A nyugati világ jelentős részét elárasztó kulturális konfliktusok azzal fenyegetnek, hogy leválasztják ezeket a társadalmakat a múltjukról. Az identitásról, a faji, a nemi kérdésekről és a családi életről zajló viták egymást erősítik, össze is fonódnak, s egyesített energiájuk egyetlen közös célpontra, a nyugati társadalmak múltjára irányul. Ennek az igyekezetnek édeskevés köze van ahhoz a tiszteletreméltó törekvéshez, hogy az ember tanuljon a múltból. Jelennek igyekszik tekinteni a múltat, és úgy ítélkezik történelmi személyiségek és intézmények felett, mintha kortársaink lennének. A kultúrharcosok ennek révén próbálják kifejezésre juttatni, hogy erkölcsileg magasabb szinten állnak, mint felháborodásuk századokkal ezelőtt élt célpontjai. Ez a keresztes háború paradox módon úgy akarja leválasztani a jelent a múltról, hogy e célból lebontja a kettő közötti határvonalat.
Nem mellékes tényező, hogy a múlt elleni kultúrharc nem merül ki régi emlékművek és szobrok megrongálásában. A nyugati hatalmak gonosz tetteit és Jeffersont, Gladstone-t vagy Churchillt, valamint más történelmi személyiségeket elítélő tüntetéssorozat valójában csupán a Nyugatot elárasztó kulturális elbizonytalanodás legtapinthatóbb és legszembeszökőbb tünete.
A múlt ellen vívott háború legfontosabb vonása az, hogy a kulturális intézmények és vezetőik cinkosságot vállalnak azokkal, akik a társadalmat el akarják idegeníteni hagyományaitól és történelmétől. Nem csak az egyetemeken tapasztalni, hogy a nemzeti történelem olyasvalaminek számít, ami miatt szégyenkezni illenék. A kulturális elit igen jelentős része magáévá tette azt a felfogást, hogy a jelenkor kulturális intézményei felelősséget viselnek az elődök bűneiért. Forgatókönyvük szerint a Nyugat történelmét az erőszak és a kapzsiság határozza meg. Nem léteznek „régi szép idők”, amelyekből erkölcsi erőt meríthetnénk, s ahová visszavágyhatnánk. A ma uralkodó irányzat nemhogy nosztalgiát nem táplál a múlt iránt, hanem „régi csúf időknek” minősíti a múltat, amellyel kapcsolatban csakis a bűntudat, a szégyen és az öngyűlölet érzése jogosult. A történelemnek ez a roncsoló szemlélete bocsánatkérő rituálékért kiált. E mozgalom egyik legjelentősebb tette éppen az, hogy a múlt eseményei iránti lelkifurdalást rituális formába öntötte. Az Egyesült Királyságban nem kisebb személyiség, mint maga a canterburyi érsek mutatott példát arra, miként kell bűntudatban fetrengve elítélni a múltat. Justin Welby püspök ugyanis bejelentette, hogy „igen gondos felülvizsgálatnak” vetik alá a legnagyobb templomok szobrait, hogy eldönthessék, vajon egyáltalán „helyük van-e ott”. Mint kifejtette, még a Canterbury Székesegyház és a Westminsteri Apátság sem kerülheti el, hogy egyes szobrokat eltávolítsanak templomteréből.
Welby az egyházi kettős beszéd nyelvén igyekezett igazolni, miért kell kitörölni bizonyos részleteket az egyház történelméből. Megbocsátásnak – fejtegette – csak akkor van helye, „ha változtatunk magatartásunkon, azt mondjuk, ez meg az akkor történt, tanulunk belőle, és a jövőben mások leszünk”. Nem csekély éleslátásra és nyelvi képzettségre van szükségünk, ha meg akarjuk érteni, milyen összefüggést lát Welby a templomi történelmi emlékművek eltávolítása, illetve az őszinte magunkba szállás és bűnbánat gesztusa között.
Amikor egy olyan intézmény, mint az Anglikán Egyház, amelynek az a küldetése, hogy ápolja Anglia hagyományait, egyszer csak azt tekinti hivatásának, hogy kétségbe vonja az örökséget, amelyet megóvni volna hivatott, akkor nem sok kétség marad afelől, hogy a kultúrharcot nem csupán azok a tüntetők vívják, akik rendőrök sértegetésében élik ki indulataikat. Ha már az Anglikán Egyház is ekkora lelkesedéssel adta fejét a múlt eltörlésére, miért is kellene meglepődnünk azon, hogy e keresztesháborúhoz világi kulturális intézmények is csatlakoztak?
Sok kulturális intézmény és múzeum kurátorai szegődtek egy olyan értelmezés szószólóiul, amely negatív értelmet társít mindahhoz, ami nyugati, kivált ami a múltat illeti. Tavaly nyáron a londoni Victoria and Albert Museum ebben a szellemben helyezett el táblákat a brit humort bemutató kiállítás bejáratánál a következő felirattal: „Ez a kiállítás a múlt kellemetlen igazságaival néz szembe”. E mondat azt jelenti, hogy a kiállítás nem bemutatja a régi tárgyakat, hanem szembenéz velünk, mintha maiak lennének.
A londoni National Gallery Paul Gauguin-kiállításának látogatóit szintén veszedelemre figyelmeztető tábla fogadta: „Gauguin (Nyugat-Polinéziában) arra használta ki kivételezett nyugati mivoltát, hogy minél nagyobbat merítsen a rendelkezésére álló szexuális szabadságból”. Az eltörlés ethoszának imperatívuszának szellemében a fülhallgatós tárlatvezető készülék feltette a sokatmondó kérdést: „Itt van-e az ideje, hogy többé ne is nézzük meg Gauguin képeit?” A kérdés önmagában is arra utal, hogy nem pusztán az emlékművek és a szobrok felülvizsgálandók, hanem a műtárgyak is, már ha feltételezhető róluk, hogy nyugati kultúrával szennyeződtek be. A legutóbbi események pedig felvillantottak egy lehetséges választ a kérdésre: Gauguin képeit egyszerűen el is lehet távolítani a kiállítóteremből. Ha pedig Gauguin problematikus festő, akkor mi sem természetesebb, mint hogy a nyugati művészet története ugyancsak a múlt ellen vívott kereszteshadjárat ígéretes színterévé válhat. A közeledő vihart orrontva a Yale Egyetem nyomban cselekvésre is szánta el magát. A Yale Daily News januárban az alábbiakat jelentette:
„A Bevezetés a művészettörténetbe: a reneszánsztól napjainkig" című, több évtizede a tanrendben szereplő tantárgy, amelyet Vincent Scully és más híres professzorok oktatták, valaha a Yale alapvető kurzusának számított. /Törlése/ a legutóbbi reagálásunk volt arra, hogy a diákok körében rossz érzést keltett egyfajta idealizált nyugati ’kánon’, amely túlnyomórészt fehér bőrű, heteroszexuális európai és férfi művészek terméke volt.”
A ma uralkodó légkörben a nyugati „kánonról” persze sok minden elmondható, de az nem, hogy idealizált volna. Ellenkezőleg, betegesnek számít, mégpedig olyannyira, hogy a bölcsészkarok ügyintézői nagyítóval keresik az alkotókat, akikkel betölthetnék az eltávolított nyugati művészek és szerzők után maradó űrt. A kulturális intézmények a lelküket is kiteszik, hogy kimutassák, mennyire elhatárolják magukat mindentől, ami akár csak távolról is összefüggésbe hozható Európa történelmi örökségével.
Fontos felismerni a múlt elleni kultúrharc mögött meghúzódó nem egyszerűen nyugatellenes, hanem egyúttal jellegzetesen civilizációellenes törekvést. Újabban már a matematika, a filozófia és a klasszikus zene is támadások célpontja lehet, azon az alapon, hogy valamennyi túlságosan nyugati és fehér. A nyelv pedig mindig is a kultúrharc fontos terepe lévén, ugyancsak heves konfliktusok színtere.
Maga a hagyományos nyelvtan is állítólag a fehér előjogokat tükrözi. Rebecca Walkowitz, a Rutgers Egyetem Angol Tanszékének vezetője ezért hát nagy bölcsességében a „kritikai nyelvtant” is beillesztette intézményének „pedagógiai tervébe”. A kritikai nyelvtan pedig nem egyebet jelent, mint hogy a nyelvtan szabályait nem kell komolyan venni. Mint a tanszékvezető asszony kifejti, e „megközelítés kihívást intéz a jól ismert dogma ellen, miszerint az írás szabályozása csak a nyelvtan- és mondatszintű kérdésekre korlátozódjék. Ily módon lehet ugyanis elkerülni, hogy a többnyelvű, nem szabványos, ’akadémiai’ angol környezetből érkező diákok hátrányos helyzetbe kerüljenek.”
Walkowitz mindehhez hozzáfűzi, hogy megközelítése „kritikai tudatosságra ösztönzi a diákokat a mikroszintű kérdések ügyében rendelkezésükre álló számos lehetőséggel kapcsolatban, és felvértezi őket az ’írott’ hangsúlyokra épülő előítéletekkel szemben.” Egyszerűbben szólva a Rutgers Angol Tanszéke úgy gondolta, elhatárolja magát a hagyományos nyelvtan szabályaitól, és a műveletlenséget részesíti előnyben.
Mint ez a példa is mutatja, a múlt elleni kultúrharc korántsem csupán egykori rabszolgatartók szobrai ellen irányul, hanem az egész emberiség civilizációs vívmányait veszi célba. Ha egyszer a művészet, a filozófia és a nyelvtan is könnyedén elvethető, akkor elég világos, hogy sokkal több forog kockán, mint hogy talapzatán marad-e a hajdani déli lázadók egy-egy tábornokának szobra.
A múlt elleni háború négy szakasza
Ha tisztában akarunk lenni a dolgok mai állásával, végig kell mennünk azokon a fejlődési szakaszokon, amelyek eltávolították a Nyugat társadalmát történelmi örökségétől, és egyre élesebben szembefordították önnön múltjával. A modern társadalmak megszokott tulajdonsága, hogy olykor eltávolodnak történelmi hagyományaiktól, ámde e hajlamuk csak a legutóbbi években öltött tudatos ideológiai és politikai jelleget.
Az első szakasz: a múlt elveszti jelentőségét
Kezdetben a múlt elvetésének törekvése ahhoz a derűlátó és modernista szemlélethez kötődött, amely úgy tartotta, hogy a múltnak immár nincs jelentősége. A múlt tekintélye 19. a századig aránylag érintetlen maradt. Akkor azonban sok liberális gondolkodó egydimenziós szellemben tekintett a jövőre. Ahogy Dorothy Ross Az amerikai társadalomtudomány eredete című tanulmányában kifejtette, e szemlélet kedvezőtlen következményeképp megrendült „a történelmi tudat”.1 A liberális és utilitarista gondolkodók, így James Mill – olvassuk Rossnál – „a történelmi hagyományt a konzervatívok múlt iránti elkötelezettségével azonosították”. Akárcsak Jeremy Bentham angol filozófus – fejtegette Ross –, „ők is abban hittek, hogy a modern társadalomnak nincs mit tanulnia a múltból, és közvetlenül az emberi természet egyetemes elveire kell hagyatkozniok. ... Azok számára, akik a haladás történelmi útját kívánják megérteni, az egész múlt egyetlen szakaszba sűríthető, amelyet a haladás maga mögött hagy.”2
Ebben az első szakaszban a múlttól való eltávolodás nem jelentette szükségszerűen a múlt megvetését. Sok neves liberális, köztük John Stewart Mill hosszasan értekezett az emberi civilizáció vívmányairól, és tisztában voltak azzal, hogy maguk is ennek az örökségnek haszonélvezői.
Második szakasz: a múlt, mint a haladás akadálya
A 19. század végén fordulat ment végbe: a múlt nem számított többé fontosnak, hanem egyenesen a további fejlődés akadályává minősült. Ezt a felfogást az amerikai progresszív mozgalom értelmiségi képviselői hangoztatták a legkövetkezetesebben. Nézeteikben a múltat teljes egészében elvető szellemiség tükröződött. Mint Edwin R. A. Seligman közgazdász 1903-ban hangoztatta, „a jövő amerikai embere csak nagyon kevés dologban emlékeztet majd a múlt amerikai emberére.”3
A múltban a haladás akadályát látó szemlélet új lendületet kapott az első világháború után. Az iszonyatos tragédiát széles körben a múlt erkölcsiségében gyökerező eszmék és értékek következményének tekintették. A progresszív gondolkodók azt fejtegették, hogy a régi gondolkodásmód képviselte akadályokat mindenképp le kell győzni, és ennek érdekében új értékek és magatartásformák elsajátítására kell nevelni a fiatalokat. Ez a felfogás az 1920-as évekre nagy népszerűségre tett szert, s a társadalom széles rétegei tekintették szüleik és nagyszüleik értékeit és szokásait immár nem csupán idejétmúltnak, hanem egyúttal akadálynak is a tudomány és a technika jóvoltából megnyíló lehetőségek megvalósításának útjában.
Az idő tájt Edmund Husserl német filozófus arról írt, mennyire „korunk bűvkörébe” kerültek a Nyugat társadalmai. Attól tartott, a társadalmat eluraló jelenidejűség szelleme „kulturális összeomláshoz, szellemi kimerüléshez és széthulláshoz” vezet.4
A második világháború után aztán még nagyobb lendületet kapott az a felfogás, amely a múlt életformáit a haladás akadályának tekintette. Az újabb iszonyatos világégést ismét csak a múltbeli magatartásformák számlájára írták. Hathatósan képviselte ezt a szellemiséget Brock Chisholm kanadai pszichiáter, a WHO első igazgatója. Azt hirdette ugyanis, hogy az emberiség fennmaradása elképzelhetetlen a múlt akadályainak eltávolítása nélkül. Így figyelmeztette az emberiséget: „Az élet legfontosabb kérdéseinek szempontjából egyértelmű, hogy az emberi nem nagy tömegeinek, sőt, csaknem egészének elméje nem nyitott teljes mértékben annak megítélésére, mennyire igazak, illetve hamisak a régi eszmék, sem annak felismerésére, milyen előnyöket kecsegtetnek az új eszmék.”5
Chisholm, akárcsak a második világháború után létrejövő nemzetközi szervezetek élére kerülő kollégáinak java része, globális szervezeteik egyik nagy erényét látta abban, hogy eltakarítják majd az útból „az igazságnak meg nem felelő régi eszméket”.
A harmadik szakasz: a múlt, mint alapvetően romboló tényező
A két világháború közötti korszakban Ferdinand Tönnies német szociológus kimutatta, hogy a modernista technokrata intézmények hajlamosak „alig leplezett gyűlölettel és megvetéssel” tekinteni a közösségi élet szokásaira és hagyományaira. 1972-ben ezt a nézetet tette magáévá C. J. Friedrich amerikai tudós, aki a témáról írt lebilincselő értekezésében megjegyezte hogy „a 20. században a hagyomány pejoratív értelmű kifejezés lett”. A második világháború vége után, kiváltképpen pedig az 1960-as évek óta ez az intoleráns, becsmérlő hagyományellenes felfogás egyre inkább azok ellen irányult, akik nem voltak hajlandók haladni a korral, és áttérni a poszt-tradicionális identitásra. Ez utóbbi képviselői elkötelezetten elhatárolták magukat a múlttól, és szakítottak azokkal a kötelékekkel, amelyek a társadalmat történelmi hagyományaihoz kapcsolták. Az 1960-as évektől kezdve, a múltat egyre gyakrabban már nem csupán a hagyomány útjában álló akadálynak festették le, hanem olyan tényezőnek, amely romboló hatást gyakorol a jelenre.
Ettől kezdve ellenzői gyakran átoknak minősítették a történelmi folytonosságot. A Nyugat társadalmának sok intézménye kulturális imperatívusznak tekinti a múlttal való szakítást. Még a történelemtanítást is ez a szellemiség hatja át: gyakran megesik, hogy mindent, ami a második világháború előtt történt, „a régi csúf idők” kategóriájába sorolnak. Ebből a nézőpontból szemlélve 1945 a nulladik év, és minden, ami korábban történt, kétkedéssel és rosszindulattal szemlélendő.
A nulladik év előtti történésekkel kapcsolatos mélyen gyökerező bizalmatlanság odáig terjed, hogy a szülőket arra figyelmeztetik, óvakodjanak a korábbi korokban bevett nevelési szokásoktól. Úgynevezett gyermeknevelési szakemberek ehelyett azt tanácsolják az apáknak és az anyáknak, hogy a hozzájuk hasonló hivatásos szakértőkre hallgassanak. A nyugati társadalmakban a múlt ellen vívott néma keresztesháború nem csekély energiaráfodítással igyekszik változtatni azon, ahogy a felnőttek szocializálják a gyermekeket. A nagyszülők nézeteit és tanácsait gyakran kézlegyintéssel intézik el, mint amelyek alighanem csakis káros hatással lehetnek a gyermek fejlődésére. Az ilyen magatartásformák intézményesülése folytán a gyermekeket nem nagyszüleik értékeihez szocializálják, a még korábbi felmenők értékeiről már nem is szólva. Ennek megfelelően az iskolákban a történelemtanítás sokkal inkább törekszik az adott nemzet múltjában fellelhető negatívumok, semmint a történelmi vívmányok ismertetésére.
Negyedik szakasz: a múlt, mint egyértelmű és jelenlévő veszedelem
A legutóbbi időkben olyannyira teret nyert a szokás, hogy a történelmet afféle beteges múltnak ábrázolják, hogy a nyugati társadalmak közoktatásában és kulturális életében ez a fajta szemlélet immár magától értetődővé vált. A múlt megtagadásának szelleme a történelem iránti gyűlöletből egyfajta kulturális erőforrássá változott, fegyverré a magukat a történelem áldozatainak beállító mozgalmak kezében. Így aztán a múlt iránti ellenséges érzelmek már-már ideológiai jellegét öltöttek. A múltat gyakran teszik felelőssé az emberek mai problémáiért. Más szóval a romboló múlt eszméje idézte elő a mai helyzetet, amelyben a jelen harcait a múlt prizmáján keresztül szemlélik és vívják meg.
Korunkban a történelem aktuálpolitikai kérdéssé vált. Ezért állíthatják a mai tüntetők réges-régi szobrokról, hogy szellemi egészségüket veszélyeztetik. Ebben az erkölcsi útvesztésben az a megragadó, hogy a mozgalom nem egyszerűen bizonyos szobrokat tekint célpontjának, hanem minden régi emlékművet. Ezzel magyarázható, hogy a Fekete Életek Számítanak (Black Lives Matter) mozgalom gyakran olyan szobrokat is vandál módon megrongál, amelyeknek nincs közvetlen közük a faji elnyomáshoz. Ezeknek a tárgyaknak az egyetlen bűnük, hogy a múltat jelképezik.
A múlt ellen vívott háború egymást követő szakaszainak áttekintése nyomán arra a következtetésre juthatunk, hogy eredete a 19. századi modernista felfogásra vezethető vissza. Akkor még a pozitív jövő állt a felfogás központjában, de aztán önmaga ellentétébe fordult, amikor a nyugati világ kulturális elitje elidegenedett, majd egyre inkább el is szakadt önnön múltjától. Ez a társadalmi réteg szította fel a múlt elleni kultúrharcot. A szobrokat borogató tiltakozók, a zavargások résztvevői csupán egy több, mint 100 éve megírt forgatókönyvet játszanak el a szemünk láttára.
Mi hát a teendő? A múlt igenis megismerhető, sőt, meg is ismerendő, és az emberiség tapasztalataiból tanulnunk kell. A múlt nem ellenségünk, és nem keverendő össze a jelennel. Ha nem leszünk képesek határvonalat húzni jelenünk és történelmünk közé, az a veszély fenyeget, hogy időtlen légüres térbe kerülünk, amelyben nemhogy nem tartjuk kezünkben a sorsunkat, hanem csak vagdalkozunk, ráadásul még csak nem is a múlttal, hanem annak kísértetével hadakozva.
1 Ross, Dorothy (1991) The Origins of American Social Science, Cambridge University Press, Cambridge, 16. old.
2 Uo.
3 Uo., 150. old.
4 Lásd Moran, Dermot (2012) Husserl’s Crisis of the European Sciences and Transcendental Phenomenology: An Introduction, Cambridge University Press, Cambridge, 11., 26. old.
5 George Brock Chisholm, ‘Can Man Survive’, A Review of General Semantics, köt., 2., téli sz. (1947.) 107. old.