Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Megmenthető-e az olasz demokrácia?

A nép vagy az uniós technokrácia? – ez itt a kérdés.

Mario Draghi olasz miniszterelnök lemondása és a parlament feloszlatása jó hír Olaszország és Európa népének. Azt jelenti, hogy hamarosan választást tartanak és a nép hallathatja hangját. Ha pedig az olaszok elegen és határozottan cselekszenek, még akár fel is éleszthetik halottaiból az olasz demokrácia szellemét. Sőt, még akár olyan miniszterelnökük is lehet, akit ők választottak, nem pedig a brüsszeli ihletésű technokrata felsőosztály.

A szupertechnokrata Draghi bukása egyúttal rossz hír az Európai Unió politikai elitjének és kozmopolita szövetségeseinek az üzleti világban és a kultúrában.

A fősodorvonalbeli médiában számtalan kommentár siratta el az elit Szuper Marióját, távozásában ugyanis közvetlen fenyegetést láttak az Európában meghonosodott pénzügyi-technokrata rendre nézve. Attól tartanak, hogy Draghi lemondása alkalmat ad a populista erőknek arra, hogy átvegyék a kezdeményezést. Amint a New York Times megjegyezte, „az olasz miniszterelnök bukása Európa-szerte aggodalmat keltett a populista mozgalmak erejével kapcsolatban”. Továbbá – folytatódik az okfejtés – „Draghi bukása már most is pontosan azt jeleníti meg, amiről Európa-szerte álmodoznak a populista erők: az elit leváltását. Olaszország határain messze túlnyúló aggodalom támadt azzal kapcsolatban, vajon mekkora ezeknek a mozgalmaknak az erőtartaléka a kontinensen.”

A brüsszeli bürokrácia és az Európa gazdasági és politikai életét uraló menedzser osztály – mivel Draghit a maga kinevezettjének tekinti – önnön tekintélyére mért közvetlen csapásnak tekinti az olasz kormányfő bukását. Az elmúlt évtizedekben a globális elit afféle politikai laboratóriumnak tekintette Olaszországot, amelyben különféle technokrata kormányzati megoldásokat kísérletezhetett ki. A szakértelem előtérbe állításával, az elit voltaképp ki akarja vonni a közügyeket a politika hatóköréből. Az állítólag el nem kötelezett szakembereket és apolitikus szakértőket olyan tekintéllyel ruháznák fel, amilyet hagyományosan csak a demokratikusan választott vezetők élveztek. Ily módon a technokrata szakértők olyan demokráciát üzemeltetnek, amelyben megfosztják döntéshozó szerepétől a démoszt.

A fő ok, amiért az Európai Unió, valamint az európai pénzügyi- és bankrendszer irányítói a maguk technokrata kormányzati rendszerét akarják ráerőltetni Olaszországra, mint mindenki tudja, abban áll, hogy az olasz intézményrendszer szemlátomást egyhelyben topog és korrupt. Az intézményi reformok széles körben érzékelhető igényére hivatkozva az Európai Unió elitje azzal házalt, hogy Olaszországnak mindenáron „szakértő kormányra” van szüksége. Az uniós oligarchia és szövetségesei nem csupán azzal próbálkoztak, hogy ezt az elképzelést elfogadtassák, hanem kifejezetten be is avatkoztak az olasz belügyekbe, és sikerült ráerőltetniük akaratukat a Parlamentre. Ily módon aztán gondoskodtak arról, hogy érdekeiket ne érhesse sérelem. Az olasz törvényhozók és vezetőik újra és újra engedtek az efféle külső nyomásnak.

Hogy Brüsszel gyakran az EU vadászterületének tekinti Olaszországot, az már 2011-ben is bebizonyosodott, amikor Silvio Berlusconi akkori miniszterelnök kénytelen volt engedni az uniós nyomásnak és lemondani.

Helyére Mario Monti személyében egy korábbi brüsszeli biztost neveztek ki miniszterelnöknek. Ez a brüsszeli ihletésű palotaforradalom Giorgio Napolitano korabeli köztársasági elnök áldásos támogatását élvezte. Napolitano, aki korábban az Olasz Kommunista Pártban viselt vezető tisztséget, kulcsszerepet játszott a hatalomátvétel előkészítésében. Montit élethossziglani szenátorrá nevezte ki, ő pedig egy héttel később máris „legitim” miniszterelnökké válhatott. Érdemes megjegyezni, hogy Monti kormányának nem volt egyetlen egy választott tagja sem. A hatalmasságokból és szakértőkből álló kormány pontosan az a rendszer, amely a brüsszeli bizottság legnagyobb elismerésére számíthat.

A 2011-es hatalomátvétel óta Olaszországot EU-párti technokraták kormányozták, akik mind nagyon is emlékeztettek Montira. Ezek a külön világban élő politikusok képtelennek bizonyultak arra, hogy szót értsenek a nagyközönséggel és ösztönzőleg hassanak rá. Az Európai Bizottság és a külföldi tőke segítségével azonban a soha meg nem választott technokráciának sikerült kezében tartania az olasz állam irányítását.

Az 5 Csillag Mozgalom és a Liga nagy többséget szerzett a 2018-as parlamenti választáson. Mindkettő populista, EU-szkeptikus mozgalomnak számított. A választás után a két párt vezetői nem tudták eldönteni, melyikük adja a miniszterelnököt, így aztán Giuseppe Contéra esett a választás. Conte a szakemberkormányzás eszményét testesítette meg. Korábban pártfüggetlen volt, és egyaránt otthon érezte magát a fősodorbeli jobboldal és baloldal köreiben. Ő volt sorban az ötödik miniszterelnök, akinek kinevezése előtt nem volt semmilyen politikai tapasztalata. Soha nem kellett megharcolnia politikai eszményeiért nyílt színen, az olasz hatalmi elit szűk szalonjain kívül. A választóközönség elé sem kellett állnia soha. Egyfajta csendes puccs volt ez, a felszínen a demokrácia éppen csak, hogy szükséges kellékeivel.

Három évvel kinevezése után, 2021-ben Contét minden teketória nélkül menesztették, és Draghit ültették a helyére. Kormánya egy kicsinyes vita miatt bukott meg, melynek tárgya az volt, hogyan is osszák el az Európai Uniótól befolyó COVID-helyreállítási alapokat. Addigra sem az 5 Csillag Mozgalom, sem a Liga nem próbálta már magát kifáradt, haszonleső pártnál egyébnek beállítani, és szemrebbenés nélkül támogatták Draghit, az uniós technokrácia alighanem legodaadóbb és legmeghunyászkodóbb hívét. Az eljárást csaknem a teljes olasz politikai elit támogatta, attól való félelmében, hogy különben szembe kell néznie a választópolgárokkal.

Az Európai Unió szemszögéből nézve Draghi eszményi megoldásnak látszott. Aránylag hozzáértő vezető volt, és meglehetős elismertségre tett szert, mint olyasvalaki, aki képes megtestesíteni a szakértői kormányzás technokrata eszményképét. Ahogy a közéletből egyre nagyobb mértékben száműzték a politikát, egyértelművé vált, hogy a populista pártok támogatása gyors hanyatlásnak indult. A választók csalódtak az eredeti küldetésüket eláruló 5 Csillag Mozgalomban, illetve a Ligában, és mindkét párt támogatottsága súlyos mértékben visszaesett a 2021-ben rendezett helyhatósági választásokon. Az eredmény láttán a nyugati politikai elit legkülönbözőbb körei megkönnyebbülésükben nagyot sóhajtottak. A londoni Times úgy fogalmazott, hogy a választások „a jelek szerint leeresztették a függönyt az elitellenes politika kísérleti előadása végén, amely világszerte oly nagy ihletet adott a populista mozgalmaknak”.

Mára egyértelmű lett, hogy az elitellenes politikai mozgalmak mégsem tűntek el a színről. A legutóbbi közvélemény-kutatások tanúsága szerint a populista Olasz Testvérek lett a legnépszerűbb olasz politikai párt. A Giorgia Meloni vezette Olasz Testvérek volt a Draghi-kormány első számú ellenzéke, és ezzel az olasz közvélemény jelentős részének támogatását nyerte el.

Az új választást olyan pillanatban tartják, amikor az ország jelentős gazdasági válsággal küzd. Szegénység, gazdasági nehézségek, és 24 százalékos ifjúsági munkanélküliség jelzi, miféle megpróbáltatásokkal kell Olaszország népének szembenéznie. Draghi újabb szerkezeti reformokkal próbálkozott, de ezek csak tovább csökkentették volna a dolgozó emberek életszínvonalát.

Az olasz társadalomnak most azt kell eldöntenie, képes-e csapást mérni az életét uraló menedzser technokráciára és helyreállítani a demokráciát. Ez idáig a szakértői kasztnak sikerült elszigetelnie a politikai rendszert a közvélemény nyomásától. Sikerült továbbá semlegesítenie az állítólag populista pártokat, mint amilyen az 5 Csillag Mozgalom. Hogy aztán némely politikai ellenfelét továbbra is sikerül-e semlegesítenie vagy megvennie, az egyelőre a jövő kérdése.

A küszöbönálló választás tétje nem pusztán az egyik vagy a másik párt jövője, hanem az, hogy mi lesz magával a demokráciával. A szakértő középosztály és menedzserpártja, a Demokrata Párt kifejezetten megvetéssel tekint a demokráciára. Ezzel az elitista szemlélettel áll szemben az Olasz Testvérek vezetője, Giorgia Meloni. Ő a demokrácia helyreállításának alapfeltételeit látja abban, hogy Draghitól sikerült megszabadulni, s hogy az ország politikai vezetéséért vívott harcba sikerüljön bevonni a népet. Ő maga így fogalmazott: „Nem a nyugati demokráciák, hanem az autokráciák sajátja, hogy a nép képviselőjének kiáltják ki magukat, de nem bízzák országukat a polgárok szavazatára”.

Meloni és pártja ellen lejárató kampány indult a globális fősodorvonalbeli médiában. Nemcsak populistának titulálják őket, hanem fasisztának vagy legalábbis álcázott fasisztának is. A választásig hátralévő időben a Meloni-ellenes propagandakampány alighanem egyre zabolátlanabb jelleget ölt majd.

Sokat árul el a korról, hogy valakit, aki teljes szívvel elkötelezett a népszuverenitás és a demokratikus választás elve mellett, fasisztának képesek bélyegezni technokrata szellemi oligarchák, akik a nép hangja helyett a szakértők véleményét kívánják érvényre juttatni.

A 21. században a magukat antifasisztának vallók sokkal közelebb állnak a demokrácia két világháború közötti ellenfeleihez, mint gondolnák.

Az előrejelzések szerint Meloni csaknem a szavazatok 25 százalékára számíthat a szeptember végi választáson. Ha sikerül visszavernie a hiteltelenítését célzó támadásokat és megőriznie pártjának jelenlegi támogatottságát, azzal a demokrácia a Brexit-népszavazáshoz hasonló sikert arat.