„A marxista doktrína drog”
Arthur Koestler
A Nemzeti Magazin nyári számának adott interjút Vidnyánszky Attila színházigazgató, amelyben többek között „az új évadról, az átalakuló társulatról, feladatokról, nemzetköziségről, hiányérzetekről, válságról és reményről” nyilatkozott. Talán – leszámítva a hardcore színházba járókat – a feledés unott homályába is veszett volna ez az interjú, ha a beszélgetés egy pontján Vidnyányszky nem coming out-ol – na, persze nem úgy!
Az igazgató ugyanis színpadra szeretné állítani Karl Marx Tőkéjét, amely – elmondása szerint – már nagyon régóta foglalkoztatja (egészen pontosan a beregszászi időszaka óta). Többek között arról is beszél, hogy „A pénz, a tőke vagy az osztályharc csupa olyan fogalom, ami megszemélyesítve egy egész életünket meghatározó drámát ír le”, Marx mondataiból pedig csak úgy árad a „drámai potenciál”. Arról A tőkéről nyilatkozik így a Nemzeti Színház igazgatója, amelyről maga a szerző is úgy vélte, hogy „a legfélelmetesebb lövedék, amelyet valaha a polgárok fejéhez röpítettek.” És arról a Marxról vélekedik így, aki mind a mai napig tündöklő csillagként ragyog a kommunista istenek egén. Akiről még Lenin is úgy vélekedett, hogy a „modern proletariátus legjelentősebb tudósa és tanítómestere az egész civilizált világban.” Egy olyan műben lát drámai potenciált, amelynek gyakorlatba ültetése szerte a világban káoszhoz és összeomláshoz vezetett. Ilyen, Marx iránti lelkesedést – a nyugati haladókat leszámítva – utoljára azoknál a német kommunistáknál látott az ember, akik kiadták Karl Marx és Friedrich Engels klasszikusait. Ízlelgessük az ő szavaikat: „A tőke mélyen és minden oldalról megalapozta a tudományos kommunizmus elméletét. Ez a halhatatlan mű a marxizmus minden alkotóelemének jelentős továbbfejlődését eredményezte: ezek a politikai gazdaságtan, a filozófia, a szocialista forradalomról szóló tanítás és a proletárdiktatúra elmélete. A tőke erős és legyőzhetetlen elméleti fegyver a proletariátus kezében a kapitalista elnyomás elleni harcban.”
Ebben aztán tényleg van drámai potenciál! De még milyen! Innen már csak egyetlen lépés választja el Vidnyánszkyt a kommunisták katekizmusától, A Kommunista Párt Kiáltványától. Van itt minden, mint a búcsúban: kommunista hitvallás, a „zsarnoki beavatkozás” szükségessége, a „magántulajdon megszüntetése”, a „család eltörlése.” Csupa nemzeti, keresztény, konzervatív érték – bocsánat, rossz csoport. A káté a legvégén jut el a csúcspontra (drámai potenciál), amit radikalitásában – valljuk be – nehéz lenne túlszárnyalni: „A kommunisták... nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el.” Még mielőtt azonban bárki is elbizonytalanodna vagy a nyugati haladókhoz hasonló védelmi protokollokat indítana el, álljon itt egy újabb szöveg Marxtól, amely 1849-ben jelent meg a Neue Rheinische Zeitung-ban: „... csak egy eszköz van a régi társadalom halálfájdalmainak, az új társadalom szülési fájdalmainak rövidítésére, egyszerűsítésére, koncentrálására, csak egy eszköz: a forradalmi terrorizmus. [...] Mi kíméletlenek vagyunk, [...] Ha majd ránk kerül a sor, mi nem fogjuk szépítgetni a terrort...”
Akinek van füle, hogy halljon, és szeme, hogy lásson, annak érzékelni kell, hogy ezen szándékok megvalósítása világszerte legalább százmillió ember halálát okozták a huszadik században. Akit az utóbb idézett mondatok nem ijesztenek meg és csupán drámai potenciált lát benne, az erkölcsileg süket és vak.
Ha a Nemzeti Színház igazgatója náci irodalmat akarna színpadra állítani, abból óriási nemzetközi felháborodás kerekedne – nagyon helyesen és teljesen jogosan! A náci irodalom és a nácizmus ugyanis „méregszekrényben” van tartva. De a kommunizmussal nem ugyanez a helyzet! Annak ellenére, hogy Marx száznegyvenegy, Lenin száz, Sztálin pedig több mint nyolcvan éve halott, a kommunizmus nem halt meg. Továbbra is legitim ideológiának számít. Olyannyira, hogy egyesek semmi kivetnivalót nem látnak abban, ha Marx szellemi örökségét művészeti formában tárják a közönség elé. Ez tulajdonképpen ugyanaz a testtartás, amely megpróbálja újra a két totális diktatúrát – a nácizmust és a kommunizmust – leválasztani egymásról. Ezt pedig nem hagyhatjuk!
Talán érdemes volna megfogadni Kertész Imre szavait: „Az egyik megváltóként jelenik meg, és köntöse alatt az ördög lapul; a másik sátánnak öltözik és az is.”