Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Mi lehet rosszabb még 2001 szeptemberénél is?

Akár a mentegetőző gyermek, aki azzal védekezik, hogy „nem tudta”, a nyugati kormányok is arra panaszkodnak, hogy „váratlanul érte őket” a villámgyors és szinte Afganisztán egészére kiterjedő tálib hatalomátvétel. Figyelemreméltó a hasonlóság a húsz évvel ezelőtt történtekhez. Akárcsak a 2001-es terrortámadások idején, a politikusok most is értetlenül állnak a megalázó vereség előtt. A Világkereskedelmi Központ pusztulása után is gyakran a hírszerzés hiányosságaira hárították a felelősséget. Mindenesetre mind a vezetők, mind a szakértők húsz év óta egyfolytában képtelenek felfogni, hogyan érhette Amerikát oly készületlenül ez a „meglepetésszerű támadás.”

Arra még csak akadhat némi mentség, hogy az illetékesek nem látták előre az al-Kaida terroristáinak 2001 szeptemberi „meglepetésszerű” támadását. Azt azonban minden különleges jóstehetség nélkül is lehetett volna sejteni, hogy az afgán kormány, illetve hadserege villámgyorsan összeomlik, valamint, hogy a tálibok egykettőre uralmuk alá vonják az országot. Úgy látszik, a terrorizmus-szakértők és politikus megrendelőik az elmúlt húsz év alatt semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek. Mindössze annyi történt, hogy a húsz éven át tartó afganisztáni katonai jelenlét hátborzongató körülmények között végbemenő lebomlását látva a világ levonhatta a végső következtetést: többé eszébe ne jusson megbízni a nyugati kormányokban. Bush elnök annak idején a Tartós Szabadság néven indította el a 2001 októberi hadműveletet. Tartósnak azonban kizárólag a 2011 szeptemberében oly nyilvánvalóan megmutatkozó lehangoltság és önbizalom-vesztés bizonyult.

Ha végigtekintünk az elmúlt két évtized eseményein – 2001 szeptember 11-től a tévedésben fogant, tragikus afganisztáni, iraki, líbiai és szíriai katonai beavatkozások sorozatáig – nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy nemigen változott semmi. Mint Felhívás terrorra: az Ismertlen egyre növekvő birodalma című, 2007-ben megjelent tanulmányomban igyekeztem kimutatni:

AZOK, AKIK A HIÁNYOS HÍRSZERZÉSI ÉRTESÜLÉSEKRE HIVATKOZNAK, NEMCSAK ÖNNÖN ÉRTETLENSÉGÜKRŐL TESZNEK TANÚBIZONYSÁGOT, HANEM ARRÓL IS, HOGY NEM KÉPESEK FELFOGNI A TÁRSADALMAT FENYEGETŐ VESZÉLY TERMÉSZETÉT.

Hogy a vezetők mennyire nem értették meg, mit jelentett 2001 szeptember 11-e, arra szembeötlő példával szolgált George W. Bush elnök, amikor azt kérdezte: „Miért gyűlölnek bennünket?” Kisgyerek módjára megbántva kérdezte, „miért olyan gonoszak velünk”, s ezzel a nyugati világ gyermeteg vezetője tökéletesen tanácstalan embernek mutatkozott. Egy évvel később azán Bush nyíltan ki is fejtette a tanácstalanságnak ezt az állapotát, amikor megalkotta a „Sebezhető Amerika” fogalmát. Ha pedig egyszer Amerika önmagát sebezhetőnek minősíti, azzal azt üzeni, hogy vezetői nem tudják merre tartanak és nem képesek irányítani a fejleményeket.

Amikor Bush úgy fogalmazott, hogy „2001 szeptember 11-én Amerika megtapasztalta sebezhetőségét”,mindent elmondott: további magyarázatra nem volt szükség. Hallgatósága nyomban fel is fogta, hogy az aggodalom és a félelem immár az amerikai psziché állandó és lényegi vonása. Attól fogva Amerika és szövetségesei egy pillanatra sem szabadultak az érzéstől, hogy hatalmuk fogyatkozóban van. Amikor seregeik 20 évi megszállás után sietve kivonultak Afganisztánból, óhatatlanul is irányvesztettségről és sebezhetőségükről tettek tanúbizonyságot. Történelmi értelemben a „sebezhető Amerika” képe azért volt és maradt jelentőségteljes, mert nem egy pillanatnyi állapotot jelzett, hanem az amerikai identitás tartós vonását. Az Egyesült Államok 2002-es Nemzetbiztonsági Stratégiája ennek megfelelően azt hangoztatta, hogy „jellegzetességeink, melyek a legdrágábbak nekünk, – szabadságunk, városaink, közlekedési infrastruktúránk, modern életünk – mind sebezhetőek, elérheti őket a terrorizmus.” A szöveg arra is figyelmeztetett, hogy „e sebezhetőség azután is hosszú ideig fennmarad még, hogy bíróság elé állítjuk a szeptember 11-ei támadások felelőseit”, mivel „ez immár hozzátartozik az élethez”. Ennek a diagnózisnak alapvetése, hogy kitettségünk mindenféle veszedelemnek, így a terrorizmusnak az élet szerves részévé vált. Ez pedig alapvetően meghatározta a hivatalos gondolkodást, amely kialakította a 2001 szeptemberében elszabadult eseményekre való reagálást, és egyúttal a 21. századi élet távlatairól alkotott hivatalos felfogást is megalapozta. Az az előrejelzés, miszerint a sebezhetőség „azután is hosszú ideig fennmarad még, hogy bíróság elé állítjuk a szeptember 11-ei támadások felelőseit”, egyfajta prófétai erővel hat. Azt jelenti: ez van, ez lesz a jövő. A jelek szerint olyan adottág ez, amely akkor is fennáll, ha éppen nem fenyeget semmilyen konkrét terrorveszély. „Ne tegyenek úgy, mintha a katasztrófák rendkívül ritkák és előre nem láthatóak lennének” – hangzott a CNN egy dokumentumfilmjének narrátorszövege. Egy televíziós újságíró közhírré tette, hogy „az elmúlt órában a Sebezhető Amerikát jártuk körül”, majd kifejtette, miről is szólt a műsor: arról, hogyan gyengítettek meg bennünket a biztonsági rendszerünk rései, s hogyan kerültünk ezért rejtőzködő terroristáknak, illetve a természet dühének célkeresztjébe. Ez a forgatókönyv Amerika sebezhetőségét a rejtőzködő terrorizmuson túl a természet szeszélyeire is kiterjesztette. Márpedig a tétel, miszerint a sebezhetőség az élet új jellemzője a nyugati világon eluralkodó fatalizmus alátámasztására szolgál. Mindenekelőtt bármilyen váratlan romboló eseményre azonnali magyarázatot kínál. Elég a „sebezhetőségünkre” rámutatni, s máris kész a magyarázat és egyben a reagálás is az olyan fejleményekre, mint amilyen a Covid-világjárvány vagy a globális felmelegedés. Mi több, a fatalista alapállás, amelyet a sebezhetőség, mint az élet alkotóeleme képvisel, azt üzeni, hogy a bennünket fenyegető veszedelmekre nincs egyértelmű gyógyír. Vagyis a nyugati világ vezetőinek szemléletét jellemző alkalmatlanság és zavaros gondolkodás önnön igazolásául szolgál. Sebezhetőek vagyunk!

A hitvány fatalizmus krédóját a legpregnánsabban Tom Ridge volt amerikai belbiztonsági miniszter fejtette ki, amikor megpróbálta az Egyesült Államokat uraló fatalista korszellem keretébe ágyazni a konkrét terrorista veszélyt. 2002 júliusában így fogalmazott: „Az Amerikát fenyegető terrorista veszély számos formában jelenik meg, sok a búvóhelye és gyakran láthatatlan. Ám a hatékonyabb belbiztonság igénye nem csupán a terrorfenyegetésből fakad. Hanem tartós sebezhetőségünkből.”

A „tartós sebezhetőség” kifejezés eleve defetizmust fejez ki, továbbá beletörődést abba, hogy világunkban az élet merő felhívás terrorcselekményre. Ridge-nek szemernyi kétsége sincs afelől, hogy a „tartós sebezhetőség” mindenféle terrorfenyegetéstől függetlenül is fennáll. Az ő ki nem mondott elképzelése szerint sebezhetőségünk magában a létünkben gyökerezik.

Tom Ridge kettős értelemben beszélt tartós sebezhetőségről. Egyrészt egyfajta állandó bizonytalanságot értett rajta – már-már afféle életformát. Másfelől arra is célzott, hogy az emberek szubjektíve, hogy érzik magukat a bőrükben. Nem csupán az élet megkerülhetetlen velejárójáról van szó, hanem arról is, hogy milyen életérzés várható az emberektől. Hiszen a sebezhetőség az identitás egyik alkotóeleme. A 2001. szeptember 11-e utáni világban a sebezhetőség átfogó, egyéneket és teljes közösségeket egyaránt meghatározó fogalommá vált.


Az Új Normalitás

Igaz, 2001 szeptemberében az „Új Normalitás” kifejezés még nem volt használatban, az érzés azonban, amelyet kifejez, annál inkább. Ne feledjük, milyen gyakran hallottuk arról a szeptember tizenegyedikéről ezt a jellemzést: „az a nap, amely mindent megváltoztatott”. Sok újságban volt olvasható szó szerint ez a szalagcím: „Ezután semmi sem lesz úgy, mint eddig”. Az elképzelés, hogy szeptember 11-e vízválasztó, történelmi határvonal, elvonja a figyelmet arról, hogy sok minden, ami egyszerre a szemünk elé tárult, már régóta alakulóban volt a felszín alatt. Alig merültek fel kérdések, ellenvetések pedig még kevésbé azzal kapcsolatban, hogy az illetékeseknek fogalmuk sem volt róla, hogyan kezeljék a bizonytalanságot, nem is szólva a kockázatkerülő magatartásra ösztönző fatalista szemléletről.

A SEMMI SEM LESZ ÚGY, MINT EDDIG RETORIKÁJA ELTERELTE A TÁRSADALOM FIGYELMÉT A SZEPTEMBER 11-ÉN FELSZÍNRE TÖRŐ PROBLÉMÁK GYÖKERÉRŐL.

Az a leegyszerűsítő felfogás, amely szerint egyetlen terrorcselekmény mindent megváltoztathat és teljes szakítást eredményezhet a múlttal a koronavírus-járvány kitörése óta egyfajta kulturális előítéletté nőtte ki magát. Az Új Normalitás kifejezés mintegy összeforrasztja a tartós sebezhetőség gondolatát azzal az ígérettel, hogy semmi sem lesz többé úgy, mint volt. Az Új Normalitás fatalista szemlélete egy lépéssel tovább viszi a tartós sebezhetőség 2001-ből származó gondolatát. Kiteljesíti annak a legyőzhetetlen erőnek a fogalmát, amelynek az emberiség kénytelen alárendelni magát. Ez az erő ezerszer félelmetesebb a terroristáknál. Lebírhatatlan mérgező valami, amely mindig túl fog járni az eszünkön. Mert hogy az emberiség sorsát a vírus határozza meg. A vírussal szembeni sebezhetőségünk következtében a közélet nem több egyfajta közegészségügyi gyakorlatnál.

Az Új Normalitás kifejezés meghonosodása arra vall, hogy az elmúlt két évtized során egyeduralkodóvá vált az a szemlélet, amelynek értelmében be kell adunk a derekunkat a sorsnak. De a 2001 szeptemberére adott reakciók más szempontból is előkészítették a talajt a koronavírus-járvány veszélyének az értelmezéséhez. Például mind a globális terrorizmus, mind a világjárvány esetében azt halljuk, hogy soha véget nem érő fenyegetéssel állunk szemben. A soha véget nem érő veszedelem gondolata egyértelműen 2004-ből származik, amikor is a terrorizmus elleni háborút „Hosszú Háborúra” keresztelték át. A kifejezést John Abizaid, az amerikai hadsereg tábornoka használta először 2004-ben az al-Kaidával fennálló konfliktus jellemzésére. Bush elnök a 2006-os évértékelő beszédében vette át, amikor így fogalmazott: „Nemzedékünk hosszú háborúban áll egy meghatározott ellenséggel”. Mióta e kifejezés bekerült a Bush-kormányzat szókészletébe, a hivatalos jelentések rendszeresen szóltak arról, hogy határidő nélküli háború zajlik. „Az Egyesült Államok háborúban áll, és ez a háború hosszú lesz”állapította meg az Egyesült Államok hadügyminisztériumának négyévenkénti átfogó honvédelmi jelentése 2006-ban.

0913-9011-02.jpg

A végtelenbe nyúló hadviselésnek a Hosszú Háború kifejezésben megjelenő gondolatát aztán az Új Normalitás hangadói tették magukévá. Ennek az elképzelésnek a hívei gyakran figyelmeztetnek bennünket arra, hogy örökké a Covid árnyékában kell élnünk. Az Új Normalitáshoz kapcsolódó legfőbb téma az, hogy kockázatkerülő életet kell élni, vagy ahogy fogalmazni szoktak, ne kísértsük a sorsot és törekedjünk a biztonságra.

Csakhogy 2001 szeptemberének narratívája és az Új normalitás között nincs alapvető különbség. A tartós sebezhetőség 2001-hez kapcsolódó retorikája nyomasztó, negatív hangon szólalt meg. Mert hisz mi pozitívum van abban, hogy élethossziglan rendezkedjünk be a sebezhetőségre? Megint más a helyzet az Új Normalitás narratívájával. Ez úgy állítja be a sors kísértésének tilalmát és a Régi Normalitás elvetését, mintha pozitív, sőt erényes magatartás lenne. A biztonság elvének hirdetése és az életnek a közegészségügy ethoszának megfelelő átrendezése gyakran úgy szerepel, mint a régi rossz napok és a Régi Normalitás antitézise. Ez a szemlélet jelenik meg a Nagy Újraindítás jelszavában is, ebben a technokrata programban, amely arra biztatja az embereket, hogy törekedjenek kevésbé ambiciózus és fenntartható életre. Ha innen nézzük, a sorsnak való alárendelődés már-már vallásos erénnyé magasztosul.

A NYUGATI TÁRSADALOM AZ ELMÚLT ÉVTIZEDEKBEN A JELEK SZERINT BELETANULT ABBA, HOGYAN KELL MEGBARÁTKOZNI A SEBEZHETŐSÉGGEL, S POZITÍV ÉRTÉKET FARAGNI BELŐLE.

Így aztán amikor a Nyugat elmenekült Afganisztánból, egyúttal a Régi Normalitás értékeinek is búcsút mondott.


Történelmi amnézia

A sokatmondóan fejvesztett afganisztáni kivonulást magyarázva Biden elnök úgy fogalmazott, hogy az amerikai csapatok távozásával véget ér a „mindörökké tartó háborúk” kora. Odáig érthető, hogy véget szeretne vetni a Hosszú Háborúnak, hiszen az amerikai politikai és kulturális rendszerben uralkodó zűrzavar ismeretében belátható, hogy e háború célja aligha valósítható meg.

Az utóbbi időben, kivált az afganisztáni kivonulást megelőző év során a politika alakítói és a kommentátorok olyannyira megszokták már, hogy normálisnak fogadják el a terrorista veszélyt, hogy tökéletesen megfeledkeztek arról, mit is jelentett 2001. szeptember 11-e. Az elmúlt években a legkülönfélébb erőszakcselekményeket minősítették terrorcselekménynek, még akkor is, ha semmi politikai motiváció nem volt mögöttük. Zavart elméjű iskolai lövöldözőket, magányos farkasokat és inceleket, vagyis harcias önkéntes agglegényeket gyakran állítanak be úgy, mintha veszedelmesebbek lennének a dzsihadista terroristáknál. A kulturális és politikai elit köreiben nem megy ritkaságszámba, hogy a jobboldali terrorizmust pontosan olyan veszélyesnek tekintik, mint azt, amely a 2001-es támadások mögött álltak.

A Washington Post egyik kommentátora a huszadik évfordulón arról számolt be, hogy január 6-án a törvényhozás washingtoni épülete elleni támadás képei arra emlékeztették, milyen érzések támadtak benne a Világkereskedelmi Központ lerombolását követő káosz láttán. Így fogalmazott: „Azt reméltem, soha többé nem kell ezt a fajta zsigeri reagálást megélnem egy nemzeti tragédia láttán, de csaknem húsz év múltán ugyanazok a rosszulléttel határos érzelmek lettek úrrá rajtam, amikor január 6-án azt láttam, hogy megostromolják Capitoliumunkat. Rémülten figyeltem a tömeget, amely az őrséget legyűrve, az ajtókat betörve özönlött be az épületbe, miközben a rendőrök pisztollyal a kezükben igyekeztek védelmezni az alelnököt, a törvényhozás tagjait és személyzetét, miközben éppen a békés hatalomátvétel alkotmányos folyamata zajlott odabenn.”

Hasonló szellemben írt David Mastro is a USA Today hasábjain. Azt állította ugyanis, hogy a republikánusok „nagyobb veszélyt jelentenek, mint a szeptember 11-i géprablók”. Mastronál nem puszta politikai véleménynyilvánítással van dolgunk. Egyúttal trivializálta a szeptember 11-i terroristák képviselte veszélyt. E tendenciózus párhuzamot azzal próbálta igazolni, hogy „amiképp a szeptember 11-ei terroristák is az amerikai demokráciát akarták ledönteni a lábáról 2001-ben, egyértelmű, hogy a január 6-ai terroristák is az amerikai demokráciát akarták lerombolni, jóllehet védelmezőinek szerepében tetszelegtek”. Azokat, akik az új divatnak engedve 2021. január 6-ának eseményeit a 2001 szeptemberi merényletekhez hasonlatosnak állítják be, azokat részben politikai szenvedélyek motiválják. Végeredményben azonban – ha kimondatlanul is – hétköznapinak és valódi súlyához képest jelentéktelennek mutatják be a 2001-es merényletsorozatot. A Capitoliumon lezajlott erőszakcselekmények úgy értelmezendők, hogy elszabadult egy dühödt tüntetés. Mint a január 6-i eseményekről készült legfrissebb FBI-jelentés megállapította, a nyomozók édeskevés bizonyítékot találtak arra, hogy valaki összehangolta volna a Capitolium elleni rohamot. Szöges ellentétben 2001 szeptemberének gépeltérítőivel, a Washingtonba özönlő januári tüntetőknek sem szervezetük, sem tervük nem volt.

Valaha a Capitolium előtti felfordulás jeleneteiről, majd a szervezetlen tiltakozók behatolásáról azt írták volna, hogy elszabadult a tiltakozás, és a csőcseléklélektan érvényesült. Ma viszont a szervezett, tudatos 2001-es merényletekkel hozzák egy nevezőre, ami pedig teljes aránytévesztés. Esetleg, legalább is egyesek esetében arról lehet szó, hogy a társadalomban dúló kulturális konfliktusokat ugyanakkora vagy még nagyobb veszélynek látják, mint a terrorcselekményeket, amelyek a Hosszú Háborúhoz, majd a megalázó afganisztáni vereséghez vezettek.

Olvassuk csak el, mit írt Frank Rich, a közismert kommentátor a New York Magazine hasábjain: „Már akkor, amikor az al-Kaida volt a figyelem középpontjában, készenlétben állt egy erősen felfegyverzett fanatikusokból – a neonáci összeesküvéselmélet-hirdetőkből és a fehérfelsőbbrendűség-prófétákból, Trump útitársaiból – álló szervezett hálózat. Trump mindjárt a beiktatását követő muszlim-tilalommal egyértelmű jelet adott e terroristáknak, hogy előbújhatnak rejtekhelyeikről, hiszen immár ő ül a Fehér Házban. De Charlottesville ellenére az amerikaiak csak 2021 január 6-án kezdtek komolyan felfigyelni rájuk. Megkerülhetetlen volt a tény, hogy a Tegyük Ismét Naggyá Amerikát mozgalom lázadói közelebb jutottak a célhoz, amelyet az Al Kaida kívánt szemlátomást elérni 2001-ben, tudniillik a Capitolium vagy a Fehér Ház megbénításához, mint a United 93-as járatának terroristái, akiket az utasok megakadályoztak tervük végrehajtásában.”

E forgatókönyv szerint az al-Kaida egyszerű terrorista banda, amely a Make America Great Again mozgalom mellett a jelentéktelenségig törpül.

A jelek szerint az amerikai kultúrharcban rögeszméssé vált politikacsinálók és kommentátorok a kelleténél jóval nagyobb számban felejtették el, milyen is volt 2001. szeptember 11. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem tanultak semmi lényegeset az elmúlt húsz év tapasztalataiból. Ez önmagában is biztosíték arra, hogy Biden elképzelése a soha véget nem érő háborúk korának leáldozásáról hiú remény marad.

2007-ben, Felhívás terrorcselekményre című tanulmányomban azt írtam, hogy „aki azt kérdezi, ’miért gyűlölnek bennünket?’, eltereli a figyelmet arról, miért nem tudja a társadalom, mi tévő legyen a rá leselkedő veszéllyel szemben”. „Talán azt a kérdést kellene feltennünk”, – javasoltam –, „mi miért gyűlöljük önmagunkat?” Ez a nyugat intézményeinek bomlási folyamatát jelző öngyűlölet fűti a kulturális értékek ügyében dúló háborút, amely jóval súlyosabb következményekkel fenyeget, mint a húsz évvel ezelőtti New York-i tragédia. Az akkori eseményekre adott reakciójával Amerika azt bizonyította, hogy létalapjait érintő válságban szenved, amelyet maga hozott létre.

Amíg meg nem tanuljuk, hogy ne legyünk hajlandóak alávetni magunkat a sorsnak és nem szabadulunk meg a sebezhetőség kulturális rögeszméjétől, azt kockáztatjuk, hogy elveszítjük értékes szabadágjogainkat, márpedig az emberi létnek ezek adnak értelmet.