette Biden szándékait. Mindketten egyetértettek abban, hogy az új hidegháborús konfliktus színtere Ukrajna lesz, amelynek a kérdését mindenképpen rendezni kell. Oroszország átvenné Ukrajnát, a megrémült Európa pedig gyorsan beleegyezne az amerikaiak érdekében álló mélyebb transzatlanti integráció tervébe. Gondolataim mindaddig csak feltételezések voltak, amíg nem olvastam egy nemrégiben megjelent jelentést, amely alátámasztotta megérzéseimet. A BBC arról számolt be, hogy a Royal United Services Institute (RUSI) jelentése szerint az orosz kémügynökségek már 2021 júniusában megkezdték az Ukrajna elleni invázió előkészítését. Ez azt jelenti, hogy a katonai előkészületek közvetlenül a 2021. júniusi genfi csúcstalálkozó után kezdődtek. Mindennek az előre elgondolt terv szerint kellett volna mennie, de az a megérzésem, hogy a britek bevonása az ukrán védelembe meghiúsíthatta volna a Biden-Putyin tervet. Ez az egyik oka annak, hogy a CIA rendszeresen kiad olyan jelentéseket, amelyekben azt írják, hogy Oroszország atomfegyvereket fog használni, abban a reményben, hogy Oroszország ezt meg is teszi. Ez ugyanis legitimálná az Európa gyors transzatlanti integrációjára vonatkozó amerikai tervet.

Az USA számára Oroszország három fő funkciót tölthet be:

Először is, az ukrajnai orosz invázió lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy a NATO-t a Nyugat vitathatatlan katonai védernyőjeként tolja előre. Az európai stratégiai autonómiáról szóló elképzelések a szemétdombra kerültek. Lehetséges, hogy a genfi csúcstalálkozón Biden és Putyin is felismerte, hogy az európai stratégiai autonómia a kommunista Kínával való hátsó ajtós kapcsolattal társulva mindkettőjükre veszélyes lehet. Oroszországra leginkább, mert mindkét oldalról támadás érné. A hidegháborús típusú konfrontáció emellett kiváló indokot szolgálna arra, hogy az állampolgárok beleegyezzenek a katonai költségvetések masszív növelésébe. Az is igaz, hogy a hatalmas katonai fejlesztések nagyban csökkentenék Kína globális uralomra való törekvését.

Másodszor, az ukrajnai háború intenzitása és a Nyugattal való teljes körű háború kockázata valószínűleg Európa valamilyen mélyebb politikai átszervezését vagy akár a transzatlanti integrációt is előidézné. Az integráció lehet politikai, gazdasági és monetáris. Egy egységes Nyugat, egy látható és egyértelműen azonosítható vezetővel. Így az Egyesült Államok fékezhetné az Oroszországgal szembeni brit és lengyel kalandorizmust.

Harmadszor, globális szinten Oroszország és az Egyesült Államok nagy szolgálatot tehet egymásnak és más nemzeteknek azzal, hogy rendszerszintű ellenséggé válnak. Ez lehetővé teszi az Egyesült Államok számára, hogy megtagadja Kínától a „kétpólusú partner” státuszt. Az ukrajnai háború elhúzódásával Oroszország képes lesz újjáéleszteni korábbi világvezető státuszát azáltal, hogy lassan egyre több államot vonz a táborába. Így Oroszország megmenekülhet a junior partneri pozíciótól, amelyet Kína esetleg fenntart számára. Érdekes, hogy alig néhány nappal Hszi elnök látogatása után az orosz külügyminiszter hivatalosan is bejelentette Oroszország új külpolitikai doktrínáját. Ez a dokumentum világosan mutatja, hogy Oroszország célja, hogy globális szinten önálló vezető szerepet töltsön be a hatalmak együttesében. Ami pedig az Egyesült Államokat illeti, csak nyerne azzal, ha kihúzná a szőnyeget Kína lába alól. A Középső Birodalom nagyhatalom lesz, de nem globális hegemón. Ez megóvná a világot a Nyugat és Kína közötti katasztrofális frontális összecsapástól.

A KÍNAI BEFOLYÁS CSÖKKENTÉSE AMERIKA EURÓPAI DOMÍNIUMÁBAN

Nagyon úgy tűnt, hogy a nagyobb EU-tagok: Franciaország és Németország jobban érdekeltek rövid távú kereskedelmi érdekeik védelmében, mint Európa hosszú távú gazdasági és geopolitikai érdekeiben. A munkásosztályok jólétét feláldozták a Kínához fűződő különleges kereskedelmi érdekek kedvéért. Olaf Scholz német kancellár azonban 2022 novemberi kínai látogatásának előestéjén egy roppant érdekes cikket írt a Politico-n. Ebben a „szétválasztás” szót használja Kínával kapcsolatban. Mint mondja, ő nem szeretné ezt az utat választani, és nyilvánvaló, hogy Európának önállósodnia kell. Ő a függőség csökkentését akarja, de nem szétválasztást.

Németország 2022-től kezdve vissza akarja nyesni a Kínával fenntartott kapcsolatokat. Németország fő politikai ereje, a CDU (Kereszténydemokrata Unió) nemrégiben új Kína-politikát fogadott el, mert úgy véli, hogy az Angela Merkeltől örökölt Kína-politika már nem működik: „... a béke fenntartása a kereskedelem révén megbukott”. „A függőségek jobb nyomon követése érdekében a dokumentum egy szakértői bizottság felállítását javasolja a Bundestagban, amely évente ››Kína-ellenőrzést‹‹ mutatna be a kereskedelmi, technológiai, nyersanyag- és külkereskedelmi függőségekről, általános célként pedig egy ››kockázatmentesítő‹‹ stratégia kidolgozását tűzte ki célul.”

Egy 2021-es jelentésben az észt titkosszolgálatok a következőket írták: „2021 folyamán Kína folyamatosan, nagyon magas szinten beszélt arról, hogy Oroszország érdekeit figyelembe véve át kell alakítani az európai biztonsági architektúrát”. Továbbá mások is úgy érveltek, hogy Peking fő célja, hogy megosztottságot teremtsen az Egyesült Államok és Európa között. Egy másik balti állam hivatalos szerve kijelentette: „A kínai vezetés megérti, hogy az egységes Nyugat Kína számára leküzdhetetlen akadályt jelent, amelyet meg kell törni”.

Miközben Ukrajnában háború dúl, meggyőződésem, hogy az EU-tagok többsége elengedhetetlennek fogja tartani a Kínáról történő leválasztást. De Európa ezt nem tudja elérni, mert Lengyelország egységes frontot, de nem Egyesült Európát akar Kína ellen, így a teher az USA-ra hárul.

LENGYELORSZÁG, MINT FELEMELKEDŐ HATALOM ELLENZI A MÉLYEBB UNIÓS INTEGRÁCIÓT

Lengyelország a régóta várt terjeszkedés kezdetén áll. Ezer év alatt egyszer adódó történelmi lehetőséget lát arra, hogy orvosolja a hosszú ideje fennálló és olykor valóban jogos sérelmeit. Nem akarja, hogy külső struktúrák kössék meg a kezét. Feltörekvő hatalomként leginkább rugalmasságra van szüksége. Önmagáért akar felemelkedni, nem másokért, ami érthető önérdek. Ezért Lengyelország nemzeti érdeke, hogy akadályozza az Európai Unió további integrációját.

Új Lengyelországnak vagy egy föderatív Európai Uniónak kell lennie. Lengyelország geopolitikai szempontjából nézve ennek valóban van értelme. Gyorsan kell cselekednie, mielőtt az új világrend bebetonozódik, erre pedig nagyon szűk, 5 éves időszak áll rendelkezésre. Lengyelországnak nincs szüksége olyan zavaró tényezőkre, mint a mélyebb európai integráció. Az is lehet, hogy azt akarja, hogy a fennmaradó tagok gyengék és bizonytalanok maradjanak, tovább fokozva ezzel az előrehaladását.

Ez hatalmas dilemma elé állítja Amerikát. Egyfelől elismeri Lengyelország értékét, másfelől tudatában van annak, hogy Lengyelország hatalmas stratégiai előnyökkel jár a NATO-szövetség számára. Mindenekelőtt hálás a Lengyelország által tanúsított törhetetlen hűségért és bizalomért. Másrészt azonban az Egyesült Államoknak sürgősen valamiféle összhangot, egységet és strukturális hierarchiát kell teremtenie az Európai Unió és a Nyugat részére.

Washington és számos EU-tagállam számára a választás a fokozottabb transzatlanti integráció vagy a nagyobb európai integráció között fog eldőlni.

Ezzel paradox helyzetbe kerültünk. Azoknak, akik a szuverén nemzetállamok uralmát szeretnék látni az Európai Unióban, a transzatlanti integráció fokozását kell támogatniuk, mivel így valamiféle nyugati egység jönne létre. Azoknak pedig, akik a nagyobb európai integrációt támogatják, az Egyesült Államokat kell támogatniuk, mivel Amerika egy föderális és egységes Európával könnyebben tudna összefogni.

A döntő tényező Németország lesz.

TISZTELETREMÉLTÓ STÁTUSZ BIZTOSÍTÁSA NÉMETORSZÁGNAK A TRANSZATLANTI INTEGRÁCIÓBAN

Ellentétben azzal, amit egyesek gondolnak, Biden elnök külpolitikája nagyon kifinomult. Helyesen azonosította Amerika szövetségeseinek és ellenfeleinek bizonyos törekvéseit. Az ukrajnai háború egy olyan sorsfordító esemény, amelynek során ezeket az országokat kiszolgáló politikát vezet be annak érdekében, hogy közelebb hozza őket a rendszeréhez. Ez nem jelenti azt, hogy az Egyesült Államok elpuhult volna. Brutális és hajthatatlan lesz azokkal szemben, akik nem engednek a „kiegyensúlyozott” közeledésének. Az Egyesült Államokot leginkább három ország foglalkoztatja: Japán, Németország és Dél-Korea. Korea és Japán nagy mértékben integrálódott az Egyesült Államok gazdasági rendszerébe, valamint sok mindenben osztoznak az „értékrendben” és a stratégiai prioritásokban is. A kínai–tajvani konfliktus tovább fogja erősíteni ezt a folyamatot. Ami Németországot illeti, az amerikai utat járja, feladta az európai stratégiai autonómiát.

A fent említett országok mindegyike vezető ipari ország. A 2020-as elnökválasztás megmutatta, hogy a Demokrata Párt elveszíti a bázisát, ha nem teremtenek elegendő kékgalléros munkahelyet az Egyesült Államokban, az alsóosztálybeli családok körében nő a szegénység. Ugyanez a helyzet a Nyugat nagy részén. Biden elnök úgy döntött, hogy változtat ezen, és gyors újraiparosítást akar, amit egyébként még Trump elnök ígért. Washington szerint ez csak akkor történhet meg, ha a Nyugat leválasztja magát Kínától. Véleményem szerint az Egyesült Államok arra törekszik, hogy összekapcsolja a Kínáról való leválás és a Nyugat újraiparosításának folyamatát, ami összhangban lenne a Nyugat újrafelfegyverkezésével. Tehát amit látni fogunk, az egy nagy „ipari” Marshall-terv a Nyugat számára. Érzésem szerint ebben Németország kiemelkedő helyet fog elfoglalni – Japánnal és Koreával együtt.

Mindez nem újdonság a német ipar számára, ugyanis az már régóta az amerikai (imperialista) terjeszkedésért dolgozik. Ha megvizsgáljuk a NATO védelmi rendszerének bővítését, akkor ugyanazt a sablont látjuk ismétlődni. Az Európai Unió „előcsatlakozási” folyamata során a német ipar átveszi az irányítást egy adott ország felett. (A tagjelölt ország ipari eszközeinek kényszerprivatizációja, belső piaci liberalizáció stb.) Ezt követi a csatlakozás, vagyis a területi integráció a Németország által uralt páneurópai ipari rendszerbe. Amint ez a folyamat megszilárdul, az új tagot udvariasan meghívják a NATO szövetségbe. Ily módon a NATO-t, a vaskesztyűt, a német ipari komplexum hozza létre. Egy 2020-ban írt cikkemben az egész struktúrát „A nyugati hármas axióma” elnevezéssel illettem.

Természetes, hogy a német ipar fogja irányítani a nyugati civilizáció újraiparosítását, Washington felügyelete mellett.

Az újraiparosítás folyamatával párhuzamosan az amerikai dollárt két okból is drasztikusan le kell értékelni a jelenlegi szintjéhez képest. Az első ok nyilvánvaló: az import drágítása, különösen a kínai gazdasági rendszerből származó importé. Ez nem fogja érinteni Koreát és Japánt, mert a kínai ipari termelésüket át fogják helyezni az Egyesült Államokba. Másodszor, ugyanezen logika szerint az olcsóbb dollár az Egyesült Államokat vonzó gyártási bázissá teszi a világ minden tájáról érkező ipari vállalatok számára. A Nyugaton belül ez feszültségeket és kiigazításokat eredményez majd. Biztos vagyok benne, hogy hosszú távon valamiféle az egész Nyugatra kiterjedő monetáris és vámunió kerül majd elfogadásra.

A nemzeti szuverenitás utolsó maradványai is eltűnnek majd, helyüket egy közös nyugati civilizációs szuverenitás illúziója veszi át.

A Nyugat strukturális ellenállóképességét az alábbi folyamatok alakítják majd:

1. Az Egyesült Államok úgy döntött, hogy a Nyugat teljes dominanciája sokkal praktikusabb, mint a részleges világuralom.
2. Oroszország ismét az Egyesült Államok kiemelt, kiszámítható ellensége, ami azt jelenti, hogy az orosz befolyás a világon a sokszorosára fog nőni.
3. A mélyebb európai integrációt Lengyelország fogja megállítani, ami nagyobb transzatlanti integrációhoz vezet.
4. A Nyugat fokozni fogja a szétválasztási folyamatot Kínával, az USA ezt fogja kikényszeríteni.
5. Németország nagyobb szerepet kap a pánnyugati gazdasági integrációban.

Jegyzetek:

[1] Cox, Michael és Stokes, Doug: US Foreign Policy. Oxford University Press, Oxford, 2012. 224.