A Szombathelyen, 1925-ben született Mátsik György műszerész végzettséget szerzett, s 1944-ben a budapesti Magyar Optikai Műveknél szakmájában helyezkedett el. 1945. január közepén jelentkezett a kommunista nyomásra és vezetéssel frissen alakuló rendőrség kötelékébe, és az angyalföldi kapitányságra került. Még az év során belépett a Magyar Kommunista Pártba. Több tanfolyam elvégzése után 1949-ben rendőr hadnaggyá léptették elő és beosztásai miatt gyors egymásutánban megjárta Szeged, Gyula és Miskolc városait. 1950-ben a rendőrség 25 éves munkáskádere a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei rendőrkapitányságon szolgált tovább. 1951 és 1953 között a Szovjetunióban tanulhatott, majd őrnaggyá léptették elő és az ORFK IX. (személyigazolvány-kibocsátó) osztályának vezetőjévé tették. Két év múlva ugyanott a III. (társadalmi tulajdon védelméért felelős) osztály élére helyezték át. A forradalom és szabadságharc alatt rendszerhű maradt (alighanem a belügyi karhatalomba is belépett), így 1957-ben a korábban már megjárt Borsod-Abaúj-Zemplénbe helyezték vissza, méghozzá egyenesen az ottani megyei szervek vezetőjének, minden bizonnyal a forradalom alatt szétesett rendőrség újjászervezésének feladatával.
Miután az év során jogi végzettséget szerzett, a rendőri vonalról igazságszolgáltatásira vezényelték: 1957. augusztus elsejétől a Fővárosi Főügyészség Politikai Osztályán lett ügyész. A megtorlások nyomozóhatósági munkájában leghatékonyabbnak számító szerv éppen átállt a statáriálisról a szisztematikus bíráskodási szakaszra, így az 1945 és 1956 között folyamatosan bizonyító, tapasztalt, jogvégzett rendőr szolgálataira nagy szükség mutatkozott. 1959-ben fél éven keresztül a VII. Kerületi Ügyészséget vezette, amely után addigi pályája csúcsára ért: 1959 októbere és 1962 szeptembere között a Fővárosi Főügyészség Nyomozó Osztályát irányította. Ami közelebbről azt jelentette, hogy a megtorlás 1959 és 1962 közé eső részének budapesti ügyészségi nyomozati munkáját Mátsik tartotta kezében. Ekkoriban kelt minősítése szerint „igen sok – főleg ellenforradalmi – politikai bűnügy tárgyalásán látta el a vádképviseletet igen aktívan és osztályharcosan”.
Mátsik 1958-ban négy prominens perben is szerepet kapott. A nemrégiben elhuny Fónay Jenő – a Széna tériek helyettes parancsnoka – 1958. áprilisi perének elsőfokú tárgyalásán a vádat képviselve halált kért rá és a Marosán György letartóztatásában részt vevő felkelőtársára, Márton Erzsébetre, ami az ítéletben is megjelent. 1958. július 18-án a Vágó Tibor-féle tanács ezt másodfokon helyben hagyta, de az Elnöki Tanács másnap életfogytiglanra és 15 évi börtönbüntetésre módosította a tételeket. 1958 májusában a Tutsek Gusztáv vezette bíróság előtt hat vádlottra kért halált a ferencvárosi felkelők ellen indított „Nagy József és társai” című per elsőfokú tárgyalásán, amit a hírhedt vérbíró helyben is hagyott. 1959 februárjában a Borbély János vezette tanács másodfokon ebből két büntetést életfogytiglanra enyhített (így maradt életben Mécs Imre), de a többi négy ítéleten nem változtatott. Ennek következtében a Tompa utcai felkelőparancsnokot és a forradalom leverését követő csepeli munkásellenállás vezetőjét, Bárány Jánost, a Rákóczi téri csoporthoz csatlakozó Ivicz György villanyszerelőt, a Corvin közi Nagy József hentest és Szabó Lajos betanított munkást 1959. február 18-án kivégezték.
Szintén a Tutsek-tanács tárgyalta elsőfokon „a Fáncsik György és társai bűnpert”. A Corvin köziek elleni monstre perben 1958. augusztus 18-án született ítélet. A vádat képviselő Mátsik ekkor hét személyre kért halálbüntetést, köztük az elsőrendű vádlottra, valamint az 1956-ban mindössze 17 éves (a harcok során egyik lábát el is vesztő) Deák Gáborra és a forradalomban 16 évesen fegyvert fogó (emigrációból hazacsábított) Novák Károlyra, további két vádlottra pedig szabadságvesztést indítványozott. Az elsőfokú ítélet változó személyi összetételben, de fenntartotta a büntetési tételeket. Az év végén kihirdetett másodfokú végzést újfent Borbély János tanácsa hozta, a két fiatal kivételével fenntartva a halálos ítéleteket. Az elsőfokon született halálos ítéletek jogerőre emelkedését jelentő eljárás végén 1959. december 22-én felakasztották a Práter utcaiak közé tartozó Dobi Károly segédrendőrt, a Kisfaludy utcaiak között harcoló Tóth Tibor segédmunkást és a Köztársaság téri konstrukcióba kevert Huzián István szabósegédet. A corvinista Fáncsik György esztergályost 1960. január 3-án végezték ki.
A két per nyíltan a forradalom munkásfelkelői ellen irányult és mindkettőt elsőfokon Tutsek, másodikon Borbély tárgyalta. Előbbi hirdette ki elsőfokon a legtöbb olyan halálos ítéletet, amelyet a második szakaszban – többnyire éppen Borbély által – helyben is hagytak. Az így végrehajtott 46 halálos ítélettel Tutsek volt a megtorlás második legtöbb hőst halálba küldő tanácsvezető bírája (ezen felül még 14 esetben hozott olyan halálos ítéletet, amelyen végül enyhítettek). Borbély János pedig a maga 66 halálos ítéletével az 1956 és 1961 közé eső megtorló ítélkezési gyakorlat legtöbb halálos ítéletét meghozó vérbírájává vált.
Mátsik könyörtelen vádképviselete és ügyésztársai között is kiemelkedő személyes bosszúvágya leginkább a Blaski József és társai ellen tartott vádbeszéde kapcsán ismeretes. A legidősebb fiúról elnevezett hatfős csoport alapító tagja volt a forradalom idején 15 éves (egy ízben már elítélt) Mansfeld Péter, akit azonban nem elsősorban a Széna téren ellátott gépkocsis összekötő tevékenységért vontak perbe, hanem mert társaságával a forradalom újjáélesztését tervezte 1957–58-ban. Ennek részeként fegyvert rejtegettek, három személyautót elloptak és 1958. február 17-én lefegyverezték az osztrák követség előtt posztoló Vekerdi Elek rendőr törzsőrmestert. Ő tanúként azt vallotta, hogy „a gépkocsiban arról nem volt szó, hogy megölnek”, sőt a fiúk cigarettával kínálták és elvitték a legközelebbi buszmegállóba.
Mansfeld Péter megtörhetetlensége és szökési kísérlete ingerelte Mátsikot, aki az elsőfokú tárgyaláson 1958. november 17-én kijelentette, hogy „a vádlottak valamennyien munkásszülők gyermekei, úgy kell vizsgálni [őket] mint osztályárulókat. Nem megtévedt emberekről van szó, hanem tudatos ellenforradalmárokról. […] politikai síkon nincs fiatal vagy idősebb korú vádlott. Velük szemben a legdrákóibb szigorral kell eljárni a büntetés kiszabásánál.” Bár a két elsőrendű vádlottra halálbüntetést indítványozott, a tanácsvezető Guidi Béla Mansfeldet és Blaskit életfogytiglanra ítélte. A Legfelsőbb Bíróság Vágó Tibor által vezetett Népbírósági Tanácsa 1959. március 19-én tartotta meg a fellebbviteli tárgyalást. Ezen Borsi Zoltán ügyész vádbeszédében Mansfeld Péter „terheltnél a legszigorúbb büntetés kiszabását” javasolta. A megtorlás során rajta kívül még tíz embert halálba küldő tanácsvezető bíró szerint „a cselekmény társadalmi veszélyességének rendkívüli súlya mellett viszonylag fiatal kora dacára is igen nagyfokú a személyes társadalmi veszélyessége [így] vele szemben […] a társadalmi védekezés érdekében a legsúlyosabb büntetés kiszabása volt indokolt.” Mátsik akarata ezzel beteljesült: Mansfeldet kilenc nappal felnőttkorba lépése után jogerősen halálra ítélték (Blaski ítélete maradt, ami volt, ő az 1963-as amnesztiával szabadult).
A forradalom utáni megtorlás legfiatalabb, 1959. március 21-én kivégzett áldozatát hóhérai 13 percig hagyták szenvedni a kötélen. Az elterjedt elképzelés, amely szerint megvárták, hogy felnőtt korba lépjen és csak utána végezték ki, ebben a formában nem igaz, ugyanis az 1956 utáni megtorlásokat végrehajtó Kádár-kormány éppen a sok fiatalkorú felkelő miatt hozott 1957 nyarán olyan rendeletet, amely lehetővé tette a 18 évesnél fiatalabb, de 16. életévüket már betöltöttek kivégzését. A kivégzést valójában nem kevésbé cinikus módon a Tanácsköztársaság kikiáltásának 40. évfordulójára időzítették.
A megtorlások levezénylése után Mátsik ott folytatta, ahol abbahagyta, csak eggyel magasabb szinten: 1962 szeptemberétől 1967 februárjáig a Legfőbb Ügyészség Nyomozó Osztályán dolgozott tovább csoportvezető ügyészként, ám ötéves szolgálat után lefokozták. 1967 februárjától két éven át a Fővárosi Főügyészségen már csak beosztott vádképviselő lehetett. Ennek oka egy elmarasztaló jelentés volt, amely szerint Mátsik és társai „nyomozásuk során olyan módszerekkel végezték munkájukat, amelyek nagymértékben sértik az ügyészségi nyomozó testület tekintélyét, a törvényesség biztosítását”, ugyanis „több esetben [a] letartóztatottakkal szembeni durva, goromba magatartás” jellemezte őket. Mindezek ellenére 1969-ig maradt az ügyészi szervezetben.
Mátsik nyilatkozata MÉH-vezérként (Népszabadság, 1985. január 18. 5. oldal)
Mátsik egyszerűen nem tudott megbukni s káder nem vész el, csak átalakul alapon 1969-ben – minden ehhez szükséges szakirányú képzettség nélkül – a Melléktermék és Hulladék Egyesület (MÉH) egyik vállalatának kohászati osztályvezetőjévé tették meg, 1979–81 között pedig a Műszaki Anyag- és Gépkereskedelmi Vállalat (MAGÉV) vezérigazgatójaként irányította az országos használtgép-forgalmazást. Aztán 1982 és 1987 között ismételten a csúcsra ért: a MÉH Nyersanyag-hasznosító Tröszt vezérigazgatója lett. Ebben az évtizedben – hivatali állásával kapcsolatosan – csak iparági együttműködésekről, hulladékgyűjtési akciókról, szemétfeldolgozási és újrahasznosítási fejlesztésekről nyilatkozott, igaz olykor fél-egyoldalas nagyinterjúk formájában. Hogy az 1945 és 1969 között egyfolytában a rendőrségi és ügyészségi munka politikai frontvonalán tevékenykedő Mátsik miért éppen hulladékhasznosító vonalra – majd annak is az élére – került 1969 és 1987 között, nem tudni. Okáról Kahler Frigyes kollégiumvezető büntetőbíró, jogtörténész, egyetemi tanár, a Kádár-kori megtorlások elismert szakértője azt mondja: 1962-től az egykori államvédelem belügyben tovább alkalmazni már szükségtelen vagy kellemetlenné vált tagjait ipari és kereskedelmi vállalatoknál helyezték el s hozzájuk hasonlóan a megtorló ítélkezés kiszolgált tagjai is állami vállalatoknál kaptak – az igazságszolgáltatási hierarchiáéval azonos szintű – beosztást. Vagyis a Kádár-rendszer „konszolidációja” idején sem engedte el azok kezét, akik létrejöttének véres munkájából kivették a részüket. Ennek a folyamatnak tipikus példája Mátsik életútja.
Az Úszószövetség ülése 1981-ben (Népsport, 1981. május 10. 6. oldal)
Mansfeld vádlója a káder-utógondozás másik kedvelt területén, azaz a sportvezetésben is pozíciót kapott. Az egykor jól úszó Dr. Mátsik 1962 és 1969 között a „rendőrcsapat” Újpesti Dózsa vízilabda-szakosztályát vezette (Népsport, 1969. március 11. 2). 1969-es ügyészi munka alóli felmentése és egyúttal hulladékgazdálkodási pozícióba helyezése után hat évvel került be a Magyar Úszó Szövetség (MÚSZ) 1975-ben újonnan megválasztott elnökségébe. 1977-ben a szervezet vízilabdáért felelős szakági elnöke, egyben a szervezet egyik elnökhelyettese lett, aki FINA-ülésekre utazott és póló-csapatvezetőként minden külföldi mérkőzésre elkísérte a férfi válogatottat. A MÚSZ-alelnök 1981-ben a három év múlva megrendezett – a keleti blokk által aztán bojkottált – Los Angeles-i olimpia létesítményeinek épülését tekintette meg a helyszínen, méghozzá a történtekről újságcikkben beszámoló Gyárfás Tamás – a szervezet 1993 és 2016 közötti elnöke – társaságában. Ismeretségük nem ekkor kezdődött: a fiatal sportújságíró három évvel korábban hosszú riportot készített a szakágelnökkel (Népsport, 1979. február 21. 5).
1983-tól általános úszószövetségi elnökhelyettesként folytatta, munkájáért 1987. április 4-én megkapta a Sportérdemérem arany fokozatát, ám ősz elején Ruza József főtitkárral együtt váratlanul lemondott. Az akkor nagy vihart kavart, nyilatkozatháborúval kísért távozás okára soha nem adott magyarázatot, maximum „a legmagasabb sportvezetés” (vagyis az Állami Ifjúsági és Sporthivatal) növekvő beavatkozására és homályosan „a felügyeleti hatóság adminisztratív lépéseinek rendkívül szubjektív” voltára hivatkozott. Hogy miért éppen az évtizedek óta nem látott úszósikerek csúcspontján állt fel, azt akkoriban is csak találgatták, de akadt olyan közeli ismerőse, aki a régi, kinevezett káderek választott sportvezetőkkel való lecserélési szándékával magyarázta a lépést (Képes Sport, 1987. szeptember 15. 11). (Mátsik ezután nem tért vissza a sportéletbe, de Ruza 1992 és 2011 között újra előkerült, méghozzá korábbi beosztásában – és éppen Gyárfás elnöksége alatt!)
Felesége, a 2014 utolsó napján elhunyt Mátsik Györgyné (szül. Kiss Éva) több szempontból is szakmabelije volt: 1946 és 1953 között válogatott mellúszóként versenyzett, majd szintén az Újpesthez került; egyfelől, mert az 1950-ben Nagy-Budapesthez csatolt településen született, másfelől, mert rendőrtisztként őt is a belügy klubjánál helyezték el, eleinte sportelőadónak. Az UTE úszószakosztályának vezetőségi tagjából aztán 1968-ra a Budapesti Úszó Szövetség (BÚSZ) elnökségi tagja, majd 1976-ban annak elnöke lett – ilyenformán nemcsak a tucatnyi fővárosi úszóegyesület munkáját koordinálta, de az úszósport utánpótlásáról is ő gondoskodott, miközben alezredesként tovább dolgozott az V. kerületi rendőrfőkapitányságon. Pályáját egy kisebb zörejtől eltekintve a rendszerváltoztatás sem törte meg: 1988-tól egészen 2000-ig főtitkárként állt a BÚSZ élén. A sportág életében a 2010-es évek legelején is igen aktív volt, munkáját több alkalommal díjazták. Emellett férjéhez hasonlóan a MÚSZ elnökségében is helyet foglalt, mintegy tíz éven keresztül. Egyik fiúk, Mátsik László az 1970-es évek végén és a ’80-as évek elején a Dózsa úszóválogatottjának kerettagja volt, majd edző lett, de apja nevét öröklő testvérbátyja is úszott. A Mátsik-famíliáról mint vízisport-dinasztiáról lelkesedő riportban beszámoló sajtó egy ízben maga is összekeverte a szülők neveit, amikor 1982-ben hírül adta, hogy a családfő által alelnökölt MÚSZ éppen a felesége által vezetett BÚSZ-nak adta a sportág azévben esedékes vándordíját (Népsport, 1981. augusztus 2. 6). A látványos összefonódások miatt a korszak medencebéli bundákról szóló iparági pletykái a családot sem kerülték el.
Gyárfás Tamás és Mátsik György 2015 januárjában, Mátsik Györgyné temetésén (forrás: a Magyar Úszó Szövetség – Magyar Úszóválogatott Facebook oldala)
Mátsik 1987-ben nemcsak az éppen negyedszázada betöltött sportvezetői állásától vált meg váratlanul, hanem mindössze 62 évesen a MÉH éléről is nyugdíjba vonult. Volt vezérigazgatói tisztségéből kifolyólag a fiatalkorúakra egykor halálbüntetés indítványozó ex-ügyész 1988-tól az Úttörőszövetség által létrehozott Gyermekekért Alapítvány kuratóriumában tevékenykedett még 1989/90 után is. A Kádár-rendszerben hol „végzett jogászként”, hol volt vízilabdázóként emlegetett vállalati- és sportvezető a rendszerváltoztatást követően hosszú időre eltűnt.
2012 júniusában a televízió kamerái előtt azt nyilatkozta, hogy nem érzi magát bűnösnek, majd 1956-ot „ellenforradalomnak” nevezte és azt mondta: „[Mansfelddel kapcsolatban] nem én hoztam az ítéletet, parancsot teljesítettem”. Ezt követően két országgyűlési képviselő, a Pofosz és Mansfeld Péter bátyja feljelentést tett ellene, többek között felbújtóként elkövetett emberölés, hivatali visszaélés, többrendbeli kényszervallatás és jogellenes fogvatartás ügyében. Ám a Központi Nyomozó Főügyészség szeptember elején a feljelentést bűncselekmény – s nem bizonyíték! – hiányában elutasította. Az indoklás szerint noha „perbeli magatartása, […] az általa koholt logikai összefüggésekre alapított vádbeszéd következménye volt Mansfeld Péter halálos ítélete és kivégzése”, így „cselekedetével a kommunista rendszert készségesen kiszolgálta”, az akkori jogszabályok szerint az ügyész csak halálbüntetés kiszabását indítványozhatta. Tehát a demokrácia vádhatósága szerint a törvénytelen körülmények között született diktatúra jogszabályai törvényesnek számítanak.
A 92. életéve felé járó rendőrségi-ügyészségi-nagyvállalati-sportvezető funkcionárius a Naphegyen él, egykori vezérigazgatói beosztásának köszönhetően átlag feletti nyugdíjából. Amint harminc évvel ezelőtt egyszer önmagáról mondta: „elég kemény ember vagyok”. Egy emberöltővel ezelőtt 17 emberre kért halálos ítéletet, amelyből kilencet végre is hajtottak.
Embereket meg lehet ölni, eszméket nem. A 18 éves forradalmár teste ugyan halott, de Mansfeld szelleme halhatatlan.
A cikksorozat témájával kapcsolatos interjú itt érhető el; első, bevezető része pedig itt olvasható.
A cikksorozat következő, Sajti Imrével foglalkozó hatodik része jövő kedden, 2017. szeptember 26-án jelenik meg.