A jelek szerint a brit kormány munkatársai azt szeretnék, ha a kormány közleményeiben nem esne szó a karácsonyról, mivelhogy említése kirekesztené azokat, akik nem tartják ezt az ünnepet.
A befogadást szinte vallásos hitelvnek tekintő közhivatalnokok töröltetni akarták a „ne vidd haza a covidot karácsonyra”jelszót, s helyette így fogalmaztak volna: „ne vidd haza a covidot az ünnepekre”.
Végül mégiscsak győzött a józan ész és – legalábbis az idei évben – megmenekült a karácsony. Ebben az esetben nem pusztán az az érdekes, hogy a nyelvrendőrség rendszeres időközönként buzgónak bizonyuló tagjai megpróbálják betiltani a „karácsony” szót és azt az állítólag semleges és ártalmatlan „ünnepek” szóval helyettesítenék, hanem az, hogy a médiaelit egyes körei azt képzelik, hogy akik emiatt kikelnek magukból, azok túlreagálják a dolgot.
A Huffington Post-ban Sophia Sleigh “nonszensz-kulturpatáliának” minősítette, hogy egyesek felháborodtak, amikor a kabinetiroda megpróbálta betiltani a „karácsony” szót. Szerinte ugyanis csupán az lett volna a cél, hogy „a covid-ellenes kampányt eljuttassák azokhoz is, akik nem ünneplik a karácsonyt”.
Hogy a „karácsony” szó kiiktatásával nagymértékben hatálytalanítanák a kormány üzenetét a brit közönség túlnyomó többségének szemében, az a befogadás keresztesvitézeinek a legcsekélyebb gondot sem okozza.
Az elmúlt tizenöt év során számos olyan kísérletnek lehettünk tanúi, amelynek az volt a célja, hogy a karácsony létjogosultságát lerombolják. És valahányszor emberek ellenezni kezdték, hogy a karácsonyt valamiféle mellékes jelenséggé fokozzák le, a média egy része a legnagyobb értetlensége reagál. Sőt, gyakran egyenesen azt állítják, hogy a karácsony szó használatának megtiltása feletti aggodalomnak a valóságban semmi alapja sincs. A „karácsony elleni háború” – úgymond – a jobboldali kultúrharcosok kitalációja.
A karácsony elleni háború tagadásának ékes példájával szolgált a New York Times „Hogy agyalták ki a Karácsony elleni háborút” című cikke. Az Olvasó arra a következtetésre juthat ebből, hogy ez a bizonyos háború a Donald Trumphoz vagy a Bill O’Reilly médiaszemélyiséghez hasonló alakok agyszüleménye.
Csakhogy, miközben a karácsony továbbra is a nagyközönség szeretetét élvezi, egyúttal szüntelenül az identitáspolitika szószólóinak kereszttüzében áll. Birmingham város Tanácsa például már 1998-ban úgy határozott, hogy a karácsonyi ünnepségeket télfesztiválnak nevezi át. A nyelvújító kezdeményezés indoklása úgy szólt, hogy a Városi Tanács multikulturális légkört kíván teremteni, éspedig a birminghami lakosság etnikai összetételéhez igazodva. Miután egyházi vezetők is megszólaltak, a Tanács fogcsikorgatva visszaállította jogaiba a karácsonyt.
A 23 évvel ezelőtti télfesztivál-ügy óta eltelt időben a karácsony státusa ingatagabbá vált. Számos kommentátor szállt síkra azért, hogy a hagyományos „boldog karácsonyt” köszöntés a jövőben így hangozzék: „boldog ünnepeket”.
Ahogy a multikulturalizmus ethosza intézményesül a közoktatásban és a felsőoktatásban, a magánszektorban és a közszférában egyre nagyobb a nyomás a döntéshozókon, hogy ők is álljanak át a befogadó szókészletre. A hagyományos karácsonyi rendezvényt igen sok helyütt sikerült leválasztani a karácsonyról. Egy texasi iskolában például „télünnepnek”nevezték el.
Hiába próbálják tagadni, hogy a karácsony központi jelentősége rendszeres támadás alatt áll, igen sok bizonyíték van rá, hogy ez az ügy szorosan összefonódik az identitáspolitikával. Ahogy Melissa Mohr amerikai kommentátor kifejtette: „A ››boldog karácsonyt‹‹ kifejezés körül nagyok az ellentétek. Ideológiai, életkori, földrajzi és nemi különbségek tömkelege szabja meg, ki alkalmazza a hagyományos köszöntést, és ki kíván politikailag korrektebb kifejezéssel élve ››boldog ünnepeket‹‹. A ››boldog karácsonyt‹‹ kívánók legtipikusabb esete republikánuspárti, 60 éven felüli, Közép-Nyugaton élő férfi; a ››boldog ünnepeket‹‹ alkalmazók archetípusa pedig fiatal (18 és 29 év közötti), Észak-Nyugaton élő demokratapárti nő.”
Mohr rámutat, hogy a „karácsony kontra ünnepek” vitában elfoglalt álláspontokat jelentős mértékben az egyes emberek politikai hovatartozása határozza meg. Idézi a Public Religion Research Institute 2006-ban készült felmérését, amely kimutatta, hogy a republikánusok 67 százaléka nemmel, a demokraták 66%-a pedig igennel válaszol arra a kérdésre, hogy az üzletek és a vállalkozások boldog ünnepeket kívánjanak-e ügyfeleiknek a boldog karácsony helyett.
Azóta valószínűleg még polarizáltabb ez ügyben a közvélemény. Mellesleg érdemes megjegyezni, hogy az Egyesült Királyságban a boldog ünnepeket-hadtestnek semmi gondot nem okoz a muszlim böjt végéről megemlékezve boldog eidet kívánni.
Ebben a vitában korántsem pusztán az a tét, hogy milyen szavakat is használjunk, vagy mennyire tartjuk tiszteletben más emberek hitét. Valójában arról van szó, hogy végképp a múltba kell-e száműzni a brit társadalom kultúrájával és hagyományával szorosan összefonódó vallásos ünnepet, akárcsak valamilyen immár divatjamúlt történelmi személyiség szobrát.
Akik ki akarják iktatni a hivatalos szótárból és a közéletből a karácsonyt, egy olyan átfogóbb törekvést mozdítanak elő, amelynek az a célja, hogy leválasszák Nagy-Britanniát a múltjáról és átírják az ország kultúráját. Elitprojekt ez, amely nem élvezi a nép bizalmát. De ha ma nem emelünk szót a karácsony eljelentéktelenítése ellen, egy nap arra ébredünk majd, hogy valami nagyon fontos hiányzik az életükből.