Az Egyesült Királyság Állami Egészségügyi szolgálata, az NHS bajban van. Műtéteket mondanak le. Időtlen időkig kell várni egy orvosi vizsgálatra. Szívinfarktus gyanújával a pácienseknek átlagban 70 percig kell várniuk a mentőre. Az NHS vezetői nem győznek panaszkodni az alulfinanszírozottságra. Végtelen bölcsességében az NHS mégis úgy döntött, lehetővé teszi vezetőinek, hogy online tanfolyamon ismerkedjenek meg behatóbban a mikroagresszió problémakörével, mégpedig tandíjmentesen, a költséget ugyanis fejenként 1 074 font erejéig az Egészségügyi Szolgálat fedezi.
Azon kívül, hogy a mikroagresszió dogmájának befogadására képezni az egészségügyi szolgálat vezetőit az adófizetők pénzének pazarlásával egyenértékű, nem csak ez a baj vele: olyan alattomos kísérlet ez, amelynek célja a woke-ideológia meghonosítása az egészségügyben.
Már most nagyjából mindaz, amit a mikroagresszió-ügyi propagandisták terjesztenek eme állítólagos kulturális bűntettel kapcsolatban: hazugság. Nova Reid, aki az NHS Vezetői Akadémia honlapjának tanúsága szerint a tanfolyamot vezeti, azzal indokolja a kezdeményezést, hogy a brit földön született polgárok elkerülhetetlenül előítéletesek, mert országuk „törvényesítette az elnyomást”. Hát ezt meg honnan veszi? Miért is kellene Sunderland vagy Birmingham minden szülöttének az elnyomás eredendő bűnének terhét viselnie a vállán? Márpedig úgy látszik a tanfolyam fő célja az, hogy bűntudatot keltsen a brit földön született emberekben.
Az elmélet legbecstelenebb vonása abban áll, hogy szándékosan félreértelmezi és betegesnek mutatja be azt, aki például rosszul fogalmaz, és azzal vádolja az illetőt, hogy a nyílt gyűlöletkeltésnél is nagyobb bűnt követ el. Nem tényleges tetteik vagy szavaik miatt marasztalja el az embereket, hanem a kijelentéseik mögött állítólag megbúvó hallgatólagos előítéletben nyilvánítja őket bűnösnek. Vegyük például azt az érvelést, amellyel a leggyakrabban állnak elő a mikroagresszió tudorai: Nova Reid szerint, ha valakitől azt kérdezik, „hova valósi vagy”, az „faji értelemben érzéketlen magatartás”, amelytől a másik emberben poszttraumatikus stresszbetegség fejlődhet ki. Az ilyen kérdés ugyanis azt a benyomást kelti, hogy a másik ember idegen, vagyis nem közénk tartozik, más szóval így közelíteni valakihez nem más, mint a rasszizmus alig palástolt megnyilvánulása.
A mikroagresszió mibenlétét magyarázó útmutatók minduntalan Reid példájára hivatkoznak. Az egyik, amely már címében is orwellien hangzik – „Segédeszköz: a mikroagressziók és üzenetük felismerése” – a Kaliforniai Egyetem (Los Angeles) kiadványa. Az olvasható benne, hogy ha valakitől azt kérdezik, „hová valósi vagy, hol születtél?”, azzal azt üzenik neki, hogy nem igazi amerikai. Az UCLA útmutatójában az a megragadó, hogy akármit mond valakinek egy másik csoport tagja, szavai minden további nélkül a mikroagresszió bizonyítékául szolgálhatnak.
Ha például úgy fogalmaz valaki, hogy „Amerika a lehetőségek hazája”, máris mikroagresszió követ el, mert a kijelentés azt a ki nem mondott állítást tartalmazza, hogy „a faji vagy nemi hovatartozás nem játszik szerepet abban, mennyire sikeres egy-egy ember az életben”.
A „mikroagresszió” kifejezés népszerűsége nagymértékben köszönhető Derald Wing Sue pszichológus munkásságának. Az ő meghatározásában a mikroagresszió „olyan, akár szándékos, akár szándékolatlan rövid, mindennapi szóbeli, magatartásbeli és környezeti méltatlanság, amely ellenséges, becsmérlő vagy negatív faji, nemi, illetve szexuális hajlandóságot tükröz, továbbá vallási hovatartozása kapcsán bánt vagy sért valakit vagy egy csoportot”. Olyan megaláztatásokról van szó, amelyeknek elkövetői egyáltalában nem akartak senkit sem megsérteni. Sue kifejezetten el is magyarázza, hogy „a mikroagressziók elkövetői gyakran nem is tudják”, mennyire megaláznak másokat. Nem véletlenül fordítanak a mikroagresszió-szakértők oly nagy figyelmet a mikroagressziók nem tudatos, akaratlan dimenziójára. A mikroagresszorokat nem azzal vádolják, amit tettek vagy mondtak, sőt még csak nem is azzal, amit állítólag gondoltak. Tudatalatti gondolataikban érik őket tetten.
A mikroagresszió-dogma terjedésének legjelentősebb következménye az, hogy egyre tágul a tilalmas szavak és kifejezések köre. Ha egyszer a mikroagresszió-figyelés intézményesül, az embereknek százszor is meg kell gondolniuk, mit beszélnek. A legutóbbi években számos közhivatal és magánintézmény adott ki útmutatást az esetleges mikroagressziók jegyzékével. Minthogy azonban a mikroagresszió meghatározásánál fogva nem tudatos és nem akaratlagos valami, a leghosszabb lista sem lehet kimerítő. Ma már büntetés érheti azokat, akiket mikroagresszióban találnak vétkesnek. Mint a humánerőforrás-szakmabelieknek kiadott egyik útmutatóban olvasni, „ha egy munkatárs csak egyetlen megjegyzést is tesz, amelyet valamilyen védett tulajdonsággal lehet összefüggésbe hozni (életkorral, fogyatékossággal, vallási vagy egyéb hittel, házassággal vagy házasságon kívüli párkapcsolattal, nemmel, szexuális orientációval, transzneműséggel, terhességgel vagy anyasággal), akkor az, akire a megjegyzés vonatkozik, úgy érezheti, hogy kedvezőtlen elbánásban részesül, megsértik méltóságérzetében, vagy ellenséges, lealacsonyító, megalázó illetve agresszív környezetbe kényszerítik. Ez esetben az egyén dönthet úgy, hogy jogi elégtételt vesz a szervezeten […] és esetleg az elkövetőn– éspedig esetleg sikerrel. Ezért aztán kockázatos lenne az efféle megjegyzéseket megengedni vagy eltűrni az önök szervezetében. Függetlenül attól, mi volt a megjegyzéssel az illető szándéka, az a lényeg, hogyan érzékelte az, akire vonatkozott. Egyetlen egy megjegyzés is elegendő lehet arra, hogy valaki diszkrimináció vagy zaklatás címén pert nyerjen a bíróságon.”
E kijelentésből az következik, hogy jó dolog a bátorság, de annál is jobb az öncenzúra. Ha egyszer a köz- és a magánszférában az intézmények egyaránt magukévá teszik a gyógyászati cenzúrát, akkor azt kell mondanunk, hogy az emberi kommunikáció elfojtásának igyekezete előtt már nincsenek korlátok.
Nagy-Britanniában a közélet alighanem legkellemetlenebb fejleménye, hogy a cenzúra már nem szorítkozik a tudatos kijelentésekre, hanem a tudattalan gondolatra is kiterjed.
Egykoron a tudattalattiban időzni a pszichiáterek privilégiuma volt. Ma már kampányszakemberek és közegészségügyi hivatalnokok is űzik e tevékenységet. Újabban sok brit intézmény feladatának tekinti, hogy feltárja és kiiktassa az állítólagos tudattalan előítéleteket. Ennek az ügynek szószólói azt állítják, hogy sok férfi öntudatlanul is nőgyűlölő, valamint, hogy a fehérek öntudatlanul is rasszisták. Következésképp az emberről eleve feltételezhetik, hogy rasszista, hacsak az ellenkezőjét be nem tudja bizonyítani. Ha pedig valaki bizonyítani akarja, hogy leküzdötte öntudatlan előítéleteit, annak nincs más útja, minthogy beiratkozik Nova Reid valamelyik tanfolyamára.
A mikroagressziónak szentelt weboldalakon olvasható felháborodott bejegyzések fontos szerepet játszanak abban, hogy egyetlen ember egészen apró, banális, mindennapi „mikrosérelmei” egycsapásra áldozatok egész csoportját érő igazságtalanságként jelenjenek meg. Akik a mikroagressziók állítólagos áldozatait veszik védelmükbe, jelentős visszhangot képesek kiváltani manapság, amikor az emberi kapcsolatokat a bizalmatlanság légköre övezi. A társadalom évtizedek óta nehezen fogadja el, hogy a személyek közötti viszonyt az illetőkre bízza. Egyre több a szabály és a magatartási kódex, amelyek mind megpróbálják kizárni az erőszakos fellépést, a zaklatást és szabályozni kívánják a konfliktusokat, de ez azt jelenti, hogy gyakran szakemberek igazítják el a személyek közötti feszültségeket és félreértéseket, ahelyett, hogy az érintettek oldanák meg. Most aztán a szabályalkotók és a jogászok előtt egy egészen új szabályozandó dimenzió nyílik meg: a tudattalan magatartás és annak szándékolatlan következményei.
Az emberi kommunikáció mindig is bonyolult dolog volt. A testbeszéd megfejtése, akárcsak a szavak és a gesztusok értelmezése gyakran vezetett félreértéshez. Felvilágosult környezetben egyértelmű, hogy nehéz, ha ugyan nem lehetetlen felelősnek tartani valakit cselekedeteinek vagy szavainak szándékolatlan következményeiért. Ha az embereket nem azért vonják felelősségre, amit tettek vagy mondtak, hanem akaratlan gondolataikért, akkor az erkölcsi felelősség fogalma értelmetlenné válik. A mikroagresszió nagy hazugsága ügyében az a legtragikusabb, hogy lehetetlenné teszi a valóságos párbeszédet. A tudattalan gondolat és magatartás üldözésének programja óhatatlanul az emberi kapcsolatok fölötti mikrorendőrködést vonja maga után.
Az NHS vezetői, amikor a mikroagressziók ellen fenekednek, a személyzet magatartásának ellenőrzéséhez teremtenek eszközt maguknak. A munkaadó itt jogot szerez arra, hogy tudatalatti gondolataikért fegyelmezze meg az alkalmazottakat. A gondolatrendőrség egykoron a totalitárius kormányok birodalmába tartozott. Ma a brit állami szektor humánerőforrás-gazdálkodásában egyike a követendő magatartásoknak.