Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

A Nagy Testvér Washingtonban

Először nem akartam hinni a szememnek. A New York Times kommentátora lelkesen támogatja a Biden-kormányzat „számos szakértőjének” azt az indítványát, hogy nevezzenek ki „valóságfelelőst” (sőt, az eredetiben a „valóságcár” kifejezés szerepel, habár szintén idézőjelben) és egész csapatot rendeljenek hozzá. A valóságfelelősre pedig a jelek szerint azért van szükség, hogy ellensúlyozni lehessen az elkeseredett konzervatív ügynökök dezinformációs kampányát.

A kommentátor elismeri, hogy az igény, miszerint valakinek joga legyen eldönteni, mi valóságos és mi nem, „kissé disztópikusan hangzik”, csakhogy mégis legitimnek minősítik, mert az Egyesült Államokat „a dezinformáció és a hazai eredetű szélsőségesség” veszélye fenyegeti.

A valóságcár trónra ültetését sürgető szakértők végül is nyíltan felruházandónak tartják a kormányt annak jogával, hogy eldöntse, mi igaz és mi nem. Reményeik szerint a valóságcsapat „a valóságválságra adandó kormányzati válasz lándzsájának hegyévé válhat!”

Lándzsájának hegyévé? Vajon még milyen fegyvereket szükséges bevetni a valóság ellenőrzésének céljából?

A New York Times nem áll egyedül azzal a követelésével, hogy a kormány tevékenyebben igyekezzék meghatározni, mi tekintendő igazságnak. Legutóbb a New York-i Egyetem keretében működő és Leonard Stein üzletember nevét viselő Üzleti Tanulmányok és Emberi Jogok Központja hozott nyilvánosságra riadalmat kiváltó jelentést arról, hogy konzervatív amerikaiak milliói úgymond torz képet alkotnak maguknak a valóságról. A valóság a Stern Központ-féle értelmezés szerint konzervatívok milliói hiszik azt tévesen, hogy az internetes platformok pártos elfogultságból tiltják le oldalaikról az ő nézeteiket. Hogy pedig ez a nézet ne terjedhessen akadálytalanul, a jelentés szerzői felszólítják a kormányt: hozzon létre egy „új Digitális Szabályozó Hivatalt”. A kormányhivatal nyilván újabb hegy a lándzsán, amellyel majd el kell találni az olyanokat, akik szerint az internetes óriáscégek hátrányos megkülönböztetéssel sújtják a politikai jobboldalt.

A Stern Központ jelentése mindenekelőtt azt tekinti céljának, hogy helyreállítsa a mainstream amerikai média erkölcsi tekintélyét és a belé vetett bizalmat. Az intézet attól tart, hogy ha egyszer a médiáról még szélesebb körben elterjed a vélemény, miszerint elfogult, akkor milliók nem fogják megbízható információforrásnak tekinteni. Manapság pedig, amikor a nagy internetes platformok intenzívebben rendőrködnek az oldalaikon megjelenő tartalmak fölött, a szerzőket aggasztja a lehetőség, hogy az elfogultság amúgy is létező vádja csak még gyorsabban terjed majd. A következő olvasható a tanulmányban:

„Az elfogultság vádja akkor éri a platformokat és hat elfogadottságuk ellen, amikor éppen a tényállítások ellenőrzésének és a tartalomszabályozásnak a korábbinál erőteljesebb formáival kísérleteznek, éspedig nemcsak Donald Trump esetében, hanem a Covid-19 elleni védőoltások és a QAnon-típusú összeesküvés-elméletek ügyében is.”

Mióta csak a modern médiavilág egyáltalán létezik, az elfogultság bírálata mindig is a kulturális élet mindennapi, semmi feltűnést nem keltő jelensége volt. Most azonban a valóságfelelős-jelöltek az effajta kritikát „hazug narratívának”, valamint a megtévesztést célzó „politikai információ iskolapéldájának” bélyegzik. Márpedig, ha egyszer a média elfogultságának bírálatát rosszindulatú dezinformációnak minősítik és így is kezelik, akkor csak idő kérdése, mikor válik üldözendővé.

A dezinformáció elleni kampány egyik célja az, hogy legitimálja és normává nyilvánítsa a médiatartalmak fölötti ellenőrzést. A média semlegességének abszurd és régen lejáratott gondolatát hangoztatva igyekszik lejáratni azokat, akik más véleménnyel vannak a social media oldalak magatartásáról. De a mögötte megbúvó törekvés az internetes óriáscégek hírnevének védelménél jóval messzebbre tekint. Ahhoz ugyanis nem lenne szükség olyan kormányhivatal felállítására, amely az igazság és a valóság tévedhetetlen forrásául szolgál. A New York Times-ban idézett szakértők egyike azt is javasolja, hogy a Biden-kormányzat hozza létre az Igazság Bizottságát. Ha aztán majd valaki kétségbe vonná a kormányzat igazságbizottságának elfogulatlanságát, az alighanem megkaphatja, hogy veszedelmes, szélsőséges alak, aki dezinformációval kereskedik.


Ki dönti el, mi igaz?

Az ember még a legjobb időkben is jól teszi, ha kritikusan közelít a hírekhez. Manapság a fake news, az összeesküvés-elméletek és a dezinformációs kampányok korában pedig különösen jelentős erőfeszítést igényel, hogy különbséget tudjunk tenni a tények és a képzelet termékei között.

NEM IS AZ A VALÓDI PROBLÉMA, HOGY A MÉDIA HAZUGSÁGOKAT TERJESZT. A VALÓDI PROBLÉMA AZ, HOGY A POLITIKAI CÉLZATÚ VÉLEMÉNY HÍRNEK ADJA MAGÁT.

Sőt, kulturálisan egyre polarizáltabb világunkban látványosan veszítenek erejükből azok a fékek és ellensúlyok, amelyek mégiscsak segítenének fenntartani a tárgyilagosságának valamekkora fokát.

A kulturális polarizáció odáig fajult, hogy soha nem látott mértékben hiányzik az egyetértés arról, milyen helyzetben is van a társadalom. Számos újság és internetes kiadvány rendszeres olvasójaként döbbenten állok az egymásnak ellentmondó igazságokat olvasva, a valóság egymást kizáró változatainak láttán. Ha kedvem támad olyan narratívával megismerkedni, amely kétségbe vonja azt, amit magam tapasztalok az Egyesült Királyságban, a New York Times-hoz fordulok. Itt van például egyik cikkének címe, amely az én szememben a dezinformáció iskolapéldája: „Nagy-Britanniában holtan hevernek az etnikai kisebbségek”. Aki ezt a képzeletdús történetet elolvassa, abban szemernyi kétség sem maradhat a brit társadalom rendkívüli gonoszsága felől. A New York Times oldalain kibontakozó, beteges társadalmat bemutató kép egy általánosabb törekvésbe illeszkedik, amely a lehető legrosszabb színben igyekszik feltüntetni Nagy- Britanniát. „Nagy-Britannia súlyos identitásválságban szenved” –hirdeti a New York Times tudósítója, majd nyomban hozzáteszi, hogy ez a „kiüresedett ország”, amely „nagyon meg van elégedve magával” „mélységesen provinciális” és „tervezett öngyilkosságot” követ el.

A valóságcár egy életre való munkát találhatna a New York Times Nagy- Britanniával foglalkozó tendenciózus írásaiban. Mindazonáltal, ha a kormány igazságminisztere ítéletet hirdetne a New York Times dezinformációs kampánya ellen, az éppoly helytelen volna, mintha afölött a nézet fölött mondana ítéletet, hogy a social media oldalak működtetői elfogultak a konzervatívok rovására.

A demokrácia, a tolerancia és a szólásszabadság szószólói évszázadok óta hirdették, hogy a kormánynak nem dolga az igazság egyedül elfogadott változatát szentesíteni. Továbbá nem dolga, hogy irányítani vagy elfojtani igyekezzék az emberek hitét és véleményét. Az ebbéli meggyőződés is hozzájárult ahhoz, hogy Amerikában fennmaradt a szólásszabadság. Mint Steven Gey jogtudós kifejtette, az Alkotmány első kiegészítése folytán „sokkal könnyebb megóvni a szólásszabadságot, mert e rendelkezés megfosztja a kormányt azoktól az érvektől, amelyekre hivatkozva hajlamos elfojtani a szólás szabadságát.” A szólásszabadság akkor van biztonságban, amikor általánosan elfogadott elv, hogy „a kormány nem használhatja törvényes hatalmát a jó és rossz, az igaz és a hamis semmilyen változatának kötelezővé tételére”; akkor, amikor a közvélemény magáévá teszi az elvet, hogy a kormánynak „nincs atyai szerepe a szellem dolgaiban, mint ahogy a lélek dolgaiban sincs”, vagyis, ha a tolerancia életformává válik, s nem merül ki annyiban, hogy valakik az elfogadás gesztusát gyakorolják.

0208-big brother.jpg

Valahányszor azonban az államot felkenik azzal a hatalommal, hogy „a jó és a rossz, az igaz és a hazug bármely változatát” meghatározza vagy rákényszerítse a társadalomra, azt a vallásszabadság, a véleménynyilvánítás szabadsága és a szólásszabadság bánja. Aki követeli, hogy állítsák fel az Igazságminisztérium intézményét, megfosztaná az embereket attól a joguktól, hogy maguk döntsék el, mit tartanak igaznak. Egy demokráciában a polgárok vitathatatlan jogai, sőt kötelességei közé tartozik, hogy részt vegyenek az igazság keresésében. Az igazság nem olyasvalami, amit felülről kell várniuk, hanem olyasmi, amiről latolgatás és vita után maguk győződnek meg.

Aki a hivatalosságot azzal a hatalommal akarja felruházni, hogy kinyilatkoztathassa mi igaz és mi valódi, az a valaki abból indul ki, hogy az emberek híján vannak annak az erkölcsi és szellemi képességnek, amelynek birtokában önállóan gondolkodó állampolgárok lehetnének. A valóságcár nem pusztán arra való, hogy elmagyarázza, mi az igazság, hanem arra is, hogy helyes irányba terelje a félrevezetett embereknek a valóságról alkotott tévképzeteit. Micah Stevens, a New York Times által idézett szakértők egyike egyenesen „közegészségügyi kérdésnek” minősítette, hogy a valóságcár segítségével kivezessék a fényre a félrevezetett embereket. Más szóval: aki azt hiszi, hogy a média elfogult a konzervatívokkal szemben, az nemcsak téved, hanem beteg is egyben.

Stevens javaslata szerint az olyan embereknek, akik megrögzötten más véleményen vannak, „együtt érző üzeneteket kell küldeni a lelki egészségről és az odafigyelésről”. A szakértők szemében a pszichológiai manipulációnak ezek a paternalista és puhán totalitárius eszközei helyettesítik az igazság keresésének célját szolgáló érvelést és vitát.

Bármennyi gondot okoz is az álhírek és a dezinformáció terjesztése, a demokráciára nézve sokkal súlyosabb fenyegetést jelentenek az ellene indított kampányok. Nem érdek nélküli eljárások ezek ugyanis, amelyeknek az volna a céljuk, hogy felmutassák az igazságot. Mindenekelőtt a közvélemény gyanakvásától és bizalmatlanságától hivatottak megvédeni a médiaplatformok erkölcsi tekintélyét. Azzal, hogy a más véleményeket a társadalmat fenyegető veszélynek állítják be, egyúttal a médiacenzúra számára kedvező félelemmel teli légkört igyekeznek kelteni.

A dezinformáció elleni kampány nem más, mint felhívás arra, hogy valaki csendőrködjék és cenzorkodjék olyan emberek millióinak nézetei fölött, akik – akár igazuk van, akár nem – úgy gondolják, hogy nem bízhatnak a médiában. Valószínűnek látszik, hogy más egyéb, nemkívánatosnak ítélt nézetekkel együtt sikerülni fog letiltani azt az álláspontot, hogy a média elfogult a konzervatívok rovására vagy legalább is olyan kampányt indítani ellenük, amely elfogadhatatlannak állítja be e véleményeket. Már eddig is nagy divat lett a másként gondolkodók véleményét úgy beállítani, mintha egyivású lenne a laposföld-hirdető együgyűek vagy mindenféle összeesküvés-elméletek hirdetőinek nézeteivel, s ez a divat egyre erőteljesebben hódít.

A közelmúltig a cenzúra követelése jellemzően az egyetemi kampuszokra korlátozódott. Újabban – kivált pedig a koronavírus-világjárvány kitörése óta – mindennapossá és normává vált az emberek közötti kommunikáció és nyelvhasználat fölötti csendőrködés követelése. A régivágású médiacenzúra visszatérése és a Biden-tábornak az a követelése, hogy az állam az igazság bírájává váljon, egyformán aggasztó.

Minden szabad és demokratikus társadalom alapvetése, hogy az igazsághoz politikai küzdelem és vita útján kell eljutni. John Stuart Mill liberális gondolkodó ezt talán mindenki másnál világosabban fogalmazta meg. A szabadságról című, 1859-ben megjelent tanulmányában kifejtette, hogy a cenzúra akkor is helytelen, ha hamis nézetre sújt le, mert a társadalom tudása és gondolkodása az igaz és a „hibás” „összeütközése” útján fejlődik. Az olyan világban, ahol elszaporodnak a hamis állítások, még fontosabb, hogy az emberek szabad vitában, maguk állapíthassák meg, mi a valóság. Mill felismerte, hogy a szólásszabadság korlátozása sokkal nagyobb veszély a demokráciára nézve, mint azok a téves nézetek, amelyeket az összeesküvés-elméletek kiagyalói és az álhír-vállalkozók terjesztenek. Hogy miért? Mert ha egyszer a szólásszabadság tekintélyét aláássák, maga a nyilvánosság kerül veszélybe; az embereknek lehetőségük sem marad arra, hogy megbeszéljék, megvitassák és tisztázzák a társadalom előtt álló kérdéseket.