G. Fodor Gábor politikai filozófus, a XXI. Század Intézet stratégiai igazgatója történetmesélésről szóló vitacikkének főbb állításaival csak egyetérteni lehet, különösen azért, mert a Fidesz–KDNP-kormányzás tizenharmadik esztendejében immár egészen nyilvánvaló, hogy a szerző legfőbb tétele mindenestül igaz. Eszerint a jobboldal a politizálás kemény világában igazán kiválóan teljesít, a kultúra puha világában, különösen annak gerincképző alrendszerében, a történetmesélésben, viszont van behozni valója. Ténylegesen úgy áll tehát a helyzet, amint írja: „Hiába rendkívül erős a jobboldal a hardpolitikában, ha elveszíti a normák meghatározásáért folytatott küzdelmet a softpolitikában.” Ennek legfőbb oka, hogy a politikában a kemény eszközökkel nagyot, a puhákkal viszont maradandót is lehet alkotni.

POSZTKOMMUNISTA HEGEMÓNIA

A probléma nem ma kezdődött, az elmúlt három kormányzati ciklusban – állami és civiltársadalmi eszközökkel – mennyiségét mérsékelni lehetett, de hosszú még az út. Mindennek történelmi okai vannak, amelyek legalább félévszázadra nyúlnak vissza és a művelődési szféra természetéből következőleg minimum ugyanennyi ideig vetik még ránk árnyékukat. Ezzel kapcsolatos gondjaink legfőbb kiváltó oka, hogy a rendszerváltoztatástól kezdve húsz éven keresztül a korábbi kommunista diktatúrából átörökített politikai, gazdasági, titkosszolgálati és diplomáciai struktúrák határozták meg az ország sorsát, amik három alkalommal nyíltan kormányra is kerültek (1994 és 1998 között, valamint 2002-től 2010-ig bezárólag), ám kulturális értelemben két évtizeden keresztül mindvégig érvényesülni tudtak.

Ennek legfőbb okát nem elegendő a magyar élet minden területén kulcspozícióban maradó-kerülő, sőt ott újratermelődő „továbbszolgáló elitben” (Schmidt Mária) keresni, a teljes történelmi-társadalmi látkép nyomasztó perspektívájának felméréséhez ugyanis tudatosítanunk kell azt is, hogy a szokások szintjén, a viselkedési minták révén és az azonosulási pontok segítségével egy – immár nem kelet felől, hanem Nyugatról sugallt – összefüggő kulturális komplexum határozta meg a magyar társadalmi képzeletet. Ezt a mitológiát nemcsak, hogy nem itthon szőtték, de nem is speciálisan nekünk készült: ez a neoliberális világhegemónia mindent meghatározó globális képzete volt, amelynek persze akadtak hazai kulturális komprádorai és lokális médialerakatai. Konrád György már a szamizdatban megjelent Antipolitikájában megfogalmazta, hogy „az internacionalizmusnak […] nem a munkásosztály, hanem az értelmiség a különleges hordozója. […] A munkásosztály nemzetibb osztály, mint az értelmiség”. Az SZDSZ 1989-ben kiadott forgatókönyve, A rendszerváltás programja pedig a kompromisszummentes nyugatosítás mellett érvelt, gazdasági és kulturális vetületét tekintve egyaránt. Ebben a liberalizáció egyszerre jelentette a nemzeti termelőkapacitás nyugati cégek érdekében álló privatizációját és a nemzeti kultúra (maradékának) lebontását a „nyitott társadalom” kedvéért.

Ez a globális-liberális mítosz nem egyszerűen a Gorenje-turizmus 1989/90 utáni meghosszabbítása és a Go West refrénjének végtelenítése volt, amely természetszerűleg torkollott az EU-csatlakozás bornírtan ostoba (és szemtelenül hazug) plakátjába, melynek felirata szerint 2004-től kezdve Bécsben is nyithatunk cukrászdát, hanem egyöntetű kulturális háttérsugárzást jelentett. Ez egyre csak azt diktálta, hogy 1) a nemzetek sajátos jellegzetességeikkel és határaikkal együtt meghaladottak, és hogy 2) a korszerű emberi létforma individuális-élményalapú, nem pedig közösségelvű, mely utóbbi meghatározó kapcsai a család és a munka. Ehhez jelentősen hozzájárult, hogy az egészen a ’70-es évek elejéig visszanyúló, majd a ’80-as évek közepétől megerősödő nyugati kapcsolatok (források, ösztöndíjak, tudástranszfer) a ’90-es években a régi-új gazdasági és az új-régi politikai elit mellett a kulturális elitet is egyre szorosabban a globálissá váló transzatlanti struktúrákhoz kötötték, akik hálából Magyarországra közvetítették az ottani standardokat. Ez utóbbi a legtöbb esetben kimerült az egyszerű másolásban (te is más vagy, te sem vagy más).

KONZERVATÍV KORSZAKVÁLTÁS

A húsz éven keresztül gazdasági-politikai és még inkább szellemi-kulturális értelemben üzemelő baloldali–liberális blokk ereje 2010-től kezdve megroppant. Ami a politikai hardver esetében történt, egyértelmű: azóta egymás után négy alkalommal szenvedtek – minden lehetséges variációban – vereséget s aratott ugyanennyiszer kétharmados alkotmányozó felhatalmazással egyenértékű választási győzelmet a jobboldal (legutóbb több mint hárommillió szavazatot szerezve egyenesen akkorát, amekkorát egy emberöltő óta senki). A kulturális szoftver maradt ugyan, de gyöngült. Ez két okra, pontosabban kétszer két okra vezethető vissza: egyfelől a liberális kulturális hegemóniát nyelvileg, narratív értelemben és tekintélyi alapon képviselő értelmiség kiesett az időből, a konzervatív szellemi közeg viszont annak élére állt; másfelől bár anyagi és kreatív lehetőségeik beszűkültek, a korábbi történelmi mintázatukat folytatva, kívülről kapnak segítséget kulturális programjuk képviseletéhez. Helyesebben a kívülről érkező kulturális program magyarországi képviseletéhez.

Ez a kettős összefüggés okozza, hogy a száz éve ideológiai importból élő progresszív értelmiség, amely manapság történelmileg igen, de szellemileg semmiképpen nem a kortársunk, mégis közvetítője tud lenni az aktuális globális törekvéseknek. Ám ha csak ez lenne a gond, azzal könnyen meglennénk, hiszen legföljebb a meghaladott posztmodern irodalmi nyelvezettel és a fáziskéséssel átvett gender-divatokkal kellene felvennünk a küzdelmet. A probléma azonban ennél sokkal nagyobb: a globális kognitív ipar nem igazán igényel közvetítőket magának, hiszen saját struktúráin keresztül (mindenekelőtt a nemzetközi szórakoztatóipari-komplexum termékei révén) automatikusan és ellenállás nélkül terjed. Mégis, amint G. Fodor is írja, nagy kár volna folyamatos szörnyülködéssel és állandósult áldozatisággal válaszolni rá, ez ugyanis kettős verséget mérne ránk, hiszen aktív-kreatív fellépés helyett passzív-defenzív viselkedést jelent. A globális infokommunikációs struktúrák harcterére való kilépés ellenben sikeres lehet (példa rá a Megafon-kezdeményezés), megtalálva persze ennek taktikai helyét a győzelemhez vezető út stratégiájában. A hazai normalitás megőrzése és a globális kulturális kompozícióval való szembeszállás ráadásul egyszerre ruházza fel törekvéseinket konzervatív és forradalmi energiákkal.

Mi mármost a teendő? A magyar jobboldal húsz-harminc éve követi a többség stratégiáját, melynek középtávú eredményeképpen mostanra megszilárdult a nemzeti-konzervatív blokk, mint történelmi erő. Azért fontos az időhatárokat megállapítani, mert a többség stratégiája három szakaszból áll: legközvetlenebb lépcsője a politikai többség megszerzése, amely 2010 óta folyamatosan adott, a következő fokozat a társadalmi többség elérése, amely a választási ciklusokon túl a fennálló rendszer széleskörű népi jóváhagyáságát jelenti, végezetül következik a kulturális többség kialakítása, amely a hosszútávú történelmi célokban való egyetemes egyetértést, sőt ezek aktív támogatását jelenti. Ebből is látható, hogy egy szervesen egymásra épülő folyamatról van szó, amelyben a szorosan vett pártpolitikai sikerek és a szélesen értelmezett kultúrpolitikai eredmények egymást feltételezik.

FEJÉRŐL A TALPÁRA

Ezen a ponton kell nagyon is egyetérteni G. Fodor Gáborral, hiszen a kulturális többség elérése valóban felfogható a normák meghatározásáért folyó – a nyelvhasználattal kezdődő és az átfogó történelmi narratíva interiorizálásával tetőző – küzdelemként is, amelynek fontos része az, amire a szerző írásában nagyobb hangsúlyt helyez: hétköznapi storytelling és mikrotörténetek sorozata. A szöveg végén feltett kérdésre, mely szerint „a szabadság jó érv a jobboldal mellett – kell-e ennél jobb softpolitika”, a válaszom viszont az, hogy igen, mert ennél több kell.

Mégpedig azért, mert a „szabadság” önmagában tartalmatlan, alapjelentése ráadásul jelentősen módosult, hiszen a közösségi dimenzió mára teljességgel hiányzik belőle, ha pedig reklámlózungokon és közösségi média-frázisokon kívül jelent még egyáltalán valamit, akkor az a kötelemnélküliség, az egyéni érvényesülés s legföljebb a személyes szabadság (úgymint szabad költés és szabad költözés). „Az oly sokat emlegetett szabadság ma már csak annyit jelent, hogy boldoguljon ki hogyan tud” – írta Tőkéczki László közel húsz évvel ezelőtt; és a helyzet azóta ennél is rosszabb lett. Természetesen G. Fodor nem is az iméntieket érti alatta, hanem a polgári élet normális keretét, de a „szabadság” jelentésének – nem mint liberty, hanem mint freedom való – meghatározása a globális képzeletipar monopóliuma. Éppenséggel ebből a „szabadságból” szövik meg az újabb és újabb individuális fogyasztási igények fátylát.

Összefoglalva tehát, problémánk a régi: a nemzeti-konzervatív erők egyszerre néznek szembe a honi baloldali-liberális erőkkel és nemzetközi támogatóikkal, értve ez alatt politikai és kulturális hatalmakat egyaránt. Ami e tekintetben változott, az az, hogy előbbiek száma manapság valóban csekélyebb, utóbbiaké viszont a sokszorosa. A jobboldal itthon mindenestül kormányon van, világviszonylatban viszont sokszoros ellenzékben. A magyar nemzeti-konzervatív erők persze nem önmagában a jobboldal politikai győzelméért, hanem a magyar nemzet történelmi sikeréért szállnak síkra. Ez utóbbihoz politikai értelemben jobboldali országvezetésre van szükség, kulturális értelemben pedig egy olyan horizontális Nagy Történetre, amely képes megalapozni a nemzet egészének „egységes meggyőződését” (Asbóth János).

Utóbbi létrehozása a dolog természetéből fakadóan és a nemzeti-konzervatív erők eszmeisége okán azonban nem rövidtávú mikrotörténeteket, hanem hosszútávú makrotörténetet igényel, melynek keretében – G. Fodor jól megtalált fogalompárjával élve – az egyéni sztorik közösségi historyvá állnak össze. Írásával számos, lényegi ponton egyetértve tehát azt javaslom, hogy fordítsuk meg az irányát.

Nyitóképünkön a Magyar Nemzeti Múzeum március 15-ei díszkivilágítása látható az idei nemzeti ünnepen (forrás: MTI / Mohai Balázs).

Kapcsolódó