Nem is olyan könnyű kiigazodni az ukrajnai válságot tápláló bonyolult és ellentmondásos erők szövevényében. Miközben a nyugati kormányok riasztó közlemények sorozatában figyelmeztetnek az állítólag küszöbön álló orosz invázióra, a kijevi kormány azon igyekszik, hogy hűtse a kedélyeket. Mint a The New York Times megjegyezte, jóllehet Oroszország jelentős haderőt vonultatott fel az ukrán határ térségében, és jóllehet az Egyesült Államok több ízben is arra figyelmeztetett, hogy „bármelyik pillanatban bekövetkezhet” a támadás, „Ukrajna vezetői nem látják oly súlyosnak az orosz fenyegetést.”

Az ukrán elit egy részének aránylag kiegyensúlyozott reagálása legalább részben annak tudható be, hogy a mai nemzetközi válság mozgatórugói az ukrán társadalmon kívül helyezkednek el. Hogy összefüggéseikben lássuk a dolgokat, érdemes felidézni egy tavaly novemberi közvélemény-kutatást, amelynek válaszadói arra a kérdésre, hogy mely ügyek a legfontosabbak az ország szempontjából, 45 százalékban „az állami szervek korruptságát” jelölték meg; 34 százalék jelölte meg az inflációt, 31 százalék az emelkedő energiaárat, és 30 százalék a munkanélküliséget. Ezek a gazdasági és szociális problémák sokkal nagyobb aggodalmat váltottak ki a lakosságból, mint a geopolitika ügyei és az orosz fenyegetés. A kelet-ukrajnai konfliktust alig 20 százalék, az Oroszországhoz fűződő viszonyt 8, a Krím félsziget Oroszországhoz csatolását 3 százalék minősítette Ukrajna szempontjából fontosnak.

A mai geopolitikai fejlemények megértéséhez feltétlenül vissza kell nyúlnunk a hidegháború végének és az új világrend létrejöttének idejére. A Nyugat diadalának pillanatában Oroszországnak akár tetszett, akár nem, tudtára adták, hogy a jövőben a nyugati partnerek nem veszik komolyan és nem tekintik a globális színtér jelentős szereplőjének. Mint Adam Tooze brit történész kifejtette, abból indultak ki, hogy a főbb határokat „a nyugati hatalmak, az Egyesült Államok és az EU szabják meg a maguk elképzelésének, erejének és preferenciáinak megfelelően”. Annak idején Oroszország nem volt abban a helyzetben, hogy komolyan vétesse nemzeti érdekeit az újonnan kiépülő világrendben.

Nem mintha valaha is elfogadta volna a hidegháború utáni világrendben neki kijelölt geopolitikai alsóbbrendűség státuszát. Mindenekelőtt attól tartott, hogy a NATO megpróbálja kiterjeszteni tagsági körét Oroszország szomszédjaira, ami fenyegetést jelentene Oroszország biztonságára és területi épségére. Ezek az aggályok csak fokozódtak, amikor a Bush-kormányzat 2008-ban úgy döntött: Grúziát és Ukrajnát arra bíztatja, célozzák meg a NATO-hoz való csatlakozást. Ekkor indult meg a mai válsághoz vezető események láncolata. Erre mutatott rá Dimitrij Trenyin, a Moszkvai Carnegie Központ igazgatója:

„A válság gyökerét könnyű visszakeresni. A hidegháború lezárultával és a Szovjetunió szétesésével az Egyesült Államok és szövetségesei olyan európai rendet alakítottak ki, amelynek alapja az Egyesült Államok domináns szerepe volt, a NATO-nak pedig a katonai és politikai szabályozásban, továbbá a Nyugat biztonságának és az általa létrehozott rendnek a szavatolásában jutott központi szerep. Oroszországnak nem sikerült a maga elképzelésének megfelelő helyet kieszközölnie a Nyugat világában, a neki felajánlott alsóbbrendű pozíciót viszont nem fogadta el, de végeredményben kénytelen volt beletörődni a status quóba. Az Egyesült Államok tisztában volt vele, hogy Oroszországnak ez a helyzet nincs ínyére, de úgy tett, mint aki nem vesz erről tudomást, minthogy afféle hanyatló nagyhatalomnak tekintette Oroszországot.”

A Krím félsziget 2014-es annexiójához vezető eseménysor aztán arra vallott, hogy Oroszország törekvéseit komolyan kell venni és nem lehet őket a végtelenségig figyelmen kívül hagyni.

A Krím annexiója óta Oroszország informális szövetséget épít ki Kínával, hogy javítsa hatalmi pozícióját. Alighanem úgy érzi, hogy a globális erőviszonyok valamelyest az ő javára módosultak. Az Ukrajna határa mentén összevont nagy haderőnek bizonnyal az a rendeltetése, hogy az Egyesült Államokból kikényszerítse az orosz biztonsági igények elismerését.

Igazat adunk Trenyinnek, amikor így határozza meg az orosz külpolitika célját: „Nem az a cél – mint egyesek állítják –, hogy feltámassza a Szovjetuniót. Oroszország át szeretné értelmezni az európai biztonság fogalmát, kivált, ami Kelet-Európát illeti, éspedig úgy, hogy a térség két fő stratégiai szereplője, Oroszország és az Egyesült Államok/NATO-tömb között szerződéses viszonyban testesüljön meg, s ezzel véget érjen az a kor, amikor ez egyedül az Egyesült Államok hatáskörébe tartozott.”

Ebben a konfliktusban Oroszország tétje sokkal nagyobb, mint az Egyesült Államoké. Ezt Barack Obama elnök is felismerte, amikor 2016-ban így fogalmazott: „Ukrajna nem NATO-tagállam, és akármit teszünk is, ki lesz téve az orosz katonai dominanciának… Jó példa ez arra, mikor kell nagyon világosan látnunk, melyek az alapvető érdekeink, s miért vagyunk hajlandók háborúzni.”

Annak idején az Ukrajnával kapcsolatos amerikai biztonságpolitikában Obama maga mögött tudhatta a washingtoni külügyi apparátust. Így folytatta ugyanis: „Ha van valaki (Washingtonban), aki szerint megfontolandó, hogy háborúba bocsátkozzunk a Krím és Kelet-Ukrajna ügyében, hát szólaljon meg, és egyértelműen fejtse ki álláspontját.”

Ma zavarosabb a helyzet. Odáig egyértelmű, hogy Biden nem fog Ukrajnáért háborúzni, ámde nem hajlik rá, hogy elismerje az Obama által felvázolt geopolitikai realitást. Egyedül a Republikánus Párt Trump vezette szárnya kész ellenezni, hogy Amerika agresszív külpolitikai magatartást tanúsítson Oroszországgal szemben.

A Nyugat, kivált az Egyesült Államok, rendszeresen azt a reményt kelti Ukrajnában, hogy a NATO tagjává válhat, és gazdasági értelemben is hasznát láthatja annak, hogy a nyugati világ része lesz. Utólag úgy fest, az Egyesült Államok mindvégig tudta, milyen nagy kockázattal járna, ha Ukrajnát felvennék a NATO-ba, s nemigen kíván többet tenni, mint hogy ki azért nem zárja ezt a lehetőséget.

Az Ukrajna körül kibontakozó dráma elemzését valamennyire tovább bonyolítja, hogy az ukrán ügyek amerikai pártpolitikai ellentétekkel is összefonódnak. Biden ellenfelei alighanem kihasználják az elnök rosszízű ukrajnai kapcsolatait.

Ha egyszer tekintélyes napilapokban olyan címekkel találkozunk, mint hogy „Milyen adatai vannak Putyinnak Bidenről?”, akkor az amúgy is zavaros helyzetben már csak a képzelőerő végessége szabhat határt az összeesküvés-elméleteknek. Nem sokat lendít a dolgokon a hangzatos propagandakampány, amely gonosz pária-államnak festi le Oroszországot. Az orosz hatóságokat minduntalan azzal vádolják, hogy eltorzították a demokratikus folyamatok működését a 2016-os amerikai elnökválasztás idején, továbbá beavatkoztak a svédországi, olaszországi, franciaországi, hollandiai, katalóniai és németországi választások, valamint a brexit-népszavazás menetébe. Nehéz szabadulni a benyomástól, hogy az Oroszország ügyében folytatott politikát pártpolitikai érdekek motiválják, nem racionális geopolitikai megfontolások.

Az Oroszország elleni propagandakampány egyik sajnálatos következménye, hogy elvonja a figyelmet az olyan történésekről, amelyek miatt Moszkva csakugyan rászolgál az elmarasztaló megítélésre. Súlyosan aggasztó például hogyan bánik a kormány ellenfeleivel otthon és külföldön.

KÖZVETLEN KILÁTÁSOK

A globális konfliktus jövendő alakulásának menetét nehéz megjósolni, mindenesetre fontos rámutatni, hogy Oroszország és az Egyesült Államok, akárcsak a NATO más vezető államai mind alapvetően status quo hatalmak. Egyik oldalnak sincs szándékában nagyszabású háborút indítani Ukrajna ügyében. Mindannyiuknak több lenne a vesztenivalója, mint amennyit nyerhetne egy ilyen háborúban.

Oroszországot az események dinamikája vezette arra az elmúlt hónap során, hogy az önellentmondásig maximalista követelésekkel álljon elő. A nyugati hatalmak sem adják alább, amikor nem hajlandók figyelembe venni Moszkva biztonsági aggályait.

Attól, hogy status quo hatalmak állnak egymással szemben, a helyzet még nagyon is ingatag. Mindkét fél több mint kész rá, hogy a másik gyengeségéből hasznot húzzon. Pontosan ez történt – az elmúlt 10-15 év alatt –, amikor a Nyugat értelmetlen és dilettáns szíriai beavatkozását felhasználva Oroszország jelentős előnyökre tett szert. Ezen kívül Afrikában magánkézben lévő biztonsági vállalkozások révén erősítette befolyását.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az egyes kormányokra eltérő belpolitikai nyomás nehezedett. A francia és az amerikai kormány időnként, legalább is szóban, igen agresszív hangot ütött meg Oroszországgal szemben, minden bizonnyal belpolitikai, választási megfontolásokból. Az Európai Uniót az Egyesült Államok kirekesztette az Oroszországgal zajló tárgyalásokból. Az EU szeretne fontosabb szerephez jutni az olyan ügyekben, amelyek közvetlen hatással vannak Európa biztonságára. Csakhogy az észrevehető európai kezdeményezés lehetőségét erősen csorbítja, hogy Németország hallgatólagos entente economique-ot kötött Oroszországgal. Függ az orosz energialapanyag-szállításoktól, de vannak más gazdasági érdekei is, amelyek magyarázatul szolgálnak arra, miért is vonakodik attól, hogy szembeszálljon Moszkvával.

Ámde attól függetlenül is, hogy a kormányok a hazai közönségnek játszanak, bizony esélyes, hogy a nyugati diplomaták és külpolitikai szakértők egyszerűen nem alkalmasak rá, hogy megbirkózzanak az egyre zavarosabb és bonyolultabb kihívásokkal. A megalázó afganisztáni kivonulás a hírszerzési katasztrófa és a hiányzó diplomáciai képesség iskolapéldája volt. A Nyugat politikacsinálói mindmáig nem fogták fel, mekkora hatású vereség volt ez. Nem sokkal az afganisztáni amerikai csapatok kínosra sikeredett kivonása után David Ignatius, a Washington Post Külügyminisztériumba bejáratos kommentátora így fogalmazott: „Biden nemzetbiztonsági csapatát alaposan zavarba ejtette az afganisztáni kudarc, annál is inkább, mivel tagjait eddig nemigen érték személyes kudarcok (…) Amerika legjobb, legcsillogóbb elméi ők, akiknek életrajzán egyetlen folt sem éktelenkedett – egészen az afganisztáni háború kaotikus végjátékáig.”

Ha abban a nemzetbiztonságról gondoskodó csapatban csakugyan Amerika legjobb, legcsillogóbb elméi foglaltak helyet, akkor Washingtonban nagy a baj. Akárcsak a brit külügyminisztériumban dolgozó kollégáik, ők is patyolattiszta szakmai önéletrajzzal büszkélkedhetnek, csak éppen a legalapvetőbb diplomáciai képességeknek vannak híján. Lényegében hiányzik náluk mind a nyelvtudás, mind a szellemi felkészültség, mind az erkölcsi fegyverzet ahhoz, hogy szembe tudjanak szállni egy elszánt és a kockázattól nem félő ellenféllel. Ha pedig sok nyugati diplomata egyszerűen nincs a megfelelő szinten és nem képes a maga bonyolultságában átlátni a globális valóságot, akkor arra sem lesz képes, hogy nemzete érdekeit képviselje. Nem világos, vajon orosz és kínai kollégáik is hasonló hiányosságokkal küzdenek-e. Annyi azonban szent, hogy a problémák békés megoldásához nélkülözhetetlen szükség van olyan diplomatákra, akikben van annyi bölcsesség, hogy átlássák a konfliktus tétjét.

A New York Times-ban Bret Stephens nemrégiben ezt a címet adta írásának: „Hozzátok vissza a szabad világot!” Tökéletesen érthető, hogy nosztalgiával gondol a hidegháború korára, amikor minden egyértelműnek látszott: a jó állt szemben a gonosszal.

A berlini fal leomlása óta ez a szövetség az egyik dilettáns és értelmetlen küldetésbe bonyolódott a másik után – Afganisztán, Irak, Liba, Szíria –, s minden esetben egész térségek destabilizálódása volt az eredmény. A NATO tagállamai, elsősorban az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság, Kína világpolitikai és gazdasági befolyásának potenciálját is alaposan alábecsülték.

A geopolitikai erőviszonyok egészen másképp festenek, mint a hidegháború idején. Mint rengeteg megfigyelő megállapította, a bipoláris erőegyensúly helyét az Egyesült Államok egyoldalú dominanciája vette át. Csakhogy ma éppen annak vagyunk tanúi, hogy Amerika hatalma is véges. Régebben Nagy-Britannia, később az Egyesült Államok a globális hegemón szerepébe tudott kerülni. Ma azonban az Egyesült Államok nem tölti már be ezt a szerepet. Ma is a legerősebb nagyhatalom ugyan, hegemónnak azonban csak regionális értelemben nevezhető, globálisan nem. És ha így vesszük, csupán egy másik regionális hegemón, tudniillik Oroszország erősebb megfelelője, nem több.

Oroszország a maga részéről az elmúlt években továbbfejlesztette és korszerűsítette katonai képességeit. Katonai és gazdasági értelemben egyaránt jóval félelmetesebb hatalom ma, mint a Szovjetunió széthullását követő két évtizedben volt. A nyugati gazdasági szankciók hatásosságát tovább csökkenti, hogy Oroszország és Kína érdekszövetségre lépett egymással. Kína ma Oroszország legnagyobb kereskedelmi partnere, és együttműködik vele egy olyan alternatív nemzetközi fizetési rendszer kifejlesztésében, amelynek birtokában nem éri őket végzetes kár, ha a Nyugat megpróbálja kizárni Oroszországot a globális bankrendszerből.

Elképesztő geopolitikai ostobaság volt a fő nyugati hatalmaktól, hogy olyan légkört teremtettek, amelyben szárba szökkenhetett az informális orosz-kínai szövetség. Kínát és Oroszországot igen jelentős érdekellentétek választják el egymástól, egyértelmű tehát, hogy nem természetes szövetségesek. A Nyugat azonban, rendkívüli rövidlátásról téve tanúbizonyságot, diplomáciájában afféle erkölcsileg alsóbbrendű partnernek tekinti Kínát és Oroszországot, amelyeket demokráciadeficitjük okán minduntalan meg kell leckéztetnie. E leckéztetésekhez időnként olyan gesztusok is társulnak, mint Biden elnök döntése, hogy bojkottálja a pekingi téli olimpiát. E félszívvel elhatározott akciók azonban felbosszantják ugyan a másik felet, arra viszont nem alkalmasak, hogy bármilyen eredményre is vezessenek. Csak elvétve kiséri őket erődemonstráció, s inkább csak olajat öntenek a tűzre.

Megjegyzendő továbbá, hogy a hidegháború korával ellentétben, amikor is a szabad világ eszméje csakugyan jelentett valamit, a NATO-nak ma nincs olyan politikai narratívája, amely vonzó alternatívát nyújtana. A hidegháború idején felépített erkölcsi tekintélye kimerült, és gyakran megmutatkozik, hogy tagállamai között nincs egység a Kínával és Oroszországgal szemben követendő magatartás ügyében. Nem lehetetlen, hogy ez a szövetség lesz végül az ukrajnai válság legfőbb áldozata, abban az értelemben, hogy a szabad világ hajdani védelmezőjének fénye még tovább kopik.

Fotók: The New York Times