„Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!” – hangzik leghíresebb szabadságharcos népdalunk refrénje, ami máig hitvallás, meggyőződés és program. Nem véletlen, hogy a modern magyar nemzet szuverenitása egybeforrt a szabadság eszményével. Mindemellett a magyarság befogadó, melynek nem feltétele a származás. A magyar nyelv elsajátítása és mindenekelőtt a sorsközösség vállalása teszi a magyart. Ezért ragaszkodunk annyira és figyelünk oda azokra – így Önökre is –, akik sorsközösséget vállalnak velünk.

A magyar nemzet hivatása nemzeti szuverenitásunk kivívása és megtartása. Ezek önmagában óriási, évszázadokra elegendő feladattal látnak el bennünket. Sosem volt könnyű. Mi, magyarok annak ellenére is ragaszkodtunk a nemzeti eszméhez, hogy már a 19. században megjelentek olyan, magasztos célokat hirdető ideológiák, amelyek nem pusztán megkérdőjelezték, de felül is akarták írni a nemzeti érvényességet.

Tisztelt Főigazgató úr! Elnök úr! Nagykövet urak és hölgyek! Kedves Barátaim!

Magyarország egyedülálló. Egyedülálló, mert történelmi és földrajzi okoknál fogva mindkét totalitárius diktatúrát megtapasztalta. 1944-től 1991-ig megszállás, idegen uralom alatt álltunk. Szuverenitásunkat elvették, függetlenségünket megszüntették, elnyomtak, kizsákmányoltak bennünket. Megtapasztaltuk a világháborúkat, a népirtást és a terrort a nemzetközi szocializmus és annak megvetett és kitaszított kistestvére, a nemzeti szocializmus ernyője alatt. Mindkét emberellenes diktatúra kollektív, vagyis faji-, illetve osztályalapon üldözte és gyilkolta le milliószámra embertársaikat adminisztratív tömegmészárlás keretében, miközben magasztos célokkal, nemes jövőképpel leplezték valódi természetüket. Jogszerűvé és hétköznapi gyakorlattá tették a megbélyegzést, a kirekesztést, a kínzást és a gyilkosságot.

Szerencsére a huszadik század végére mindkét totális rendszer megsemmisült. Végeztünk a nácizmussal és a kommunizmussal is. De mire a Szovjetunió összeomlott, a kommunista ideológia alapját képező ateista marxizmus termékeny táptalajra hullott a nyugati világban, hogy aztán – Rudi Dutschke szavaival élve – hosszú menetelésbe kezdjen az intézményeken keresztül és meghódítsa az egyetemeket, a médiát, az értelmiséget, a közvéleményt és végül, de nem utolsósorban a politikai tér egy részét is. Ez a nyugati értelmiségi elit magáévá tette a marxizmus materializmusát, szociális és kulturális programját. Az istenbe vetett hitet pedig nevetségesnek, a nemzetet meghaladottnak, a történelmet befejezettnek, a családot elhanyagolhatónak, a nemeket csereszabatosnak gondolják. Ez ugyanúgy az identitások újraértelmezésére tesz kísérletet, mint ahogyan tette azt a kommunizmus. Ugyanis a kommunista ideológia is új identitást, új típusú embert, a homo sovieticus-t ígérte, magát pedig az egyetlen, igaz és megkérdőjelezhetetlen hit letéteményeseként tüntette fel. Ezért tagadták Istent és a hitet, ezért üldözték a hívőket. Ezek a nyugati posztmarxisták továbbra is kitartanak a szocializmus messianisztikus ígérete mellett, hogy „a vallást lehozzák a mennyekből a földre.”

Az 1968-as forradalom volt életük szívügye, a nulladik óra, az üres lap, amelyet aztán kényük-kedvük szerint teleírhattak. Kísérletük ugyan torzóban maradt, hiszen saját elnyomottjaik kikosarazták őket. A nyugati munkások ugyanis jó életre, fogyasztásra és polgárosodásra vágytak, és eszük ágában sem volt forradalmat csinálni néhány elkényeztetett, romantikus élményre vágyó fiatal értelmiségi miatt. Tehát az a mélységes lenézés és megvetés, amit ez a hatvannyolcas élcsapat saját alsó rétegjeivel szemben mind a mai napig éreztet, innen eredeztethető. Ezek a lázadásra éhes hatvannyolcasok ugyanis miattuk maradtak forradalomra fogható tömeg nélkül és miattuk fordulhattak a tört identitásúak, illetve a harmadik világ elnyomottjainak irányába. Ekkor kezdtek el kacsingatni és udvarolni a palesztinok irányába is. Ez a hosszú évtizedek óta tartó románc pedig együtt járt a zsidókkal kapcsolatos negatív beidegződések felerősödésével és azzal, hogy az izraeli–palesztin konfliktusban egyre határozottabban állnak a palesztinok oldalára. Ez egészen új szintre lépett a Hamász október 7-i brutális támadását követően, amikor Izrael-ellenes és antiszemita tüntetések vették kezdetét Nyugat-Európa nagyvárosaiban és az Amerikai Egyesült Államokban is. Ez pedig megengedhetetlen.

A huszadik század második felében Európa két fele eltérő tapasztalatokat szerzett a forradalommal, és az ezzel járó ateizmussal és marxizmussal kapcsolatban. Mi, magyarok 46 évig a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogyan torkoltak a nemesnek kikiáltott forradalmak totális diktatúrába és emberellenes terrorba. Évtizedeket töltöttünk egy ránk erőltetett, működésképtelen forradalmi rendszerben, amely elárasztott bennünket a soha be nem teljesülő, hamis ígéretekkel.

De a nyomás ellenére is kitartottunk és megmaradtunk. Hiába próbálták felülírni nemzeti emlékezetünket, hogy egy mesterséges és emberellenes tanítás alapján megszüntessék, felszámolják a hazaszeretetünket, a haza iránt érzett elkötelezettségünket. Csúfos kudarcot vallottak. Hiába igyekezték kitörölni emlékezetünkből történelmünk megannyi nagyszerű alakját, a magyar szabadságért és hazánk függetlenségéért küzdő óriások emlékét, ebben is kudarcot vallottak. Hiába irtották tűzzel-vassal nemzeti ünnepeinket vagy írták át őket, hiába alkottak hamis emléknapokat, megint csak kudarcot vallottak. És hiába tettek meg mindent azért, hogy a fiatalok lelkéből kimossák a hazaszeretetet, hogy a fiatalok agyát internacionalistává programozzák át, ez a vállalkozásuk is kudarcot vallott. 1956 októberi napjain a magyar kommunisták és a megszálló szovjet birodalom pedig azzal szembesült, hogy tízévnyi totális terror sem volt képes megtörni a magyarok gerincét. Ilyenek vagyunk. A kommunistákról pedig kiderült, hogy igazi lúzerek voltak és ma is azok.

Kedves Barátaim!

De miközben mi ellenálltunk a szirénhangoknak, a nyugati elit feladta identitásának és értékrendjének egy részét, hűtlenné vált kulturális önazonosságához, közös keresztény-zsidó gyökereihez. Az Amerikai Egyesült Államok posztbirodalmi utópiája – a demokraták áldásos tevékenységének köszönhetően – magába olvasztotta a pogány marxizmus materializmusát. Az osztályharcot felcserélte az identitások harcára, célja pedig egyértelművé vált: materialistává és múlttalanná tenni a nyugati civilizációt, hogy feloldja a nemzetállamokat egy internacionalista, globalista, íztelen–szagtalan, ellenben halálos kotyvalékban.

Nem véletlen, hogy a woke és a cancel culture képviselői a nácik és a kommunisták Istentagadó politikáját másolva próbálták meg száműzni Istent, a vallást és a hitet. Az egyházat, az egykori kommunista rendszerekhez hasonlóan a magánszféra részének tekintik és kirekesztik a közéletből. A kereszténység mára üldözött vallás lett a világban és Nyugat-Európa egyes részein is. Nyugaton azonban nemcsak az egyház, hanem a társadalmat integráló többi intézmény is egészpályás letámadás alatt áll. Célkeresztjében van a család, az iskola, a hadsereg. Teljesen világossá vált, hogy miután ezek tekintélyét lerombolják, feladataikat kiüresítik, az utolsó bástya, a nemzetállam lesz a soron. A nemzetállamok elleni frontális támadás legfőbb indoka az, hogy egyedül a nemzet és a nemzetállam alapul földrajzi területhez kötődő sorsközösségen, gyökerezik a közös múltban, rendelkezik kollektív emlékezettel. Védi az állam egységét, szavatolja a biztonságát és őrzi határait. Kollektív lojalitása pedig ellensúlyt képez a globális gazdasági és politikai erők részéről érkező nyomásgyakorlással szemben. Tehát ellenáll. Ezért akarják felszámolni. Mert a nemzetállamok az utolsó esély a keresztény elveken és hagyományokon alapuló nyugati civilizáció túlélésére.

Az önmaga bohózatává vált Európai Unió a Biden-adminisztráció hathatós szellemi és anyagi támogatásával – lásd: USAID-botrány – azzal próbálkozott, hogy egy, az Amerikai Egyesült Államokból importált fehérellenes rasszizmust és a szexuális kisebbségekkel kapcsolatos tört identitásokat nyomja le a torkunkon. Arra akart minket rászorítani, hogy ezekkel a bizonytalan és életidegen azonosulási pontokkal váltsuk fel nemzeti önazonosságunkat, kulturális örökségünket és hódoljunk be annak az egyre szabadsághiányosabb nyugati közbeszédet tabusító gyakorlatnak, amely számunkra nagyon is ismerősen csengett a kommunizmus napjaiból. Az egyetemi safe space-k, trigger warning-ok ugyanazt a terrorista bolsevik tempót idézik, amivel oly kitartóan próbálkoztak nálunk is, ami a vitakultúra ellehetetlenítéséhez, a fősodornak számítótól eltérő vélemények elhallgattatásához, állásvesztéshez, meghurcoláshoz vezetett. És akkor még nem is szóltunk a metoo-mozgalom bizalomromboló hatásáról, amely lehet, hogy kezdetben a munkahelyi hatalmukkal visszaélők elrettentéséről szólt, de rövid időn belül kudarcos, korosodó nők pénzt kicsikarni próbáló kísérletévé, parttalan bosszúhadjáratává züllött, amit politikai lejáratás céljából is előszeretettel használtak. Egyre inkább évtizedekkel korábbi, ellenőrizhetetlen, sokszor légből kapott atrocitásokra hivatkozva sároztak be és lehetetlenítettek el befolyásos és sikeres férfiakat.

Ártatlanság vélelme? Ugyan már!

Évtizedeken keresztül azt hazudták, hogy a Szovjetunió sikeresen meghaladta a nemzeti kérdést: „Láttam a jövőt és működik” – hirdette fennhangon Lincoln Steffens amerikai oknyomozó újságíró, miután hazatért Szovjet-Oroszországból. A nemzetköziség bűvöletében élő kommunista funkcionáriusok és a nyugati szovjetológusok legnagyobb megdöbbenésére azonban a nemzeti újjászületés adta fel az utolsó kenetet a szovjet birodalomnak, amely ugyanolyan váratlanul, minden különösebb előjel nélkül omlott össze, ahogy anno a cári Oroszország.

Ez a neomarxista elit azonban nem értette meg a huszadik század legfőbb tanítását: azt, hogy a nemzet fontosabb, mint az osztály. Még mindig annak bűvöletében tengetik mindennapjaikat, hogy a kommunizmus alapvetően jót akart, csak a megvalósításba csúszott egy kis hiba. „A szocializmusra tett újabb kísérlet olyan, mint Elizabeth Taylor nyolcadik házassága; az élettapasztalaton felülkerekedett a vak remény” – fogalmaz Dinesh D’Souza politikai kommentátor. Az amerikaiak azonban időben észbe kaptak és Donald Trump újraválasztásával nemet mondtak erre a társadalom-mérnökösködésre. Az amerikaiaknak elegük lett és fellázadtak a liberális elit ellen, amely rájuk szabadította az identitáspolitikát, megtámadta hagyományos értékeiket és fel akarta számolni azt. Hatalmas lehetőség ez az Amerikai Egyesült Államok számára. És ezzel az amerikai elnök is tisztában van, nem véletlenül hajt végre rendszerváltást és számolja fel azt a kétpárti elitet, amely évtizedeken át meghatározta és befolyásolta Washington politikáját. Ennek előszele Európában is tetten érhető, nem véletlenül kaptak erőre a szuverenista pártok.

Ebben a küzdelemben szükségünk van az Amerikai Egyesült Államokra. Arra, hogy a nyugati világ vezetője maradjon. De egyúttal esély és lehetőség is. Lehetőség arra, hogy bilaterális kapcsolatainkban egy aranykor vegye kezdetét, valamint lehetőség arra is, hogy a realitások talajára visszatérve határozza meg magát a politika és ne valamiféle vágyvezérelt ideológia alapján, amely ellentmond a normalitás törvényeinek. Ehhez azonban arra is szükség van, hogy az USA visszatérjen azokhoz az értékekhez, amikért csodáltuk és irigyeltük. Újra a szabadság, a pragmatizmus, a méltányosság, a meritokrácia földrészévé kell válnia és fel kell hagynia azzal a projekttel, hogy az egész világot átnevelő táborrá változtassa. Arra ugyanis nincs szükségünk. Az amerikai álomra viszont igen! És ezt Donald Trump is tudja.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mi, magyarok ebben a háborgó tengerben meg akarjuk őrizni saját kultúránkat, ragaszkodunk a vallásunkhoz, a nyelvünkhöz, a gyökereinkhez, a hagyományainkhoz, vagyis a saját identitásunkhoz. Nem tűrjük, ha bemásznak a paplanunk alá és beleszólnak a magánéletünkbe. Ahogy a gyermekeink nevelésébe sem: mi akarjuk meghatározni, milyen értékrendet akarunk átadni nekik, és nem bízzuk azt unatkozó drag queen-ekre.

Magyarország 1 100 éves állam- és nemzetmegtartó öröksége és a rendszerváltoztatás óta eltelt harmincöt év sikeres országépítése megerősítette emancipációs törekvéseinket. Birodalmak jöttek és mentek a fejünk felett ezalatt az időszak alatt. Uralkodtak rajtunk a tatárok, az oszmánok, a Habsburgok, a nácik, a kommunisták. Kiültük őket. Mi még mindig itt vagyunk, ők meg sehol.

Mert ellenálltunk és hűek maradtunk önmagunkhoz, nemzetünk szuverenitásához, amelynek krédója: „Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!”

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Elhangzott 2025. február 28-án az Alapjogokért Központ Peace Through Strength: The World Aligns with Trump and Hungary című nemzetközi konferencián.