A kulturális identitáspolitikánál kevésbé van nárcisztikusabb és megosztóbb ezen a világon. Képviselőit az az énközpontú ethosz vezérli, hogy „minden rólam szól”. Így aztán csupán idő kérdése volt, mikor követeli majd az egyre bővülő LMBTQ+ mozgalom valamelyik csoportja, hogy az úton-útfélen feltűnő szivárványos zászlón igazítsanak egyet.

Hogy miért?

Mert színösszeállítása nem elég befogadó az LMBTQ-közösség feketebőrű, barnabőrű és transznemű tagjai iránt.

Az LMBTQ+ zászló új változatának követelése mögött az a cél húzódik meg, hogy a transzneműség vállalkozói nagyobb kulturális teret és befolyást hasítsanak ki maguknak. A transznemű mozgalomnak ugyanis rosszul esik, hogy a meleg és leszbikus aktivisták döntő befolyással rendelkeznek az LMBTQ+ ügyeket képviselő intézményekben.

Júniusban a San Franciscói Castro Leszbikus, Meleg, Biszexuális, Transznemű és Queer Körzetben (a CLGBTQ-ban) valóságos puccs zajlott le a régivágású LMBTQ+ aktivisták ellen. A résztvevők határozatban javasolták a zászlórudak ügyében illetékes Castro Merchant vállalkozói egyesülésnek, hogy az eredeti pride zászló helyett az ő, úgynevezett Progresszív Pride zászlójukat vonassa fel a Harvey Milk üzletközpontban.

A Gilbert Baker tervezte eredeti pride zászlóval ellentétben a progresszív pride zászló színei között ott találni a feketét, a barnát, a világoskéket, a fehéret és a rózsaszínt is, az LMBTQ+ identitást jelképező eredeti színeken kívül. Így tudja ugyanis a lobogó állítólag az LMBTQ-közösség feketebőrű, barnabőrű és transznemű tagjait is képviselni.

Az utóbbi évtizedekben a pride zászló számos változatával ismerkedhettünk meg. Ez a legújabb abban különbözik a korábbiaktól, hogy egy valóságos puccs szerves tartozéka, amelynek transzaktivista harcosai az LMBTQ+ mozgalom vezetőinek régi gárdáját akarják kiütni a nyeregből. A lázadók egyértelműen nagyobb szeletet akarnak kiküzdeni maguknak a mozgalomból. Támogatói szerint az LMBTQ+ vezérkar nem elég befogadó a transznemű mozgalom iránt. Egyik társadalomtudós hívük, Joss Greene, a Columbia Egyetem szociológusa azt hirdeti, hogy „a melegmozgalom fősodorhoz tartozó része politikai értelemben az 1970-es évek óta egyre reformistább és beilleszkedőbb”.

Greene szerint „ahelyett, hogy szembeszállna a nemi kérdésekre és a szexualitásra vonatkozó normákkal, a melegmozgalom azzal érvel, hogy a melegek ››semmiben sem különböznek másoktól‹‹ és ugyanolyan jogokra tartanak igényt, mint mások”. „A tisztes polgári létnek ezzel a hierarchiájával” – folytatja Greene – „az a baj, hogy tovább erősíti a legprivilegizáltabb melegeket és leszbikusokat, mégpedig a queerek rovására, akik akárcsak a transzneműek, deviánsnak minősülnek”.

Amikor azonban új zászlót akarnak adni a pride-nak, nemcsak arról van szó, hogy legyen az a lobogó befogadóbb. Hanem arról is, hogy csökkenjen az úgynevezett privilegizált kategóriák, a melegek és a leszbikusok súlya. A transznemű aktivisták már régóta neheztelnek a két, állítólag privilegizált csoportra, ez a feszültség rég ott izzott a felszín alatt. Most aztán határozottan követelik a zászlócserét, éspedig azonnal. Ez a gyermeteg vetélkedés, amelynek az lenne a tétje, hogy milyen színeket kell hozzáadni a szívárványzászlóhoz, arra utal, milyen törékeny az LMBTQ+ mozgalom egyes elemei között a szolidaritás és az egység.

A zászlóvita messziről egymással rivalizáló identitásvállalkozók fura belharcának tűnhet. A mai nyugati világban azonban a szivárványos zászló nagy erkölcsi tekintélynek örvend. Számos állami, félállami és magánintézmény is átvette a szokást, hogy kifüggeszti épületére a szivárványos zászlót. Vállalatok és hirdetők egymással versengve használják fel a szivárvány színeit, annak jeléül, hogy az angyalok oldalán állnak.

A covid-járvány kitörése óta a brit nemzeti egészségügyi szolgálat és más egészségügyi szolgáltatók is jelképükül választották a szivárványszínű zászlót.

Kivált az angol-amerikai világban kezdi azt a szerepet betölteni, amit valaha a kereszt töltött be a keresztény társadalmakban. Azok az egyének és intézmények, akik, illetve amelyek kifüggesztik a szivárványszínű zászlót, valójában egy erényfelmutató rituálét hajtanak végre.

Joggal állítható, hogy a szivárványszívű lobogó a kulturális identitáspolitika legsikeresebb jelképévé vált. Erkölcsi tekintélye annál is nagyobb, mivelhogy közben más zászlókról, elsősorban pedig a nemzeti lobogókról gyakran szokás megvető szellemben szólni. Az Egyesült Királyág számos településén ennek megfelelően a királyság lobogója helyett szívesebben függesztik ki a hatóságok a szivárványszínűt.

Az identitásvállalkozók éppen azért akarnak újabb színeket hozzáadni, mivel immár akkora a szivárványszínű zászló kulturális jelentősége. Csakhogy, ha csakugyan sikerrel jár a privilegizált melegek és leszbikusok elleni puccs, attól még korántsem fog szakad vége az egymással rivalizáló csoportok küzdelmének. Újabb nemek és újabb nemi kisebbségek állnak majd elő, hogy újabb színeket próbáljanak felvetetni arra a zászlóra. Ha pedig a színekből kifogynak, a nárcista identitáskereskedők kicsinyessége elismertetésüknek nyilván újabb jelképes megjelenítését fogja majd követelni.

Van azonban jó hírünk is. A pride zászló színeváltozásával esélyünk nyílik rá, hogy visszakapjuk szivárványunkat. Hadd burjánozzék kicsinyes viaskodásuk. Mi majd közben elkezdjük komolyan venni azokat a zászlókat, amelyeknek igaz erkölcsi tartalmuk van.

Nyitókép: Progresszív pride zászló lobog az Amerikai Egyesült Államok zászlaja mellett (Fotó: Taste of General Mills)