Nem sok kétség férhet hozzá, hogy a közbeszéd alaposan leromlott. A politikai diskurzus sokszor hatásvadász, a lényeget viszont kerüli. Ritka eset, hogy gondolkodásra késztet, és tudatosan kerüli, hogy világosan és egyértelműen tükrözze a beszélő világképét. Így hát az Atlanti-óceán mindkét oldalán dívó politikai nyelv minősége iránt jogos lehet az aggodalom. Csakhogy a politika nyelve körüli ellentétek mögött korántsem a minőségféltés húzódik meg, sokkal inkább az a törekvés, hogy korlátozzák, mi mondható ki a nyilvános vitákban. Lássuk például Nagy-Britannia esetét. Újabban sok támadás éri a „mérgező” avagy „kíméletlen” politikai nyelvhasználatot, és ez gyakran azzal a követeléssel párosul, hogy bizonyos szavakat száműzni kell a használatból.
Szeptemberben John Major volt miniszterelnök azzal vádolta a brexit-párti képviselőket és Boris Johnson miniszterelnököt, hogy a gyűlölet nyelvén beszélnek. John Major igen pontosan meghatározta, mely szavakat kell száműzni a közbeszédből. A konzervatív pártban, „politikánkban, társadalmunkban” – mondotta – nincs helyük az olyan szavaknak, mint a „szabotőr”, az „áruló”, az „ellenség”, a „kapituláció” és az „árulás”.(1)
A brexit számos ellenzője visszhangozta Major véleményét, miszerint egyes szavakat törölni kell a politikai szótárból. Kiváltképp a „kapituláció” kifejezéssel nem tudtak megbarátkozni, amellyel a kilépéspártiak unióbarát ellenfeleik magatartását szokták jellemezni. Véleményük szerint a „kapituláció” szó közterületi erőszakra uszít. A brexit-pártiak állítólagos „mérgező nyelvezete” elleni kampány szeptember elejétől végéig nyomon követhető volt a médiában. A brexit-pártiak szóhasználatának elítélése rendszerint a nyelvrendészet követelésével párosult. Maga a rendőrség is csatlakozott a kampányhoz, s követelte, hogy a politikusok ügyeljenek a megfelelő szóhasználatra. Magas rangú rendőrtisztek figyelmeztettek rá, milyen hatással jár, ha a brexit ügyében szenvedélyes hangon folyik a nyilvános vita. Charlie Hall, Hertfordshire rendőrparancsnoka, aki az országos rendőrfőparancsnok mellett működő tanács brexittel kapcsolatos műveleti tervezését irányítja, összefüggést lát a politikai vita hangneme és a gyűlölet-bűncselekmények elszaporodása között. „Szeptember utolsó heteiben megfigyelhető volt néhány kiugró adat, s a jelek szerint ezek egybeestek a hazai politikai viták némelyikével” – jegyezte meg Hall.(2)
Jellemző kortünet, hogy a média nem is talált semmi rendkívülit abban, hogy a rendőrség beavatkozik a politikai szóhasználatról zajló vitába. Nagy-Britannia szerencsére nem rendőrállam, így hát egyelőre rendkívüli esemény, ha a rendőrség parlamenti képviselőket leckéztet arról, miképpen vitatkozzanak egymással. Mégsem kérdezte meg senki, vajon miért tekinti a rendőrség magát felhatalmazva arra, hogy kioktassa a parlamenti képviselőket az egymással szemben alkalmazandó hangnemről. Afelől sem érdeklődött senki, hogy a politikai vita hangneme és a gyűlölet-bűncselekmények között csakugyan van-e ok-okozati összefüggés. A médiának legalábbis igen jelentős része kifejezetten üdvözlendőnek találta, hogy megkezdődött a közbeszéd rendőri ellenőrzése. Azzal kapcsolatban sem hangzott el sok kérdés, hogy a közbeszéd ügyében indított kampány kifejezetten egyoldalúra sikeredett. A brexit ellenzői például gyakran nevezik ellenfeleiket idegengyűlölőnek, fasisztának és rasszistának, ezt azonban csak elvétve kifogásolják a gyűlöletbeszéd elleni kereszteshadjárat harcosai. Pedig a brexit ellenzői, akik a legnagyobb természetességgel minősítik rasszistának, fasisztának és idegengyűlölőnek a másik oldal támogatóit, semmiképp sem tekinthetők a mérsékelt nyelvhasználat mintaképeinek. Vagyis a brexit ellenfelei kettős mércével mérnek, amikor azt követelik ellenfeleiktől, hogy cseréljék le szókincsüket. A fő kérdés azonban nem az, hogy milyen szónoki szókészletet alkalmaznak a felek a vitában, hanem az, hogy a szókészlet elleni támadások hátterében kimondatlanul is ott a követelés, hogy a közbeszédet rendőri jellegű ellenőrzés alá kell helyezni. Ha ugyanis a brexit-pártiaknak kerülniük kell a „kapituláció” szót, akkor hogyan hívhatják fel a figyelmet arra, hogy véleményük szerint a másik fél az Európai Unió diktátumait kívánja követni cselekedeteiben. Választhatnák a „fegyverletétel” vagy a „meghátrálás” szót is, csakhamar azonban ezek is alighanem mérgezőnek minősülnének és a támadások kereszttüzében találnák magukat. A szórendészet fő célja nem a mérsékeltebb nyelvhasználat, hanem annak ellenőrzése, hogy mit szabad mondani és mit tilos. Ha ugyanis az olyan szavak, mint az áruló, a kapituláció vagy az árulás tilalom alá esnek a politikai közbeszédben, akkor igen nehéz lesz felhívni a figyelmet az olyan magatartásformákra, amelyek legalábbis egyesek szemében ellentétesek a nemzeti érdekekkel. Ha ezek a szavak kikerülnének a közélet nyelvezetéből, könnyebb lenne azok dolga, aki esetleg szívesen mennének egy lépéssel tovább, s iktatnák ki a „nemzeti érdekek” kifejezést. Ahogy már történni szokott, aki a közbeszéd nyelvét módosítani akarja, azt egy politikai nyelv létrehozásának vágya vezérli. Esetünkben bizonyos szavak ellehetetlenítése a brexit-ellenes tábor ügyét mozdítja elő.
Effélére gondolt Orwell, amikor úgy fogalmazott, hogy aki a nyelvet uralja, képes meghatározni, mi számít igaznak.
A nyelvháború lényegi vonása, hogy egy fogalmi ugrással a kiszemelt szóról egyenesen gyűlölet-bűncselekményre asszociáltat. Ezt a szónoki teljesítményt úgy valósítják meg, hogy egyes szavakat gyűlöletbeszédnek minősítenek. Ha pedig egyszer egy szót a gyűlölet kifejezésévé minősítenek át, akkor már könnyen hitelteleníthető azon az alapon, hogy használata erőszakos cselekményekre bátorít.
Ámde nem csupán a brexit-ellenes ideológusok bélyegeznek bizonyos kifejezéseket gyűlöletbeszédnek, hogy ellenfeleik kijelentéseit lejárassák. Próbálja csak valaki kétségbe vonni a transznemű aktivisták nézeteit, és egyhamar „transzfóbnak” minősül, majd számíthat rá, hogy gyűlölet-bűncselekményért feljelentik. Nemrégiben Zayna Ratty, az Oxford Pride elnöknője indított támadást a városszerte felbukkanó röplapok miatt, amiért „gyűlölet-bűncselekményre uszítanak”. A röplapokon mindössze két kijelentés szerepelt: „Nő: főnév. Felnőtt nőnemű ember”, illetve „A nőknek nincs hímvesszőjük”. Thames Valley körzet rendőrsége sem maradt tétlen: kilátásba helyezte, hogy a röplapokat villanyoszlopokon elhelyező tettesek ellen eljárás indulhat a közrend elleni kihágások miatt.(3) A rendőrség tehát transzpárti aktivista csoportokkal egyetemben olyasvalami kimondásának jogától igyekezik megfosztani az embereket, ami évezredeken át soha senkiben nem keltett volna megütközést. Ha kriminalizálni akarják azt az állítást, hogy a nőknek nincs hímvesszőjük, akkor a következő logikus lépés ebben a kulturális konfliktusban az lesz, hogy az embereknek a jövőben mást kelljen gondolniuk, mint korábban arról, ki nő és ki férfi. Ha valaki megpróbálja megakadályozni az embereket abban, hogy a transzneműekkel kapcsolatos kérdések ügyében a meggyőződésüknek megfelelő szavakat használják, amögött kétségkívül az a törekvés húzódik meg, hogy elhallgattassák mindazokat a véleményeket, amelyek kétségbe vonják a transznemű világképet. A nemiség és a társadalmi nemek témakörében egészen rendszeres tevékenység a nyelvrendészet. Ha valaki kétségbe vonja a transznemű aktivisták érveit, azt elkerülhetetlenül transzfóbnak bélyegzik. Aki bizonyos szavakat és kifejezéseket ki akar itatni a közéletből, egyfajta nyelvészeti tisztogatást hajt végre. Ha a „kapituláció” szó, vagy „a nőknek nincs péniszük/hímvesszőjük” kifejezés tabu lesz, akkor a tisztogatás olyan nyelvi klímát hoz létre, amelyben az e szavak kifejezte tartalmak a margóra szorulnak. A szavak megszokott értelemben való használata elleni háborúban az a cél, hogy megváltoztassák a megcélzott embercsoportok világszemléletét.
Verbális tisztogatás
Ha a totalitárius példákat, például a sztálini Oroszországot leszámítjuk, a verbális tisztogatás az 1980-as évek angol-amerikai felsőoktatásában jelent meg a színen. Az egyetemeken csaknem három évtizeden át mindennapos, önkéntes gyakorlat volt, hogy az ember „válogassa meg a szavait”. A verbális tisztogatás programjának egyik következményeként megváltozott a szavak jelentése. Itt van példának a „vitatott” szó. Az elmúlt években a brit egyetemi kultúra elmarasztaló értelművé változtatta. Hogy miért? Mert az igazi vita érvek komoly összecsapásával jár, amelynek végkimenetelét nem szabhatják meg előre a cenzori lelkületű erkölcscsőszök. Így hát a brit egyetemeken az olyan témákat és ügyeket nevezik vitatottnak, amelyek körül szenvedélyes vita bontakozhat ki. Ahelyett, hogy üdvözölnék a vélemények összecsapását, inkább kerülik. Számos egyetemen külön szabályzatot alkottak arról, hogy ki kell szűrni az úgynevezett vitatható meghívott előadókat. A vitatható szó így tehát negatív értelmű eufemizmussá vált, és ez arra bizonyíték, milyen változásokat képes előidézni a verbális tisztogatás programja az emberek gondolkodásában.
A verbális tisztogatás csak előjáték. Olyan konvenciók előjátéka, amelyek megszabják mit szabad mondani és mit tilos. A cél az, hogy átalakítsák az emberek nézeteit.
Az új nyelv bevezetésének legtántoríthatatlanabb és legképzeletdúsabb szorgalmazói a transznemű kultúra pártolói. Szinte egyik napról a másikra sikerült maguk mögé állítaniuk a hivatalosságot és elérniük, hogy olyan törvények és szabályok szülessenek, amelyek szabályozzák a nemiséggel és a társadalmi nemekkel kapcsolatos szóhasználatot. Már sikerült is visszaszorítani az olyan kifejezéseket, amelyek az emberiség kétneműségére utalnak, ezenkívül egyre növekvő számban születnek az újdonatúj személyes névmások, annak bizonyságául, milyen befolyásos valami a nyelvi tisztogatás programja. Esetünkben a nyelv megtisztítása kifejezetten az emberi elmék vezérlését célozza, illetve azt igyekszik szabályozni, hogyan gondolkodjanak a gyermekek a maguk nemi identitásáról.
Tiltott szavak, tabuk és a nyelv cenzúrázása című tanulmányukban Keith Allen és Kate Burridge megállapították, hogy a megszokott értelemben vett cenzori tevékenységtől eltérően, amelynek célja, hogy fenntartsa a status quo-t, a politikailag korrekt nyelvhasználat néven ismertté vált kampány kezdettől azt tekintette céljának, hogy politikai és társadalmi változást idézzen elő.(4) Más szóval az a törekvés, hogy a közbeszéd megváltozzék, egy politikai cél megvalósításának eszköze. Esetünkben a közbeszéd nyelvének megváltoztatását szorgalmazó erőfeszítés mögött az a cél húzódik meg, hogy megváltoztassák az emberek magatartását és azt, ahogy önazonosságukat értelmezik. Ezt szolgálta az is, hogy megpróbálják befolyásolni a fiatalok szocializációját. Így történhetett meg, hogy az ausztráliai La Trobe egyetem diákjainak és dolgozóinak fenntartott napköziotthonos óvoda betiltotta mintegy húsz szó használatát, s közöttük a fiú és a lány szó is szerepelt, éspedig abból a társadalomátalakító célból, hogy változás álljon be a nemi szerepek felfogásában. A szabály megszegőinek „egy olyan perselybe kellett büntetőpénzt fizetniük, amilyenbe a csúnya szavak használatáért kiszabott büntetést kell általában leróni”. Ez volt az 1995-ös állapot! Ma húsznál sokkal több szó tilalmas. Ami azonban ennél fontosabb, a nemileg semleges nevelés és az ennek megfelelő szülői magatartás egyre elfogadottabb a társadalom számos rétegében.
A nyelvi háború a bölcsődékben ölti a leglopakodóbb formát. A politikusok – legalábbis elvben – még csak visszaszólhatnak, ha azzal vádolják őket, hogy mérgező szavakat használnak. A gyermekeknek, akiken a felnőttek társadalomátalakító törekvéseiket gyakorolják, nincs meg ez a lehetőségük. Svédországban 2002-ben új szintre hágott a kampány, amelynek célja az volt, hogy meggyengítsék a gyermekek nemi identitását, éspedig azzal, hogy bevezették az új, semleges nemű személyes névmást, a „hen”-t. Ez a vadonatúj szó azóta széles körben elfogadottá vált a svéd társadalomban. A gyermekeket tudatosan és kifejezetten arra a világszemléletre nevelik, amely szerint a lányok és a fiúk, a férfiak és a nők fogalma korántsem szilárd, hanem képlékeny valami. A nemi semlegességnek ez a pedagógiája kifejezetten az úgynevezett „hagyományos nemi szerepek és nemi minták” tagadását célozza. A helyükre új, nem hagyományos mintát kívánnak állítani, amelyben a fiúk és a lányok, a férfiak és a nők „hen”-nek tekintik magukat.
Utólag nemigen lehet kétséges, hogy a nyelvrendészetnek jelentős hatása volt a nyugati társadalmakban uralkodó magatartásformák alakulására. Ahogy Allen és Burridge megfigyelte, „rendkívül eredményes volt az emberek nyelvi magatartásának megváltoztatásában”.(5) A spontán és szabad vitával kapcsolatos magatartás nagyot változott, mert a társadalom egyre inkább ügyelt a szóhasználatra és egyre bizonytalanabb lett azzal kapcsolatban, hogy mely szavakat helyes használni, és melyeket nem.
A nyelvi háború egyik következményeképp sokan, akik nem értenek egyet a nyelvrendészet társadalomátalakító törekvéseivel, sokszor nemigen tudják, hogy juttathatják kifejezésre érzéseiket és nézeteiket. Egyre gyakrabban találkozni olyan emberekkel, akik így kiáltanak fel: „Nem tudom, hogy szabad-e így fogalmaznom”, vagy „Nem tudom, hogy is mondhatom”. Napjainkban a nyilvánosság kultúrája igen csekély támogatást nyújt az egymással versengő nézetek erőteljes összecsapásához, és ebben a légkörben sokan alkalmaznak öncenzúrát, sokakat félemlít meg a nyelvrendészet. Ez igen veszedelmes fejlemény, mert az öncenzúrát alkalmazó ember könnyen el is felejtheti azokat a nézeteket és érzéseket, amelyeket kezdetben csak kifejezni óhajtott.
A szavakért, a szavak ellen vívott kultúrharcnak nagy a tétje. Ha valaki fontosnak tartja szabadságát, nem adhatja be a derekát a nyelvrendészetnek. A történelem tanúsága szerint, ahol megpróbálják irányítani, hogyan beszéljen a polgár, ott óhatatlanul alacsonyabb minőségű lesz a demokrácia.
(Az írás angol nyelven itt jelent meg.)
2) https://inews.co.uk/news/politics/hate-crimes-rise-uk-toxic-language-brexit-debates-807734
4) Allen, K., & Burridge, K. (2006) Forbidden words taboo and censoring language, Cambridge University Press; Cambridge. 90. old.
5) Allen & Burridge (2006) 90. old.