A nyugati előadóművészet és irodalom elleni kereszteshadjárat minden eddiginél magasabb szintre hágott. A keresztesvitézek azt vallják, hogy a klasszikus színdarabokat és zeneműveket vagy át kell írni az ő világszemléletük szellemében, vagy törölni kell őket. Így esett meg, hogy a Carousel című musical új feldolgozása egészen másként végződik, mint az eredeti.

Az eredeti változatban Billy, a brutális feleségbántalmazó jó útra tér. Viszontagságai végén visszatér a Földre, hogy segítsen lányának, Luise-nak boldogulni az életben. E jócselekedetével megváltja bűneit, bűnbocsánatot nyer és a mennyországba kerül.

Ámde a MeToo-mozgalom korában a Billy-féléknek nincs bűnbocsánat. Az új feldolgozásban tehát Billy számára nincsen hely, bűneinek megváltásáról már nem is szólva. Helyette Louise-t a helyi nagyasszony – nyilván a helyi MeToo-szervezet vezetője – veszi kezelésbe, s igazgatja az üdvözülés felé vezető úton.

Mára valóságos irodalomipar épült ki arra a célra, hogy igazítson a klasszikus irodalmi és művészeti alkotásokon. A modern balett klasszikus alkotásait egymás után éri a vád, hogy a mondanivalójuk rasszista. A Diótörőt például azzal támadják, hogy koreográfiája és jelmezei mindig is a sztereotípiák sulykolását szolgálták, és „lealacsonyítóak és sértőek a kínaiakra nézve”. Nem egy bíráló szólítja fel a művészeket, hogy „képzeljék újra” a Diótörőt, s hántsák le róla „a rasszista kulturális eltulajdonítás szégyenteljes jegyeit”.

A kereszteshadjárathoz, amelynek célja, hogy megtisztítsa a balettet a rasszista sztereotípiáktól, a világ egyik legcsodáltabb művészeti intézménye, a Párizsi Operaház is csatlakozott. Nemrégiben 66 oldalas jelentést adott közre arról, miképp érvényesíti a sokszínűség melletti elkötelezettségét a balett-előadásokban. Alexander Neef művészeti igazgató közölte, hogy az intézmény fel fog lépni a klasszikus balett-előadásokban fellelhető karikaturisztikus rasszista ábrázolásmód kiküszöbölése érdekében.

A balett-táncosok mindig is gyakran festették fehérebbre magukat az olyan művek előadásain, mint amilyen a Giselle vagy A szilfid, hogy ezzel is természetfölötti légkört teremtsenek. Manapság azonban a természetfölötti, kísérteties hangulat keltésének ezt a módját gyakran ítélik el azon az alapon, hogy az ilyesmi a fehér felsőbbrendűséget hivatott hangsúlyozni.

Az utóbbi években annak lehettünk tanúi, hogy a kulturális keresztesvitézek heves ellenszenvvel viseltetnek a klasszikus zenével szemben. Ez nem is meglepő, ha meggondoljuk, hogy ennél nyugatibb valami aligha létezik a Földön. E gyűlöletnek igen érzékletesen adott hangot még 2019-ben Philip Ewell feketebőrű zeneelmélet-professzor, amikor a Zeneelméleti Társaság tanácskozásán tartott beszédet az Ohio állam-beli Columbusban. Az fejtegette ugyanis, hogy a klasszikus zenét súlyosan kompromittálja önnön fehérsége. Ebből a nézőpontból, amely szerint a világon minden a fehér rasszizmus jegyeit hordozza, a klasszikus zenében felmutatott értékek egytől egyig a fehérség megnyilvánulásai. Ahogy Ewell kifejtette, mind „fehér faji keretbe ágyazódnak”. Beethovent tehát nem zsenialitása miatt tartják nagy tiszteletben a klasszikus zene kedvelői, hanem mert Ewell szavaival szólva „200 éven át sztárolta őt a fehér és a férfi szemlélet”.

Mint várható volt, a klasszikus zene intézményei meghunyászkodtak, és magukévá tették a bírálatot, amely szerint a műfajt jóvátehetetlenül megrontotta a fehér felsőbbrendűséggel való összefonódása. Időnként még a komolyzenei sajtó is mintha a fehér felsőbbrendűség megnyilvánulását látná abban, ha valaki a komolyzene szerelmese. Tavaly szeptemberben Alex Ross kritikus, önnön fehér amerikai mivoltának terhe alatt roskadozva úgy festette le a komolyzene világát, mint ami „mind történelmében, mind jelenében vakítóan fehér”. Azt ajánlotta a klasszikus zenének, lássa be, hogy „egész történetét rendszerszintű rasszizmus hatja át”.

Minthogy a klasszikus zenét bajos lenne átírni, a nyugati kultúra ellenfelei kénytelenek beérni azzal a követeléssel, hogy a koncerttermekben drámaian növeljék meg a fekete előadóművészek számát.

A nyugati klasszikus művészeti örökség elleni kultúrharc legalattomosabb megnyilvánulása az a törekvés, hogy az irodalmi kánon néhány legjelentősebb alkotását töröljék vagy tegyék láthatatlanná.

Itt van például az a kampány, amelynek célja, hogy töröltesse Geoffrey Chaucert az egyetemi tananyagból. Chaucert, akiről joggal állítható, hogy ő az angol költészet hagyományának megalapítója, azzal vádolják, hogy nemi erőszakot követett el, rasszista volt és antiszemita. Így aztán a Leicesteri Egyetem januárban már közölte is, hogy törli Chaucert az angol irodalom-tananyagból. Más problematikus költőkkel egyetemben „a fajról, az etnicitásról, a szexualitásról és a sokszínűségről” szóló kurzusoknak adja át a helyét.

Ha pedig egyszer Chaucert a süllyesztőbe lehet helyezni, meglepődhetünk-e azon, hogy Shakespeare is terítékre kerül? Az Egyesült Államokban egyre nő az olyan tanárok száma, akik nem hajlandók Shakespeare-t oktatni, mondván, hogy művei „a nőgyűlöletet, a rasszizmust, a homofóbiát, az osztálygyűlöletet ás az antiszemitizmust propagálják”.

A szóban forgó tudatlan nyárspolgárok tudatták a School Library Journal-lel, hogy ejtik a Hamletet, a Macbethet, a Rómeó és Juliát, valamint más hasonló színdarabokat, s így „teremtenek helyet modern, sokszínű és befogadó szellemű hangoknak”. Szép tőlük, hogy legalább nem követik a Carousel színreállítóinak példáját, s nem írják át a Shakespeare-drámákat a woke-hívek szája íze szerint.

A nyugati civilizáció woke-lelkű ellenségeihez hasonlóan az iszlamisták is féktelen gyűlöletet táplálnak minden olyan kulturális örökég ellen, amely az ő dogmatikus, szűklátókörű világszemléletüktől különböző értékekhez kapcsolódik.

Az Olvasó egykönnyen arra a következtetésre juthat, hogy a Carousel zárójeleneteinek átírását vagy Chaucer kiiktatását helytelen egy nevezőre hozni a tálib rombolással. Tény, hogy az eltörléskultúra nem szabadított el a radikális iszlamistákéhoz fogható erőszakhullámot, ámde képviselői mégiscsak ugyanúgy abban utaznak, hogy aláássák az általuk megvetett kulturális hagyományt, és megpróbálják megszabadítani tőle a világot. Nem az forog tehát kockán, mi lesz egy musical sorsa, hanem hogy épségben maradhat-e fenn az életünket gazdagító civilizáció hagyománya.

Kötelességünk, hogy védelmünkbe vegyük a klasszikusokat, és ne engedjük meg az olyan embereknek, akik szemében a művészet nem több politikai csatatérnél, hogy besározzák őket. Akik megfosztanák az embereket a klasszikusok élvezetének élményétől, nem érik be a művészet eltörlésével. Ha győztesen kerülnének ki a kulturális értékek körül zajló konfliktusból, a közélet újabb területeit vennék célba – különös tekintettel a szabadságjogokra, amelyeket ma még akadálytalanul élvezhetünk.

Nyitókép: Gordon MacRae és Shirley Jones az 1956-os Carousel-ben (fotó: IMDB)