Látószög blog

Schmidt Mária blogja
Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Légy bátor, polgár!

A fentihez hasonló tapasztalatokkal a legtöbb nyugati politikus nem rendelkezik. Bernhard Vogel azonban rendszerváltó politikus, aki saját bőrén tapasztalta meg, milyen örökséget hagyott hátra a kommunizmus, milyen hatalmas erőfeszítés és teljesítmény kellett ahhoz, hogy romjait eltakarítsuk, és új jövőt építhessünk magunknak. Vogel tehát tudja, honnan indultunk, és milyen messzire jutottunk. Az eredményeket nem csak GDP-ben és költségvetési hiányszámokban méri, hanem a meggyógyított lelkekre, a behegesztett sebekre is figyel. Mert keresztény ember, aki vallja: a lélek, a nemzet újjáépítése fontosabb a gazdaság és a környezet új életre keltésénél, de az ideális az, ha ezek egyszerre, egymást segítve, egymást kiegészítve mennek végbe. Mi, magyarok, és a többiek is mind, akik megdöntöttük a kommunizmust és visszaszereztük hazánkat, hogy szabad és független országként építsünk magunknak demokratikus jövőt, azért külön is figyelünk Vogelre, mert egy közülünk. Mert tapasztalatai a mi tapasztalatainkkal rokonok, még akkor is, ha ezekre a miénktől nagyon eltérő politikai pályát bejárva tett szert.

Bernhard Vogel ugyanis nemcsak a CDU egyik vezető politikusa, Rajna-Pfalz sikeres tartományi miniszterelnöke (1976-1988), a Bundesrat kétszeri elnöke (1976-77, 1987-88) majd az Adenauer Alapítvány vezetője (1989-1995, 2001-2009) és Kohl kancellár egyik legközelebbi munkatársa és szövetségese volt, de a legnehezebb időszakban, a német újraegyesítés után tizenegy és fél éven keresztül (1992-2003) Türingia miniszterelnökeként is szolgált. Rendszerváltoztató volt tehát a számunkra oly kedves tartományban, mellyel Árpád-házi Szent Erzsébet köt össze bennünket évszázadok óta.

1992. január 27-én Vogel egy munkaebéden vett részt Münchenben, amikor az ebéd vége felé az egyik pincérnő elkiáltotta magát: „van itt valami Vogel?” Merthogy a kancellár kereste telefonon. Kohl akkor közölte vele, hogy nincs más megoldás, ő lesz Türingia miniszterelnöke, és ezért haladéktalanul Erfurtba kell mennie. 5 órával később ott is volt.


Kohl az egyik legtapasztaltabb politikust, régi harcostársát küldte Türingiába, hogy sikerre vigye a rendszerváltoztatást, hogy példáját és eredményeit a többi új tartomány is kamatoztathassa, hogy az újraegyesülés traumatikus hatásait leküzdve egész Németországnak bizonyítsa, a nehézségek átmenetiek, leküzdésük révén egységes, erős és 21. századi hivatását megtaláló Németország születhet meg. Az a munka, ami Erfurtban várt Vogelre, hasonló volt tehát, mint amivel régiónknak is meg kellett birkóznia.  

Keveset beszélünk arról, hogy nem volt olyan elméleti kézikönyv, gyakorlati segédanyag, ami eligazítást adhatott volna arról, hogyan kell az állami tulajdonból újra magántulajdont csinálni. A szocialista tervgazdaságból a szociális piacgazdaságba vezető út járatlan volt, nem létezett sem módszertani, sem elméleti, sem gyakorlati útmutatás hozzá. Mindent élesben kellett kitalálni, kikísérletezni. Az állami tulajdonból újra magántulajdonon alapuló piacgazdaságot csak úgy lehetett csinálni, ha a pénzügyi és gazdasági intézkedéseket rugalmasan, az adott körülményekhez és feltételekhez alkalmazkodva lépjük meg. Vogel a saját bőrén tapasztalta meg, – ahogy mi is mindannyian – hogy az átépítés sokkal nehezebb, mint az újjáépítés. Hiszen az átépítés alatt az életnek zavartalanul tovább kell folynia, és mindenkinek a romhalmazok között kell helytállnia. Míg ha új épületet húzunk fel, az építkezés alatt maradhatunk régi otthonunkban, vagy bérelhetünk magunknak átmeneti szállást addig, amíg az új elkészül. Türingia Vogel vezetésével helytállt, sőt, rekordidő alatt sikeres országgá vált. Németország keleti felében, ahogy a régió legtöbb országában, a rendszerváltoztatók sikertörténetté tették a rendszerváltoztatást. Így van ez, annak ellenére, hogy ezer akadályt kellett hozzá leküzdeni, és súlyos árat kellett érte fizetni, miközben a sikerért munkálkodók teljesítményének megsüvegelése még nem történt meg.

A kommunizmus összeomlása, a rendszerváltoztatás, a szabadság és a nemzeti függetlenség megélése az abban résztvevő generációk számára legmerészebb álmaik valóra válását jelentették. Akik nem éltek kommunista diktatúrában, nem tapasztalták meg nyomasztó, félelemmel teli levegőjét, a bezártságot, a kitörést ellehetetlenítő, teljesítményt visszafogó mindennapjait, azoknak fogalmuk sincs arról a felszabadító élményről, arról az életörömről, ami minden porcikánkat átjárta a „csodák éve” katartikus pillanataiban. Akkor, amikor endékás barátaink az osztrák-magyar határon átléptek a szabadságba. Akkor, amikor 1989. június 16-án eltemettük végre 1956 hőseit és vele a Kádár-rendszert! Amikor Orbán Viktor a szovjet megszállók kivonását és szabad választásokat követelt!

1989. november 9-én Vogel Helmut Kohllal az Adenauer Alapítvány másnapi megnyitójára hivatalos állami látogatásra Varsóba érkezett. De aznap este ledőlt a berlini fal, és kelet-berliniek tízezrei özönlöttek át az addig tiltott Nyugatra. A vendéglátó Lech Walesa csak annyit mondott az útját félbeszakító és hazautazó Kohlnak: ez Németország újraegyesítését jelenti. A próféta beszélt belőle.

A rendszerváltoztatást – amit a baloldali sajtó, hogy jelentőségét elleplezze és lekicsinyítse, az utolsó SED főtitkár kifejezésével Wendének, vagyis fordulatnak hazudik – a régió népei az utcákon vívták ki: például Kelet-Németországban, ahol „Wir sind das Volk! ” (mi vagyunk a nép) kiáltással vették a saját kezükbe a történelmi események irányítását. Vogel torokszorító, hatalmas élményként számol be arról, hogy korábban elképzelni sem tudta, hogy egyszer majd ennyi ember, ilyen határozottan kimegy az utcára, hogy eltökéltségével meghátrálásra kényszerítse a kommunista hatalomgyakorlókat. Ezért nem fordulat, ami történt, hanem antikommunista forradalom, hiszen mi, magyarok, a lengyelek, a keletnémetek, a románok stb. milliói álltak ki a szabadság, a függetlenség és a demokrácia mellett, a diktatúra és az idegen megszállás ellen.

kép

Lenin a németekből nem nézte ki a forradalmi magatartást, ezért is küldött Moszkvából a húszas évek elején többször is instruktorokat, mások mellett Kun Bélát is, hogy robbantsa ki a világforradalom soron következő lépését helyettük Németországban, mert meggyőződése szerint a németek, mielőtt megrohamoznak egy pályaudvart, előtte peronjegyet vesznek. Hát 1989-ben nem vettek. A németek is – hozzánk hasonlóan – sikeres forradalmat csináltak, és miután visszanyerték a hazájukat, újraegyesítették. „Wir sind ein Volk!” (Egy nép vagyunk) lett akkorra az új jelszavuk. És ha már újraegyesítették, újjá is szervezték és újjá is építették azt. Ezt minden nehézség és buktató ellenére olyan sikeresen tették, hogy húsz év alatt újra összenőtt, ami összetartozott, de amit negyven éven keresztül külön életre kényszerítettek.

Bernhard Vogel a rendszerváltó országok és az egykori NDK között abban látja a döntő különbséget, hogy míg a többi egykori szocialista ország átalakult, az NDK megszűnt létezni. Államisága megszűnt, amikor beolvadt a Német Szövetségi Köztársaságba. Ez valóban lényeges különbség, téved azonban, ha úgy véli, csak az endékások nem hasonlítottak semmit az egyesülés pillanatától a régi időkhöz, mert viszonyítási pontjuk azonnal a nyugatnémet lett. Nálunk is, ahogy a régió többi országban, Lengyelországban vagy Szlovákiában, szintén a nyugati életszínvonal vált azonnal normává, elérendő céllá. Mert mindahányan úgy ráztuk le magunkról a ránk kényszerített, több mint négy évtizedes kommunista diktatúrát, és a vele együtt járó szovjet megszállást, mint kutya a vizet. Alig maradt nyoma, s ami mégis, azt rekord tempóban igyekeztünk lebontani, áthelyezni, átépíteni, de legalábbis átfesteni. Lubickoltunk a szabadságban, annak ellenére is, hogy súlyos árat fizettünk érte, hiszen 1989-ben Türingiában 4 emberből 3 elvesztette a munkáját, és tartósan munkanélkülivé vált. Nálunk is közel egymillióan kerültek az utcára. Nehéz idők voltak, ami sokak szájízét megkeserítette. Ugyanakkor ma már tudjuk, hogy az akkor ránk kényszerített, kíméletlen lépéseknek köszönhetően az egykori NDK könnyebben vészelte át a 2008-as válságot, mint Németország nyugati fele, mert a ’90 utáni kényszerek következtében a változtatások, és így a modernizáció mélyebbre nyúlt, mint ott. Talán az egykori NDK-hoz hasonlóan mi is könnyebben viselhettük volna a pénzügyi, gazdasági összeomlás terheit, ha nem váltunk volna addigra a böszmeség által sújtott területté.

 

Örömpolitika

Bernhard Vogel az a politikus, aki hosszú pályafutása alatt mindig élt, de soha nem élt vissza a választóktól kapott bizalommal. Vallja: az menjen politikusnak, aki szereti az embereket, és elhívatottan képviseli az érdekeiket, mert csak így érhető el, hogy a választóknak és a politikusoknak is örömet szerezzen a politika, aminek feltétele, hogy a bölcsességen, az igazságosságra való törekvésen, a bátorságon és a mérsékletességen nyugodjon. Az ilyen politika hosszú távon sikerre van ítélve. Vogelnek ez volt a receptje, ami mellett egész pályafutása alatt kitartott.

Vogel elkötelezetten Európa-párti, ami nem jelenti, hogy ne látná az Unió gyengéit, strukturális problémáit, nehézségeit. De felfogása szerint, ha türelmesek maradunk, adunk időt Európának, és persze magunknak is ahhoz, hogy szokjuk egymást, hogy azt keressük, ami egyesít, és ne azt, ami elválaszt, lesz közös jövőnk. Ha így teszünk, meggyőződése szerint az Unió jövője nem lehet kétséges. Fontos azonban, hogy ne halogassuk tovább a kérdést: milyen Európát is akarunk? Szövetségi államot? Államszövetséget? Az államok szövetségét? Ha erre a kérdésre megtaláljuk a választ, egy sor előttünk álló döntés okafogyottá válik, illetve leegyszerűsödik.

Vogel már az európai polgárokat jelenleg leginkább nyugtalanító migránsválság eszkalálódása előtt figyelmeztetett arra, hogy minden erény az ellenkezőjére fordul, ha túlzásba viszik. Ahogy azt is felidézi: Németországban jobboldali értelmiségi nem létezik, aki azt mondja magáról, hogy értelmiségi, vagy akit mások annak tartanak, azt úgy kell érteni, hogy az illető baloldali. Az ő szellemi egyeduralmuknak köszönhetően, egészen a legutóbbi időkig, az emberi jogok elleni kriptofasiszta támadásnak minősült Németországban az az elvárás, hogy a bevándorlók tanuljanak meg gyorsan és jól németül. Ugyanezek, akik a mai német közbeszédet uralják, felsőbbrendűségük bizonyítékául arra hivatkoznak, hogy ők, mármint akik Németországban számítanak, olyan alaposan feldolgozták a múltjukat, mint senki más. Ebből eredeztetik felhatalmazásukat arra, hogy mindenkit kioktassanak az egyedül helyes és követendő útról. Szögezzük le: a múlt legyűrése, ahogy azt a németek értik, hiszen ezt a kifejezést használják rá (Vergangenheitsbewältigung) lehetetlen vállalkozás. A múltat nem lehet legyűrni, nem lehet meg nem történtté tenni, mert magunkkal cipeljük terheit, ha máshol nem, akkor a zsigereinkben, a félelmeinkben, a reflexeinkben. Újra és újra foglalkoznunk kell vele, új és új szempontok, tanulságok figyelembevételével kell faggatnunk, szóra bírnunk. Ez egy véget nem érő folyamat, nem pedig egyszer végrehajtandó gyakorlat, amit ha elvégeztünk, kipipáltuk, hogy aztán hivatkozási alapként forgathassuk mások feje felett, mint valami furkósbotot, ahogy azt egyes német megmondóemberek újabban egyfajta erényterrort alkalmazva teszik, illetve ahogy Vogel is írja: a történelem okán hajlamosak vagyunk a parancsoló hangnemre másokkal szemben. Vogel kritikus ezzel a magatartással szemben: képviselőit lustának és gőgösnek tartja, és úgy véli, hogy felelősségvállalásukat kényelemszeretetük túl sok esetben írja felül.

Ahogy az államnak és a társadalomnak is szüksége van értékekre, úgy nem nélkülözhetik az egyes polgárok a méltóságot. Ez az alapja annak a bizalmi tőkének, ami minden sikeres politika előfeltétele. A sikeres keresztény politikához ezen felül szükség van az egyház értékteremtő és értékadó szerepére is. Vogel szerint az ideális az, ha a politika keresztény, szociális, liberális és egyben értékkonzervatív. Fontos, hogy mielőtt valami régiről döntünk, mérlegeljük, hogy a jövő számára is megfelelő-e, az újat pedig vizsgáljuk meg abból a szempontból, hogy valóban jobb a jövő számára, mint az, amit felváltunk vele.

Vogel arra figyelmeztet bennünket, hogy a gőgnek, az elbizakodottságnak nincs helye a politikában. Mint ahogy arra is felhívja a figyelmünket, ne felejtsük, hogy a baloldal egyenlőségre vonatkozó ígérete nem jelent automatikusan igazságosabb viszonyokat. Sőt, a kommunizmus majd fél évszázados gyakorlata azt bizonyította, hogy az egyenlőség megtűri maga mellett a terrort és az igazságtalanságot is. Törekedjünk inkább arra, minél többen legyenek azok, akiknek van valamijük, hogy adhassanak belőle azoknak, akiknek semmijük sincs. Célozzuk meg azt, hogy mindenki gondoskodhasson magáról, a politika pedig arról gondoskodjon, hogy ezt meg is tehessék. Vogel hosszú pályafutása alatt azt is mindvégig szem előtt tartotta, hogy ha nem is lehet mindig, mindenről nyíltan és kimerítően tájékoztatni a nyilvánosságot, de amit elmondunk, az igaz legyen. Egy hosszú és sikeres politikai pálya tapasztalatait foglalja össze ez a könyv. Egy olyan hazafiét, aki egész életét nemzeti közössége szolgálatának szentelte.

Szerencsés az az ország, amelynek ilyen fiai vannak. Akik nemcsak utat mutatnak, de előttünk is járnak.

Günther Nonnenmacher, Bernhard Vogel: Légy bátor, polgár. A politika esélyei zűrzavaros időkben. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2016