Manapság előbb-utóbb minden faji kérdéssé fog válni, úgyhogy csak idő kérdése volt, hogy mikor kerül a klasszikus zene is a fehérek kulturális bűnei ellen vívott keresztes háború célkeresztjébe. Hogyan is lepődhettem volna meg a New York Times írásának címén: „Összecsapások a fajiság és a szólásszabadság ügyében egy jelentéktelen zenetudományi folyóirat cikke kapcsán.”

A szóba forgó „jelentéktelen zenetudományi folyóirat” nem más, mint a csekély olvasottságú Journal of Schenkerian Studies. Timothy Jackson, a kiadvány főszerkesztője, az Észak-Texasi Egyetem zeneelmélet-oktatója azért került össztűz alá, mert vehemens választ adott arra a vádra, hogy a két világháború közötti osztrák zsidó zenetudós, Heinrich Schenker (1868-1935) – akinek zenemű-elemzési elméletét világszerte ma is oktatják – a klasszikus zenét uraló rasszista szemlélet megtestesítője volt. Az egyetem vizsgálatot indított Jackson ellen, kitiltotta az újság szerkesztőségéből és felfüggesztette a professzor irányítása alatt álló Schenker Intézet anyagi támogatását.

A Twitter-sereg azonnal rávetette magát Jacksonra, kollégái pedig kiközösítették. Mint a professzort támogató két mesterképzős hallgató elmondta, diáktársaik attól tartanak, hogy pályafutásuk megsínylené, ha a bukott tanár kurzusára jelentkeznének.

A Journal of Schenkerian Studies-nak tehát alighanem hamarosan vége, de ez a történet nem most kezdődött. 2019 őszén Philip Ewell fekete bőrű zenetörténet-professzor az Ohio állambeli Colombusban előadást tartott a Zeneelméleti Társaság rendezvényén. Ewell nézete szerint a klasszikus zene menthetetlenül az önnön fehérségnek bélyegét viseli magán.

Mint kifejtette, a komolyzene oktatásában, finanszírozásában előadásában egyaránt tetten érhető a fehér felsőbbrendűség elve. Ebből a nézőpontból, amelynek az az alapja, hogy a világon minden a fehér rasszizmusról szól, magától értetődő, hogy a klasszikus zenéhez kötődő értékek egytől egyig „fehér faji keretbe” illeszkednek. Beethovent tehát nem zsenialitása miatt tartják nagyra a klasszikus zene kedvelői, hanem – mint Ewelltől megtudjuk – azért, „mert támogatta a fehér és férfi szemléletet, éspedig kétszáz éven keresztül”.

Ewell rögeszmésen hisz tehát a fehérség láthatatlan hatalmában, ámde nyárspolgáriság dolgában sem adja alább, s így odáig azért csak elmegy, hogy Beethovent „az átlagosnál jobb zeneszerzőnek” minősítse.

A Zeneelméleti Társaság tudós tagjai szemlátomást örömmel vették a kioktatást, hogy kiváltságos helyzetük miatt bűnbánatot kell gyakorolniuk, s meg is kezdték a vezeklést, midőn felállva tapsolták meg Ewell előadását. A túlnyomórészt fehér bőrű tagság tehát el volt ragadtatva a hallottaktól. Később a Társaság Végrehajtó Testülete bejelentette: „önkritikusan elismerjük, hogy sok még a tennivalónk a tudományágunkat oly mélyen átható fehérség és rendszerszerű rasszizmus lebontása érdekében”.

Előadásában Ewell, tételét alátámasztandó, Schenker heveny rasszista megállapításait nézte. Más németbarát művészekhez és értelmiségiekhez hasonlóan Schneker is megvetéssel tekintett más népekre. Lenézte, „alsóbbrendű fajoknak” titulálta a „piszkos” franciákat, angolokat és olaszokat; a szlávokat „félállatoknak”, az afrikaiakat pedig „kannibálszelleműeknek” minősítette.

Ha Ewell arra szorítkozik, hogy Schenker a maga társadalmának kulturális és faji felsőbbrendűségéről szóló nézet megszemélyesítője volt, kevesen vitatnák megállapításait. Csakhogy egy lépéssel tovább ment, éspedig odáig, hogy Schenker zeneelméletét rasszista szemlélet hatja át, mivelhogy Schenker „a hangok egyenlőtlenségének” elvét vallotta. Más szóval Ewell a fajiságra alkalmazta azt az elméletet, hogy a művészet nem választható el a politikától. A fehér művészet elleni támadás pontosan ugyanazt a szerepet játssza, mint korábban a „polgári” vagy a „dekadens” művészet elítélése.

Jacksont, aki hosszú éveken át tanulmányozta Schenker elméleteit, alaposan feldühítették Ewell szavai és folyóiratának egy teljes számát szentelte a róluk szóló vitának, nevezetesen annak a kérdésnek, hogy Schenker fajelméleti nézetei összefüggésben vannak-e zeneelméleti megállapításaival. Öt cikk védelmébe vette Ewell véleményét, tíz pedig ellenezte. Maga Jackson nem kímélte Ewellt, és írása nehezen lehetne mértéktartónak minősíteni. Egyenesen azzal vádolta Ewellt, hogy Schenker neve nála a zsidó szót helyettesíti, és felvetette, hogy az osztrák zenetudós ewelli bírálata mögött nem a fekete antiszemitizmus tükröződik.

Jackson szenvedélyesen és tudományos felkészültséggel kelt Schenker védelmére. Rámutatott, hogy Schenker nagyon kétértelműen viszonyult önnön zsidóságához, heves törekvése volt, hogy befogadja őt a német kultúra, később pedig alaposan megváltozott a felfogása, s végül arra a következtetésre jutott, hogy „a zene minden fajú és hitű ember számára egyaránt hozzáférhető”.

Akár egyetért az ember Jacksonnak Ewell nézeteire adott válaszával és Schenkerről alkotott véleményével, akár nem, írásának hangneme és tartalma kétségkívül beleillik a tudományos vita szokásos kereteibe. Afelől sem lehet kétség, hogy reagálásával az Észak-Texasi Egyetem azok kezére játszik, akik el akarják őt hallgattatni és tönkre akarják tenni tudományos hírnevét.

Az őt személyében támadók és a Zenetudományi Társaság szemében

Mindenesetre Ewellnek és a hozzá hasonló morálvállalkozóknak sikerült döntő befolyásra szert tenniük abban, ahogy a közéletben manapság értékelik a rasszizmust. Pedig a „fehér faji keret” Ewell-féle fogalmának és annak, hogy ez a fogalom nála a klasszikus zene első számú meghatározója, édeskevés köze van a rasszizmushoz. Mint ő maga is megállapította, nem érdeklik „a feketékről szóló negatív sztereotípiák”, sem pedig ezek alkalmazása a klasszikus zenére. „Nem annyira a feketékről szóló sztereotípiákat, sokkal inkább a pozitív fehér sztereotípiákat hangsúlyozom” – jelentette ki –, amelyek „fehérpárti alkeretet” hoznak létre. Ewell szerint, ha Beethoven és a hozzá hasonlók kulturális tekintélyének lerombolásával sikerül megfosztani pozitív jelentésüktől a fehér sztereotípiákat, akkor válhat a klasszikus zene befogadó programmá. Nem az a cél, hogy megfosszák a klasszikus zenét rasszista felhangjaitól, hanem hogy más színűre fessék azt.

Ewell nyilván érthetetlennek találná azt, ahogy a hírneves radikális fekete polgárjogi aktivista szociológus, W.E. B. Du Bois vélekedett a klasszikus zenéről. Du Bois rajongott a közismerten rasszista és antiszemita Richard Wagner zenéjéért, mert ahogy fogalmazott, „Wagner zenedrámái az általa megélt emberi életről szólnak és nincs az az ember, legyen akár fehér, akár fekete, aki megengedhetné magának, hogy ne ismerje meg őket, ha az életet meg akarja ismerni”.

Akik azt a dogmát hirdetik, hogy a klasszikus zenében a fehér felsőbbrendűség elve jelenik meg, emberek millióit fosztanák meg attól, hogy megismerkedjenek azzal az zenével, amelyből Du Bois oly fontos dolgokat tanult meg az emberi lényegről. A Zeneelméleti Társaság pedig szégyellhetné magát, amiért a kultúra tudományrendőrségének szerepére vállalkozott.