Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Miért nem egy szó csupán a szabadság a sok közül?

Ez a könyv két fontos és egymással összefüggő témát boncolgat, amelyeknek mindegyike jelentős, sőt meghatározó szerepet játszik a korszellem alakulásában.

Az első a szabadság, s hogy miért nem tekinthetjük soha eleve adottnak, jóllehet az emberiség ősidők óta oly nagy becsben tartja. Schmidt Mária könyvének olvasása közben újra és újra Hannah Arendt filozófus aforizmája ötlött eszembe: „a szabadság ritka megjelenésének csodája”. A könyv oldalait uraló történet azt a harcot meséli el, amelyet Magyarország és a szovjet tömb többi országa vívott a nemzeti függetlenségért és a szabadságért. A szerző arra emlékezteti olvasóját, hogy ezek az országok kivívták ugyan a szabadságot, de szabadságuk soha nem vehető megmásíthatatlan adottságnak.

A könyvet átszövő másik téma az, hogy mennyire elválaszthatatlan egymástól a nemzeti és kulturális szuverenitás. Napjainkban, amikor a kulturális konfliktusok a világ számos részén a mindennapi élet részévé váltak, a nyugati olvasó is haszonnal olvashatja, mit ír Schmidt Mária Magyarország e téren felhalmozott tapasztalatáról. A kelet-európai kommunistaellenes forradalmak diadala jelentős fejlemény volt, de ezzel a szabadságért folytatott küzdelem nem ért véget. Mint Schmidt Mária kifejti, a kelet-európai társadalmaknak azzal a kihívással kellett megbirkózniuk, miképp gondoskodhatnak róla, hogy a formai függetlenség valóságos tartalmat nyerjen, miközben jelentős nyomás nehezedik rájuk annak érdekében, hogy kulturális örökségük és szuverenitásuk egy részét a globalizált nyugati életforma vonzó árubősége kínálta illúziókra váltsák át.

MÁRA EGYÉRTELMŰVÉ VÁLT, HOGY A SZOVJETUNIÓ ÖSSZEOMLÁSA NEM HOZTA EL A TÖRTÉNELEM VÉGÉT.

A liberalizmus, Francis Fukuyama jóslatával ellentétben, nem maradt kihívók nélkül a színen. A klasszikus liberalizmussal szakító mai liberalizmus elitista és antidemokratikus ideológiává vált, amelynek rögeszméje lett az identitáspolitika. Schmidt Mária rámutat, hogy Magyarország esetében a liberalizmus egyfajta komprádor ideológia szerepét tölti be, amely igyekszik leválasztani a kelet-európai társadalmakat hagyományos kultúrájukról és a kaliforniai egyetemi kampuszokon, illetve a Netflix stúdióiban kitalált legfrissebb hóbortokat próbálja ráerőltetni ezekre az országokra.

Miközben felidézi a második világháborút követő évek történelmi eseményeit, Schmidt Mária kimutatja, hogyan fordult át a világ hidegháborús megosztottsága Európa kulturális felosztásába, amelynek következtében a nyugati világ-szerte kulturális konfliktusok szabadultak el.

Az angol-amerikai közönség zavarónak találhatja e könyvet, mert nem kevesebbet kínál, mint ellenszert a nyugati társadalmak szándékos múltfelejtésére. Kiderül belőle, hogy a nyugati kormányok nem jártak el mindig tisztességesen a Szovjetunióval szemben, továbbá, hogy olykor nagyon is készségesen alkalmazkodtak a vasfüggöny realitásához. A szerző emlékeztet bennünket arra, hogy miközben a Nyugat elitje és értelmisége önelégült és kényelmes életet élt a hidegháború idején, a totalitárius kommunizmus elnyomása alatt élő népek milliói korántsem voltak elragadtatva az enyhülés és a békés egymás mellett élés nemzetközi rendszerétől.

Az 1970-es években a nyugati kormányok és tanácsadóik úgy képzelték, hogy a világ hidegháborús megosztottsága örökké tart. A kor divatos konvergencia-elméletei azt hirdették, hogy a két világrendszer, a kommunizmus és a kapitalizmus fokozatosan közelít egymáshoz. A nyugati vezetők és szakértőik legtöbbje megszokta, hogy alkalmazkodjék a hidegháborús viszonyokhoz, teljes meglepetésként érte tehát őket a Szovjetunió felbomlása és a Kelet-Európa-szerte kirobbanó forradalmak hulláma.

Schmidt Mária különösen éles hangon ír arról, hogy a nyugat-európai vezetők vonakodtak megválni a berlini faltól. Tény, hogy sokuknak nagyon is megfelelt a kettéosztott Németország, és rettegve tekintettek a német újraegyesítés lehetőségére. Ugyanígy gondolkodott a nyugatnémet elit jelentős része is. A szerző felemlíti azoknak a nyugatnémet baloldali értelmiségieknek – köztük Günther Grass, Jürgen Habermasnak és zöldpárti, illetve szociáldemokrata barátaiknak – csúnya történetét, akik arra oktatták a keletnémeteket, óvakodjanak a nyugatnémet kapitalizmustól és nacionalizmustól. A nép azonban nem hallgatott tanácsukra, hanem fellázadt, lebontotta a falat, a kommunista rendszer pedig a történelem szemétdombjára került.

SM_orszagbol_hazat_latvany.jpg

A legfontosabb kérdések azonban, amelyeket Schmidt Mária elemez, már a kelet-európai rendszerváltoztatást követő kor történetéhez kapcsolódnak. A fellelhető források alapos elemzése útján a szerző kimutatja, hogy a rendszerváltoztatás, a látszattal ellentétben, nem jelentett feltétlenül alapvető szakítást a múlttal. Magyarország példájára támaszkodva Schmidt Mária rávilágít arra, hogyan tudta a régi kommunista elit – a nómenklatúra – posztkommunista vállalkozóvá és szakértővé átértelmezni önmagát. Az állampárti nómenklatúra magánosítása nem történhetett volna meg a nyugati partnerek együttműködése nélkül. A nyugati hivatalosság, üzleti világ és civil szervezetek villámgyorsan szoros kapcsolatot építettek ki a nómenklatúra korábbi tagjaival. Így az egykori nómenklatúra tagjai új, vállalkozói minőségükben megtartották a gazdasági hatalmat, és sokan a nyugati vállalatok megbízható együttműködő partnereivé váltak.

Mint Schmidt Mária nem csupán árnyalatnyi keserűséggel megjegyzi, 1989-ben a Nyugat azt várta el a magyaroktól és a többi kelet-európai néptől, hogy a hálás kérelmezők szerepét öltsék magukra és amerikanizálódjanak.

Az állami tulajdon privatizációjának posztkommunista haszonélvezői a nyugati gazdáik diktátumait érvényesítő komprádor osztály szerepét töltötték be. Ez idő tájt nyugati szakértők és civil szervezetek valóságos serege özönlötte el Kelet-Európát. Civilizáló feladattal érkeztek, hogy elhozzák a fényt az állítólag tanulatlan kelet-európaiaknak. A harmadik világban is a hatástalannak bizonyult haszontalan programokat poroltak le és terjesztettek elő, mint a kelet-európaiakat sújtó problémák megoldását.

Szomorú olvasmány a beszámoló, amelyet Schmidt Máriától kapunk arról, milyen sajnálatos viszonyba került Kelet-Európa a globális kapitalizmus szerencselovagjaival. A Nyugatba vetett remények kiábrándulásba fordultak, és a kelet-európaiak sokaságának kellett ráébrednie, hogy társaival együtt magára van utalva, és nem támaszkodhatnak egyébre, mint a történelmük és kultúrájuk erőforrásaira. Az idáig csak a felszín alatt halmozódott egyfajta feszültség és követték egymást konfliktusok, ekkor azonban fokozatosan kulturális összecsapássá kezdtek szilárdulni, és végül belőlük keletkezett az, amit ma kultúrharcnak nevezünk.

Miután több mint negyven éven át rabságban éltek és a Szovjetunió gyarmatainak számítottak, a kelet-európai népek érthetően nagyon is komolyan veszik függetlenségüket és szuverenitásukat. Ez magyarázza azt a szembeszökő ellentétet, amely a keleteurópaiak szuverenista felfogása és az Európai Unió vezetőinek világnézetére oly jellemző globalista szemlélet között feszül.

Schmidt Mária, Magyarország egyik legismertebb közéleti értelmiségije, nem kezdő az angol-amerikai olvasó számára is oly ismerős kultúrharcban. Magyarországon évek óta ezeknek az ütközeteknek frontvonalán látható és az elmúlt évtizedekben közeli ismeretségre tett szert azzal a jelenséggel, amelyet ma eltörléskultúrának neveznek.

AMIKOR HARCOT HIRDET A GLOBÁLIS ELTÖRLÉSKULTÚRA ÉSZREVÉTLENÜL IS TERJEDŐ BEFOLYÁSA ELLEN, SZAVAI EGYBCSENGNEK A MAGYAR KORMÁNY ÉS SZEMÉLY SZERINT ORBÁN VIKTOR MINISZTERELNÖK VÉLEMÉNYÉVEL.

Bármilyen váratlan fejlemény is ez, Magyarországot, hogy szuverenitása és történelmi öröksége melletti elszánt kiállása a globális woke-izmus vezető ellenfeleinek sorába emelte. Orbán miniszterelnök tudta, kihez intéz kihívást, amikor 2017-ben így fogalmazott: „Huszonhét éve itt, Közép-Európában abban hittünk, hogy Európa a jövőnk, most azt érezzük, hogy mi vagyunk Európa jövője.”

Ebben a könyvben a múlt igazságtalanságaival szembeni haragot tárgyismeret és okos érvelés árnyalja. Schmidt Mária mindenesetre derűlátó. Szenvedélyesen áll ki Magyarországért, de egyúttal elkötelezett európai is, és hisz benne, hogy a nyugati civilizáció örökségének kulturális erőforrásai új tartalmat tudnak adni annak, hogy mi értendő jó életen a 21. században. Gondolatébresztő, hogy milyen erősen hisz ezekben az értékekben, s hogy milyen ékesszólóan képviseli őket.


Schmidt Mária: Országból hazát – Harminc éve szabadon. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2020, 383 oldal