„Nos hát, hogy nevelt-e ki Marx gyilkosokat, nem tudom,
de ahogy hallottam, a férfi, Blind,
akinek a lövései okozta sebeket most is magamon hordozom,
Marx neveltje volt.”
(Otto von Bismarck)
Németország délnyugati borbirodalma, Rajna-vidék-Pfalz szövetségi tartomány Karl Marx-lázban ég. Az idei nyár egyértelmű nyerő húzása a 200 éve Trierben született forradalmi rögeszmés gondolkodó Marx értékesítése minden lehetséges XXI. századi formában. E sorok írásakor éppen a város régi textilgyárában, a ma TUFA néven népszerű kulturális centrum nagytermében Marx-revüt tekint meg a nagyérdemű, amelyben Marx a showsztár, „szeretett” proletariátusa pedig a tánckar.
A vaskancellár három évvel „Trier legnagyobb fia” halála után, 1886 márciusában mondta ezeket a szavakat a Reichstagban. Nem nehéz kikövetkeztetni belőlük, hogy a kortársak, méghozzá az akkori fősodor mennyire tisztában voltak nézetei veszélyességével. Ezért is érthetetlen a mai európai fősodor rajongása Marxért, aki nemcsak a XIX. századot fertőzte meg erőszakos teóriájával, hanem a rákövetkezőnek is elég muníciót adott ahhoz, hogy deklarálja a maga osztálydiktatúráját minden „ellenség” kíméletlen elnyomásával. Az uralmukat proletárdiktatúrának nevező bolsevikok olyan kifejezést választották, amelyet Marx írt le először egy levelében (Konrad Löw: A kommunista ideológia vörös könyve. Marx és Engels – A terror atyjai. XX. Század Intézet. 22. o.). A nem kevésbé harcias Friedrich Engels Marx temetésén mindenekelőtt forradalmárként határozta meg elhunyt barátját. Két hónappal korábban, 1883. január 18-án Eduard Bernsteinhez írott levelében ez áll: „Ne kapálódzék kézzel-lábbal az ember az ellenfél ütései alatt, ne vonítson, ne szűköljön és ne mentegetőzzék dadogva: nem akart semmi rosszat, ahogyan oly sokan teszik. Vissza kell vágni, minden ellenséges csapásra kettőt, hármat. Mindig is ez volt a taktikánk, s mostanáig, azt hiszem, még jóformán minden ellenfelünket legyűrtük.” (idézi: Konrad Löw, 242. o.) Úgy emlékszem, Rákosi és Kádár is hasonló fordulatokat használt beszédeiben… (lásd: Központi Bizottság üléseinek jegyzőkönyvei.) Kétségtelen, hogy a kétszáz éve, 1818. május 5-én Trier városában megszületett Karl Heinrich Marx új nyelvet adott a világnak: a szeretet nyelvezetét cserélte le gyűlöletbeszédre. Az életét és a munkáit bármelyik oldalról kutatók egyetértenek abban, hogy Marx és Engels írásaiban szavak tömkelege mutatja az utat a Gulag táborai felé. A kortársai, sőt elvbarátai szerint is uralkodó természetű, öntömjénező Marx egyik kedvenc szava a „megsemmisíteni” volt. Nála már csak Lenin használta gyakrabban, aztán Sztálin…
Ennek az „istentelen önisten”-nek, ahogy a németek nagy romantikusa, a politizáló költő, Heinrich Heine gúnyosan nevezte, egyszerre négy kiállítással tiszteleg szülővárosa 2018-ban. Külön céget, Kft.-t hoztak létre a kiállításokra, s ami számomra a legfurcsább, hogy a komoly múltú trier-i székesegyház múzeuma is beszállt a világ legkártékonyabb ateistájának emlékezetkampányába. A Museum am Dom-ban az értékteremtő, az életnek értelmet adó munka az október 21-éig látható tárlat témája, amely Marxot is sokat foglalkoztatta. A kiállítást olyan előadások kísérik, melyek a katolikus egyház társadalmi tanításait vetik össze Marx tömeges nyomorúság és az iparosítás közötti összefüggés-elméletével. Marx hatását mutatják ki és olyan hasonlóságokat, amelyek végül is a német jóléti állam kifejlődéséhez vezettek.
Trier egykori püspöke, Reinhard Marx bíboros, jelenleg München és Freising érseke ma is aktuálisnak tartja névrokonát. A május 5-i hivatalos ünnepségen Junckerrel együtt jelen lévő bíboros számos interjút adott Marx-témában. A legfigyelemreméltóbb, amikor Marx aktualitását azzal indokolja, hogy a nacionalizmussal szemben jól használható világnézetet képvisel, valamint az Egyház szociális tanításának létrejötte is neki köszönhető („Marx vállán állunk”). Ugyanakkor a névrokona fő művére tudatosan rájátszó bíboros A tőke című, magyarul 2009-ben megjelent könyvében figyelmeztet: a keresztény tanításon alapuló globális irgalom és szolidaritás gyakorlatba való átültetésére van szükség, ellenkező esetben újra találkozhatunk Karl Marx eszméivel, s könnyen megismétlődhetnek a XX. század szörnyűségei, „ennek azonban az ember érdekében nem szabad megtörténnie! Karl Marx pedig nyugodjék békében!” Határozottan elveti Karl Marx erőszakos megoldását, helyette vallja, hogy a munkás felszabadításának nem forradalmi úton kell végbemennie, hanem a kapitalizmus megszelídítésével és szociális piacgazdasággá fejlesztésével, az erkölcsi kérdések előtérbe helyezésével, „a gazdaság nem öncél, hanem az ember szolgálója” elmélet gyakorlatba való átültetésével.
Interjúiban említi a „Munkáspüspök” (Arbeiterbischof) elnevezést kiérdemlő főpapot, Kettelert (Wilhelm Emmanuel), aki báróként és egyházi karrierje csúcsán, mainzi püspökként 1849-ben (!) megalapította az első katolikus munkásegyletet. Ketteler hivatásának központi elemeként tekintett a nyomorban élők életlehetőségeinek javítására, így – szemben Karl Marx-szal – a modern polgári állammal kiegyező Lassalle szociális programját vélte követhetőnek, de mind a liberalizmust, mind a szocializmust elutasította. A liberalizmust a szabadság köntösébe bújtatott modern abszolutizmusnak tartotta, mindeközben határozottan szembeszállt az egyház szerepvállalását nélkülöző, sőt, elutasító szocialista tendenciákkal. Tanítása és munkássága nagy hatást gyakorolt a későbbi XIII. Leó pápára, aki az ő szellemiségét követve adta ki 1891-ben a Rerum novarum kezdetű enciklikát, az egyház társadalmi tanításának első modern összefoglalását.
Karl Marx kortársai közül nemcsak a müncheni érsek által hivatkozott Ketteler tűnt ki szociális érzékenységével, hanem olyanok is, akiket ma boldogként vagy szentként tisztelünk. Például a Köln melletti Kerpenben, egyszerű juhászcsaládban született Adolf Kolping, aki Elberfeldben káplánként ismerkedett meg az iparoslegények nehéz sorsával. Kölnbe történt áthelyezésekor már élethivatásának tekintette, hogy a munkás fiatalokkal foglalkozzon. Kölnben 1849. május 1-jén (!) hét iparos fiúval alapította meg a Katolikus Legényegyletet, amely fáradhatatlan tevékenysége folytán 1865-ben már 25 ezer taggal működött több mint négyszáz egyesületben, Európa számos országában. Az egyletek célja a közös művelődés és önsegélyezés megszervezése volt. Kolping atya a társadalom megváltoztatását az egyes emberek megváltoztatása által akarta elérni. Szándéka szerint a keresztény tanítást életszerűen és bátran kell alkalmazni a gyakorlati életben. (Magyarországon 1856 májusában a Belvárosi Nagyboldogasszony-templomban személyesen alapította meg az első egyesületet.) Torino legendás papja, a szalézi szerzetesközösséget megalapító Giovanni Bosco (Bosco Szent János) szintén a nagyvárosban csavargó fiatalokat tanította meg a munkára (közben a hitre) úgy, hogy a helyi iparosokhoz beajánlotta őket, majd a szakma elsajátítása után figyelt arra is – a világtörténelemben elsőként ̶ , hogy a mesterek munkaszerződést kössenek az ifjú munkásaikkal; mindezt még a Kommunista Kiáltvány közzététele előtt! Sokszor maga fogalmazta a fiatalok érdekeit szem előtt tartó szerződésszövegeket. Ők cselekedtek, míg Marx elméleteket gyártott.
Karl Marx szülőháza a Brückenstraße 10. szám alatt Trierben
Visszatérve a "200 Jahre Karl Marx" emlékévhez, Gerő András is reflektál a Marx szülőházában bemutatott állandó kiállításra a tőle megszokott széles látókörrel és okos, ámde kockázatos állításokkal. Kétségtelenül rizikót vállal, amikor arra a következtetésre jut, hogy a modernitásban, a szekularizált világban Marx Károly hatása vetekszik Jézus Krisztuséval. Ezt még nem tudhatjuk, mert Marx csak „200”, utóbbi pedig „2000”. Ahogy a történelmi idő szempontjából a szekularizált világ is még túl fiatal, és nem tudhatjuk meddig tart ̶ itt Európában.
Ahogy a válaszok sem születtek még meg a 20. századból örökül hagyott alapkérdésre: Istennel vagy Isten nélkül? A II. világháború vége felé Henri de Lubac jezsuita teológus megírta híres könyvét az ateista humanizmus drámájáról, rávilágítva a marxi, nietzschei radikális ateizmus gyökereire és következményeire. „Ha az ember önmagát teszi meg saját istenének, egy ideig azt az illúziót táplálhatja, hogy felemelkedik és felszabadul. De ez a heves lelkesültség csak átmeneti. Valójában Istene alacsonyodik le, de vele együtt az ember is csakhamar a mélyben találja magát… Ha ’Isten meghalt’ (az emberi tudatban a tagadás révén), az ember – Isten képmása is – halott. A világot meg lehet szervezni Isten nélkül, Isten ellen, de az emberellenes társadalom, embertelen világ lesz.”
Ha Marx tétele, a „homo homini deus” (az embernek az ember az istene) érvényesül, akkor az angol filozófus, Hobbes jóslata valósul meg: „homo homini lupus” (ember embernek farkasa). Ha Isten helyett bálványokat imádunk (pénzt, élvezeteket, szexet), az szétmállasztja az erkölcsi normákat. „Ha Isten nincs, minden megengedett”, hirdette Nietzsche nyomán az ateista író-filozófus, Jean-Paul Sartre is.
A mai Európában az emberek jelentős része úgy él, mintha Isten nem létezne, s nem is igyekeznek filozófiai „támasztékokat” keresni világszemléletüknek. „Az ember számára az ember a legfőbb lény” – fogalmazta meg gyökeres ateizmusát Marx. Az istenhit nem más, mint a „nép ópiuma”, amellyel az elnyomottak vigasztalják magukat, ahelyett, hogy küzdenének a proletárdiktatúra és a kommunizmus megvalósításáért. A marxizmusból harcos ateizmus született. Lenin szerint az istenhit az elnyomók által „a nép számára kitalált ópium”, ezért a kommunista kormányok nem várnak türelmesen az istenhit természetes kihalására (amelyet Marx jövendölt), hanem annak eltűnését a legbrutálisabb eszközökkel szorgalmazzák.
A II. vatikáni zsinat a Gaudium et spes kezdetű konstitúcióban részletesen tárgyalja az ateizmus fajtáit és gyökereit, valamint az Egyháznak az ateizmussal szembeni magatartását. Ez az első hivatalos egyházi megnyilvánulás, amely az ateistákkal való megértő párbeszédet ajánlja. A zsinat az ateisták tíz fajtáját sorolja fel, illetve kitér a modern ateizmus két szisztematikus formájára: az egyik az Istent az ember korlátlan szabadságának korlátozójaként veti el, a másik pedig a vallást a társadalom gazdasági és szociális felemelkedése akadályának tekinti (az előbbi az egzisztencialista ateizmus, az utóbbi a marxista ateizmus.)
Az európai evangelizálással foglalkozó 1991-es különleges püspöki szinódus – amelyet II. János Pál pápa mindjárt az 1989-es politikai fordulat után Velehrádban, Szent Metódnak, Európa egyik védőszentjének sírjánál jelentett be – nem váratlanul jelent meg. Wojtyła pápa egész szolgálata alatt hangoztatta, hogy a kontinens csakis keresztény gyökereinek felélesztésével találhatja meg önazonosságát és olyannyira keresett egységét. II. János Pál realista volt már akkor, amikor 1982-ben Santiago de Compostelában kimondta: „Én, Róma püspöke és az egyetemes egyház pásztora, szeretettel teljes felhívást intézek hozzád, vén Európa: Találd meg újra önmagadat! Légy önmagad! Fedezd fel eredetedet! Éleszd fel gyökereidet! Éleszd fel azokat az igazi értékeket, amelyek dicsővé tették történelmedet, és jelenléted szolgáljon más földrészek javára!”
A jubileumi állami kiállítás részlete Trierben, a Proletariátus feltalálása terem
36 év elteltével sem tartunk itt. Helyette Európa, az Unió több ezer négyzetméteren ünnepli Marxot, professzionális és vaskos (216 oldalas) tanári módszertani kézikönyvvel disszeminálják tanítását, melyet ingyenesen kap meg az összes Rajna-vidéki középiskola, a legkisebbeknek ötéves kortól (!) oktatják Marxot múzeumdetektívesdi formájában és kreatívnál kreatívabb performanszokat, alternatív kiállításokat (Pénzmámor/MoneyFest) mutatnak be. Ja, és a szünidőre is ajánlják Marxot azoknak, akiknek nincs kedvük unatkozni…
Mindeközben Németországban megállíthatatlannak tűnik a kereszténység zsugorodása. Jelenleg az egykori NDK számít a világ egyik legkevésbé vallásos területének, ahol a lakosság 52 százaléka ateista és csak nyolc százalék hisz egy személyes istenben. 2000 óta több mint 400 katolikus és több mint 100 protestáns templomot zártak be, mivel a protestánsok alig négy, a katolikusok is csak 12,3 százaléka számít rendszeres templomba járónak.
B. Varga Judit történész-muzeológus