Fekete-Győr András hite szerint neki jár a hatalom: lévén közismert jogászdinasztia sarja, kipróbált kommunista funkcionárius unokája, impexes szülők gyermeke.

„Mindig is jó húsban volt a családunk.”
A texasi láncfűrészes mészárlás (1974)

Családi befektetés

A magyar közélet háttérstruktúráiban máig meghatározó szerepet játszanak – főként a kulturális élet irányításában és egyre inkább a globális és uniós körök informálásában – azok a nagycsaládok, amelyek klánként szerezték meg, konvertálták át, kamatoztatták és örökítették tovább a rendszerváltoztatás előtt felhalmozott tőkéjüket. Elegendő csak azokra a lassan nemzetségszámba menő famíliákra gondolni, amelyek a 20. század második felének közéletét, akár máig tartóan, befolyásolták (Eörsi, Rényi, Vásárhelyi), vagy itt van az Apró- és a Donáth-családok egymást időnként keresztező története, a ’30-as évek elejétől egészen napjainkig. Idézzük fel azt is, hogy a balliberális közíróság az Ungváry-családban apáról-fiúra öröklődik, akárcsak a balliberális politika kabinetszintű mozgatása a Gáloknál. A forradalom utáni megtorlásban jeleskedő Marosán György azonos nevű fia az utolsó állampárti kormányszóvivő volt, majd a Magyar Hitelbank igazgatója lett, az ő fia pedig napjaink egyik neomarxista filozófusa.

A rendszerváltoztatás ellenére továbbélő (poszt)kommunista kontinuitás gazdasági, politikai és kulturális szálai 1990 és 2010 között egyaránt vastagodtak, a folytonosság 2010 óta meggyengült kötelékei – melléjükszőve családi, iskolai és ismeretségi fonalakat – azonban maradandónak bizonyulnak. A „demokratikus ellenzék” SZDSZ-ben folytatódó Nagy Nemzedékének gyermekei (Mécs Imre és Radnóti Sándor fiainak személyében konkrétan is) hozták világra 2015-ben ennek a láncolatnak a legutóbbi tagját: a Momentumot, mégpedig az MSZP környezetének bábáskodásával, a progresszív értelmiség féltő pillantásaitól kísérve. A makacs folytonosságot megerősíti, hogy a párt színeiben lett EP-képviselő a nemzedékek óta a baloldalon politizáló Donáth-család legifjabb sarja, ám rajta kívül a Momentum elnökének személye is, aki nemcsak annak a jogászdinasztiának a szakmáját folytatja, amelyre anyai ágán szeret hivatkozni, hanem annak a nagyapjának a politikai vehemenciáját is, akire apai részről nem annyira.

A rendszerváltoztatás folyamatát egy olyan többkomponensű elitszövetség térítette el, mintegy húsz éven keresztül, amely a Kádár-, sőt a Rákosi-rendszerből eredeztethető, ereje teljében a Horn-kormányzás idején volt, másodvirágzása pedig a Gyurcsány-évekre esett. Szalai Erzsébet elitszociológiai megállapítása szerint a késő-kádári technokrácia és a „demokratikus ellenzék” fogott össze egymással, meg a reformkedvű értelmiség hozzájuk csatlakozó segédhadaival, hogy előbb a pártállami kereteket fellazítva (de úgy is mondhatnánk hegeli–marxi dialektusban: megszüntetve-megőrizve) a „nemzetközi pénzügyi-gazdasági szuperstruktúra” szolgálatába állítsa Magyarországot. E szövetség időnkénti belső arányeltolódása, felületi bomladozásai ellenére mindvégig szilárd maradt, s újabb és újabb nemzedékei is folyamatosan újrakötik. Manapság is.

Tudományos közhelyszámba megy, főként az olasz elitelméletek megalkotóinak nyomán (Pareto–Mosca–Michels), hogy a politikai-kormányzó elitek és a gazdasági-pénzügyi elitek versengenek önmagukkal és egymással, nemzedékeik eközben cirkulálnak, és az különbözteti meg őket a társadalom egészétől, hogy míg az elit szervezett kisebbséget alkot, addig a többség szervezetlen sokaságot. Az a megállapítás sem újdonság, hogy az elit reprodukálja magát, mégpedig több csatorna segítségével: a felhalmozott vagyon biztosította gazdasági erővel, a formális és informális társadalmi befolyás szüntelen gyakorlásával és a tudásszerzés lehetőségeinek (iskoláztatás, nyelvtudás, ösztöndíjak) fokozott kihasználásával – de leginkább mindezek generációkon keresztül való felhalmozásával, gyarapításával és átörökítésével.

Az elit kezében összpontosuló tőkefajták között Pierre Bourdieu négyfélét különböztetett meg. Ezek mindegyikét alkalmazta uralma gyakorlása, megtartása és átörökítése érdekében a kommunista illegalitástól, majd a pártállami nomenklatúrától a posztkommunista–liberális komplexumon át egészen napjaink ellenzéki összefogásáig az az önmagát újratermelő elit, amelyről itt szó van. Bourdieu szerint létezik 1) anyagi tőke (ingatlanvagyon, pénztőke, befektetés), 2) társadalmi tőke, ami személyes kapcsolathálót, beleszületést, foglalkozási presztízst jelent, 3) kulturális tőke, mint például személyesen birtokolt és intézményesült módon is elismert tudás, képzettség, ízlés, végezetül 4) ott az elfogadást, engedelmességet és legitimációt kiváltó szimbolikus tőke.

Önálló formája mellett közvetlen összefüggésben áll a társadalmi és a szimbolikus tőkével, s míg a gazdasági tőkét nem lehet kulturális tőkére átváltani, a tranzakció fordítva nagyon is működik. Ez egy igen intim, indirekt, exkluzív és virtuális tőkefajta, emiatt „a kulturális tőke továbbadásának és át­örökítésének társadalmi feltételei sokkal rejtettebbek, mint ahogyan ez a gazdasági tőkénél történik” – írja Bourdieu. A kulturális tőke „átadása valójában a családban történik”, folytatja, melynek tehetősségétől sokban függ az örökítés sikere, ebben a folyamatban ugyanis „döntő szerepe van a család rendelkezésére álló gazdasági tőkének”. A szabadidő bősége, az iskoláztatás igénye és lehetősége, a nemzedékek kulturális tőkehasználatba való beleszokása, az akár hazai, akár nemzetközi társadalmi kapcsolatteremtés képessége megalapozza s elő is feltételezi a kulturális után az anyagi tőkeszerzés jó esélyeit. Sőt politikai hatalomszerzésre is jogosít.

Az előbbi szociológiai és politológiai megállapítások végösszege úgy adható meg, mint ahogy 2017-ben a családi hátterét firtató kérdésre a nyugati/nyugatos körök hazai nagy reménysége válaszolt, mondván: „Budapesten születtem, milyen családba születtem? Viszonylag jobb módú családba, többek között ezért is van lehetőségem arra, hogy kezembe vegyem a sorsomat és változtassak valamit, egyébként nem tudnék szerintem ezzel foglalkozni. […] Nem is tudnám enélkül csinálni a Momentumot. […] Emellett nem lehet dolgozni.” A több mint jó családi háttér, az elképzelhető összes előnybiztosító tőkefajta – megszakítás nélküli! – generációközi folytonossága, a formális politikai súly és az informális kapcsolatháló teszi lehetővé, hogy a posztkommunista hálózat, diktatórikus előzményével és máig tartó hosszú árnyékával együtt, töretlen kontinuitást élvez. Most pedig a konkrét hatalmat akarja, vissza.

Alapító atyák

Jól ismert az erdélyi Kuncz-família, amely az erdélyi magyarságon túl az egész magyar nemzet számára értékteremtő, gazdag kultur- és művelődéstörténeti jelentőséggel bíró, szerteágazó és más neves családokkal is rokon dinasztiának számít. Már a 19. század második felében neves jogtudósokat (név szerint Kuncz Ignácot és Kuncz Jenőt) adtak, de legtöbbet idézett tagjainak minden bizonnyal a két testvér: Kuncz Aladár (1885–1931) író, lapszerkesztő és bátyja, Kuncz Ödön (1884–1965) jogász–közgazdász számít. Apjuk, Kuncz Elek szintén híres: főgimnáziumi igazgató, majd a kolozsvári tankerület főigazgatója volt.

Kuncz Ödön 1907-ben a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen végzett, mégpedig királygyűrűs jog- és államtudományi doktorként, nem sokkal később ügyvédi szakvizsgát tett és magántanári képesítést szerzett. Az erdélyi impériumváltásig számos posztot töltött be: Budapesten volt főjegyző, a Királyi Ítélőtábla tanácsjegyzője, igazságügyminisztériumi törvényelőkészítő, Kolozsvárott pedig egyetemi tanár. 1919 után elhagyni kényszerült szülőföldjét, ugyanis nem akart esküt tenni a Román Királyságra, így a fővárosban telepedett le. Az egyetemi tanítást is itt folytatta, eleinte a Műegyetem Közgazdaságtudományi Karán, aztán a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi fakultásán. A szintén patinás szentmiklósi Szabó-család Valéria nevű leányát vette feleségül. A nemességgel rendelkező kalocsai famíliából került ki a magyar geológia megalapítója, Valéria György nevű testvére pedig a II. világháború idején volt – kifejezetten a németek kérésére – pozsonyi, aztán helsinki magyar követ.

A Horthy-korszak jogtudományi és kodifikációs életében – mégpedig minisztériumi megbízással – Kuncz Ödön alapvető szerepet játszott, például a váltótörvény, a részvénytársaságok szabályozása vagy a kereskedelmi jogszabályok megalkotása terén. Közel félszáz nagyobb tudományos dolgozata jelent meg (köztük A kartell mint jogi probléma. 1930, A jog birodalma. 1937, A magyar kereskedelmi- és váltójog. I–II. 1937), melyek közül számos ma is hivatkozás tárgya, sőt tananyag. 1934-ben A trianoni békeszerződés revíziójának szükségessége címmel írt, számos társadalmi egyesületnek volt vezetőségi tagja, szaklapokat (Gazdasági Jog, Kereskedelmi Jog) szerkesztett, elkötelezett katolikus erdélyi volt. 1930-ban az MTA levelező tagjává választották. Tehetősségét jól jelzi, hogy a XI. kerületben található Kanizsai utca 5. szám alatt háromemeletes házat építtetett 1936-ban, amit ugyanaz a korban sokat foglalkoztatott tervező, Kotsis Iván Ybl-díjas építész alkotott, aki többek között a Regnum Marianumot is (egyébként maga is ebben a házban élt).

Kuncz Ödönt szaktudományos és törvényelőkészítői munkásságáért kormányzói elismerésben részesítették, 1940-ben pedig megkapta a Magyar Érdemrend középkeresztjét. 1933–34-ben, majd 1943–44-ben a Jog- és Államtudományi Kar dékánja volt. 1939-től töltötte be a budapesti egyetem légoltalmi főparancsnoki tisztségét, egy 1944. áprilisi bombázás idején a kari tanácsot a légópincében kényszerült levezetni. 1945 augusztusában az egyetemi igazolóbizottság igazolta, de „szigorú feddésre” ítélte, mivel tagja volt a német kezdeményezésre létrehozott Nemzetközi Jogászkamarának, két alkalommal pedig – igaz, teljességgel politikamentes – előadást tartott Berlinben. 1949-ben kényszernyugdíjazták, munkásságát elhallgatták, ha meg is említették, akkor a „burzsoá magyar jog úttörőjeként” hivatkoztak rá. Ferencvárosban, a Kinizsi utca 22. szám alatt lakott feleségével, egészen 1965-ben bekövetkezett haláláig.

Dédi bácsinak és Vája néninek, ahogy a rokonság és barátaik hívták őket, két fiúk született, Kuncz Dénes (1911–1973), neves nőgyógyász, főorvos, tanár, valamint Kuncz József (1912–1981). Utóbbi folytatta apjuk foglalkozását: 1936-ban ügyvédjelölt lett, ő is szerepet vállalt az előbb említett Jogászkamara tevékenységében, 1942-ben a Magyar Nemzeti Bank alügyésze, később ügyésze (ma úgy mondanánk: jogtanácsosa) volt. 1941-ben tartalékos tüzér főhadnaggyá léptették elő – ez utóbbi azt jelenti, hogy nem volt hivatásos katonatiszt, ugyanakkor kiképezték, további előléptetésről és frontszolgálatról viszont nem tudunk (ellenben apjával, aki önkéntesként szolgált az I. világháborúban). 1944-ben szüleivel együtt a II. kerületi Orló utca 14-ben lakott (az egyemeletes épületet négy évvel korábban szintén Kotsis Iván tervezte s később bátyja örökölte).

Kuncz József az unokája által visszaadott családi legendárium szerint „a Magyar Nemzeti Bank jogtanácsosa volt, 1956-ban a Forradalmi Tanács vezetője. Természetesen rögtön kirúgták, ezért a nagymamámmal együtt jó ideig nem találtak munkát.” 1956–57-ben a kiterjedt országos fiókhálózattal rendelkező MNB kötelékéből közel félezer embert távolítottak el, köztük Illyés Gyulát is; ez tehát akár Kuncz Józsefet is érinthette, a nevezett szervezetről azonban a történetírás nem tud. A vonatkozó állambiztonsági iratokban említés szintjén ugyan előfordul a neve, de ilyen szervezet, sőt ővele kapcsolatos megtorlás, egyáltalán nem (ÁBTL, 3.1.9. V-150361/1). Még érdekesebb, hogy „a jó ideig” nem is tarthatott olyan sokáig, ugyanis az újságok már 1957. július végén hírül adták, hogy dr. Kuncz József ügyvédi irodát nyit, méghozzá a szentimrevárosi családi fészekben, vagyis abban a Kanizsai utcai házban, amelyet húsz évvel korábban apjuk építtetett.

Abban az időben, amikor a kolozsvári származású Kunczok budapesti ágának családfője végleg megtelepedett a fővárosban, egy másik családnak is – igaz, jóval szerényebben – emelkedni kezdett a csillaga. Fekete Győr Béla (1901–1979) a ’30-as évek közepén lett a Tokajtól tíz kilométerre fekvő, Tisza-parti Csobajon uradalmi gazdaságkezelő, egészen pontosan számtartó, vagyis a birtok gazdatisztjeinek számadásait összegző könyvelő. 1938-ban már a Tiszántúli Gazdák Állattenyésztő és Értékesítő részvénytársaságának felügyelőbizottsági tagja volt, érdekességképpen Zsedényi Bélával együtt, akit 1945-ben a Nemzeti Főtanács elnökévé választottak. Minden bizonnyal ugyanarról a Fekete Győr Béláról van szó, aki 1960-ban Munka Érdemrendet kapott a Szabolcs–Szatmár megyei Állami Gazdaságok Igazgatósága főkönyvelőjeként. Egerben hunyt el, hogy miért éppen ott, a továbbiakból kiderül.

Fekete Győr Bélának Adlovics Máriától egyetlen gyermeke született, Fekete Győr Endre (1926–1999) néven. Édesapja számtartói állomáshelyén, Csobajon nőtt fel, majd a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen végzett agrármérnökként, ezzel párhuzamosan közgazdászdiplomát is szerzett. 1944-ben jelent meg Budapesten, hogy milyen céllal, esetleg megbízatással, nem tudjuk. 1946-ban belépett a Magyar Kommunista Pártba, két évvel később a Magyar Dolgozók Pártjába is jelentkezett. Pályaindulásáról ő maga így nyilatkozott: „Az én generációm akkor kezdett eszmélni, amikor arról harsogott az ország, hogy holnapra megforgatjuk a világot. Húszéves koromban párttag lettem, s a politika szolgálata nélkül nem tudnám elképzelni az életemet.”

1948-ban helyezkedett el a Földművelésügyi Minisztériumban (FM), ahol egészen 1957-ig dolgozott, eleinte előadóként, itteni pályafutása végén osztályvezetőként. 1957-től 1962-ig a tárcához tartozó Szőlőoltvány és Facsemete Forgalmi Vállalat igazgatójaként szolgálta tovább a pártot. Az MSZMP-be a forradalom leverése után rögtön belépett.

1955-ben, még mint a Növénytermelési Főigazgatóság osztályvezetője, megrovásban részesült, magától a tárcavezetőtől, ugyanis társaival együtt az egyik budapesti állami gazdaság ügyeinek intézésekor „késedelmesen és helytelenül intézkedtek, továbbá […] a népgazdaságnak jelentős kárt okoztak”. 1958-ban új munkahelyén „kisebb szabálytalanságok és hiányosságok” miatt ismét megbüntették. 1962 tavaszán aztán vidékre helyezték, amely a körülmények tekintetében nem számított jutalomnak, hiszen a kényelmes budapesti lakást és a szolgálati autót – saját beszámolója alapján szó szerint – falusi házra és biciklire kellett cserélnie. „Megválasztották” ugyanis a mátraaljai Verpelét község Dózsa Termelőszövetkezete elnökének. Minden bizonnyal azért esett rá a választás, mert egyfelől megbízható elvtársnak számított, másfelől az egri, közelebbről a debrői borvidékhez tartozó tsz-be szőlőhöz értő elnököt kerestek (a verpeléti tsz területének ötödén termesztettek szőlőt). Felesége követte: a budapesti születésű Pintér Irént az FM-ben, majd a KSH-ban betöltött állása után előbb a nógrádi Földművesszövetkezetben, később a Heves Megyei Tervező Vállalatnál helyezték el.

Öt év tsz-elnökség után, 1967-ben a hevesi pártbizottság a megyei vezetés élére javasolta, de a kinevezéssel vártak még két évet. Fekete Győr Endre a ’60-as évek második felében afféle feltörekvő vidéki agrárkádernek számított, akinek az éppen aktuális kádári pártvonal értelmében nemcsak a szíve volt a helyén, hanem az esze is: MKP, MDP, majd MSZMP-tag, képzett agrárszakember, kétdiplomás tsz-elnök. A felemelkedés útját, amit interjúk sora szegélyezett, melyekben rendre a „vidéki értelmiség” élenjáró képviselőjeként pozícionálták, az 1966-os Heves megyei pártértekezlet nyitotta meg előtte, ahol olyan beszédet mondott, hogy hatására nemcsak a megyei pártbizottságba került be, hanem a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa Elnökségének is tagja lett, sőt delegálták az országos pártkongresszusra!

Az új megbízatás is egy beszéddel kezdődött, amelyet a Tanácsköztársaság kikiáltásának (vagyis az 1919-es bolsevik puccsnak) az ötvenedik évfordulóján tartott. Ebben többek között ez szerepelt: „Mi büszkék vagyunk arra, hogy a Magyar Tanácsköztársaság internacionalista hatása nagy jelentőségű volt a világra, és testvéreink is tudják, hogy a mi véráldozatunkból Szovjet-Oroszországban is dúsabbak lettek a vörös forradalom vetései. […] Új, friss forradalmi erő született meg az Októberi Szocialista Forradalom által is felszántott magyar talajon: a Kommunisták Magyarországi Pártja. E párt – folytatva a magyar munkásmozgalom legjobb hagyományait – gyökeresen szakított a reformizmussal, az opportunizmussal. Alapvető harci követelése volt az orosz példa követése, a munkások, katonák és parasztok tanácsainak hatalma, a Tanácsköztársaság megteremtése.” Fekete Győr Endre beszéde végén felhívott arra, hogy „változtassuk hatékony, szocialista öntudattá, hitté” 1919 múltját s ezáltal folytatódjék a proletárdiktatúra a jelenben is.

Egy évvel később, 1970-ben egy cikk erejéig még egyszer visszatért a termelőszövetkezetekhez, javasolva, hogy noha az új tsz-törvény „következetes végrehajtásával biztosítottnak látjuk a megyében az állami felügyelet[et]”, de azért „bátrabban kell alkalmazni a pénzbírság kiszabás szankció[já]t és ezzel párhuzamosan a jogszabálysértésért felelős személy fegyelmi, kártérítési, szabálysértési, súlyosabb esetekben büntetőjogi felelősségrevonásának kezdeményezését” is. Az 1968-as Új Gazdasági Mechanizmus utáni 1969–70-es keménykedés Fekete Győr részéről nem a véletlen műve volt, hanem a „húzd meg, ereszd meg” jegyében álló pártvonal következetes végrehajtása. Nógrád különben is kiemelt megyének számított, amit jelzett, hogy az 1970-es megyei pártértekezleten személyesen vett részt Nemes Dezső, az MSZMP Politikai Bizottságának (PB) tagja (ezen kívül Népszabadság-főszerkesztő, Pártiskola-vezető) és az ’56-os megtorlásokban személyes vezető szerepet játszó Uszta Gyula altábornagy, a Magyar Partizán Szövetség főtitkára.

A kommunista megyevezető a ’70-es években a „baráti szocialista országok” küldöttségei mellett fogadta az odalátogató, többnyire keményvonalas pártvezetőket, például Apró Antal [Dobrev Klára nagyapja], Biszku Béla, Komócsin Zoltán és Gáspár Sándor PB-tagokat, de elnökölt „szocialista hazafiságról” szóló tanácskozáson, szervezett pártnapot, rendszeresen részt vett a megyei pártértekezleten vagy éppen cikket írt az Állam és Igazgatásba (ez a Minisztertanács Tanácsi Hivatalának elméleti folyóirata volt). 1978-ban például ilyesmiket: „Megyénk tapasztalatai is azt igazolják, hogy az állampolgárok részvétele a közügyekben évről évre fokozódik, érvényesüléséhez az országoshoz hasonlóan a jó politikai légkör, a kiegyensúlyozott társadalmi és gazdasági fejlődés távlatokban is biztos alapot nyújt.” Nem bornírt tréfának szánta, hogy az egypártrendszerű diktatúrában cikkének Az állampolgárok részvétele a közügyekben címet adta…

Azt is ő maga írta a Pártélet 1974-es évfolyamában, hogy „vannak nagyon tehetséges vezetők, akiknél bizonyos önteltség észlelhető” – az évtized utolsó harmadában mintha vele is valami hasonló történt volna. Az 1976-os vadászidényben a Mátra muflonállományából ő lőtte ki a díjat érő kost, ugyanakkor elmaradoztak a Népszabadságban korábban megszokott hevesi fejlesztési jelentései, 1977-től kezdve pedig pletykák kaptak szárnya italozásokról, visszaélésekről, amivel még a helyi vadásztársaság ülésén is foglalkoznia kellett. Bár 1980 nyarán újfent megyei tanácselnöknek választották, sőt november 7. alkalmából megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát, 1981 elején még Népfront-értekezleten szónokolt, a Heves megyei tanács 1981. március legvégén helyettesével együtt mégis felmentette elnöki posztjából. Mivel „a sorozatos bejelentések ellenére sem intézkedett, a vizsgálatokat halogatta, a tanács végrehajtó bizottsága határozatát nem hajtatta végre. Nem a valóságnak megfelelően tájékoztatta a megyei pártbizottságot […] jogtalan kedvezményeket fogadott el, s ezzel lekötelezetté vált”. A döntést formálisan a Központi Ellenőrző Bizottság hozta meg, de az MSZMP PB döntött róla. Miről lehetett szó?

Helyben úgy tudták, hogy egy nyílászáró-panamáról, melynek eredményeként a Heves Megyei Tanács Építőipari Vállalata által felhúzott egri sorházakat sokáig „csalóköznek” is nevezték, a beépített ócska ajtók, ablakok miatt. Valójában ennél komolyabb, rendszerszintű visszaélés történt, divatos szóval azt is mondhatnánk: korrupció. A tanácsi házgyár vezetése a drágábban felszámított, rossz minőségű építőanyag alkalmazásán túl ugyanis feketén építtetett magának családiházakat, meghamisította a mérleget, a PB-jegyzőkönyv szerint Fekete Győr „és családtagjai jogtalan kedvezményt fogadtak el”, ilyen volt például a „nyaralójába nyílászáró, a szauna elektromos szerelése, felesége a vállalattól indokolatlanul magas munkabért kapott”. Ízlelgessük: elektromos szauna készült a pártfunkcionárius galyatetői nyaralójába, 1981-ben!

Egy hatvani illetőségű levelező tíz évvel később úgy tudta, hogy Fekete Győr leváltását követően „eltűnt az egriek szeme elől, de jellegzetes káderpályája volt”, hiszen a megyei MSZMP-elsőtitkár, Vaskó Mihály után „Vaskó-korszaknak” (1974–1983) nevezett uralomból idejekorán kiakolbólítva „vállalatigazgatóval, tévés bemondónővel [?] együtt Egerből Budapestre »bukott«”. (A botrány egyébként akkora volt, hogy az utolsó hevesi párttitkárnak még 1990 tavaszán is magyarázkodnia kellett a Népszavában miatta, noha ő maga nem volt érintett az ügyben.) Fekete Győrnek 1981-ben tehát távoznia kellett Egerből, és egy újlipótvárosi ingatlannal vigasztalódott (ennek hála egy évig egy házban laktak a kor egyik ünnepelt írójával). Bűntársaihoz képest nem vették el párttagságát sem, és a Magyar Agrártudományi Egyesület alelnöki posztja mellett 1981-től a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium alá tartozó, agrármérnök-képzéssel foglalkozó Mérnök- és Vezetőtovábbképző Intézet helyettes vezetője lett. Vagyis a földművelési tárca állományába került – oda, ahonnét 1948-ban elindult. Egy évvel később egyetemi docenssé nevezték ki.

„Én egy konzervatív és antikommunista családból származom, főleg anyukám ágán” – mondta a Kuncz- és a Fekete Győr-családok közös leszármazottja. Mint láttuk: ez legfeljebb, s nem csak „főleg” anyai ágán állja meg a helyét. Fekete Győr Endre ugyanis nem egyszerű tsz-elnök volt, hanem a pártállam egyik vezető megyei kádere, aki mindig puhára esett.Kivételezettségét jól illusztrálja, hogy egy hétköznapi vidéki pártfunkcionáriusnál jóval világlátottabb volt (Ausztriában növénynemesítő tanulmányutat tett, Bulgáriában tanácsi delegációval, a Szovjetunióban pedig testvérváros-látogatóban járt), de két diplomával rendelkezve tanultabb is, így nem csoda, ha gyakran meginterjúvolták és tanács-témában rendszeresen publikált. Élete utolsó majdnem húsz évét magas nyugdíjat élvezve a Szent István park közvetlen közelében élte le, mátrai nyaralója is megmaradt.

Impex-kapcsolat

Fekete Győr Endrének egy gyermeke született, aki apjához képest arisztokratikusabban, kötőjellel írja nevét. Fekete-Győr András 1956-ban Budapesten született, általános iskolába, Hevesbe költözésük miatt, már Verpeléten járt, 1974-ben érettségizett az egri Dobó István Gimnáziumban, 1978-ban pedig közgazdász diplomát szerzett (szakdolgozatában a Magyar Népköztársaság külkereskedelmének „taktikai ügyleteivel” [?] foglalkozott). Azonnal elhelyezkedett és évekig dolgozott a Monimpex nevű külkereskedelmi vállalat üzletkötőjeként, a kávé- és fűszerosztályon. Ez az állami exportvállalat a hazai prémiumtermékek (bor, dió, dohánycikk, édesség, fűszerpaprika, méz) értékesítésével foglalkozott, több mint 50 százalékban nyugat-európai, illetve angolszász piacon. A ’80-as évek legelején dinamikus növekedésen áteső állami vállalat exportjának felét a borüzletág adta, szakminisztériuma a mezőgazdasági tárca volt (ahol 1981-től apja is dolgozott). A vállalat, amint minden más külkercég, szoros pártállami felügyelet alatt állt: a Monimpexet például másfél évtizedig a Rákosi-kor egyik begyűjtési biztosa, későbbi tervhivatali funkcionárius vezette.

Fekete-Győr András neve legközelebb akkor bukkant fel a sajtóban, amikor 1983 májusában közös cikket jegyzett Ipper Istvánnal, a Magyar Nemzeti Bank nemzetközi koordinációs osztályának vezetőjével. Az 1982-es IMF-csatlakozás és az 1983-as Világbank-tagfelvétel idején megjelent népszerűsítő cikket azzal zárták, hogy ez a két lépés „javítja a nemzetközi pénzpiacon való megítélésünket” – magyarán a hitelfelvételt, vagyis a hosszútávú, nyugati eladósodást. Ipper István személye nem csak azért érdekes, mert a ’70-es évek derekán annak a Közgazdaságtudományi Egyetemnek a klubját vezette, ahová ekkortájt Fekete-Győr is járt, hanem azért is, mert MNB-főosztályvezetőként később ő felelt a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel (EBRD, Európai Beruházási Bank, IMF, Világbank) való kapcsolattartásért. A Figyelőben megjelent cikk hű korlenyomata a késő-kádári pénzügyi elit és a reformtechnokrácia korai, közös neoliberális orientációjának.

Fekete-Győr András karrierjének széleskörben becsült szakasza 1993 és 2018 közé esik: 1993-tól az Országos Betétbiztosítási Alap – a szervezet megalapításában is résztvevő – ügyvezetőigazgató-helyetteseként, a 2010-es kormányváltástól ügyvezető igazgatójaként dolgozott. Megbízható szakembernek tartják, nem véletlenül vezette negyedszázadon át a betéteseket védő politikafüggetlen intézményt. (Beceneve, „Fegyőr”, korántsem munkastílusára utal, éppen ezért teremt mulatságos helyzetet, hogy minden bizonnyal távoli felmenője volt az a „Fekete Győr András börtönőr”, akit 1888-ban a kassai m. kir. pénzügyigazgatóság adóhivatali munkatársává nevezett ki.) Menesztése után, 2018 áprilisától a párizsi székhelyű European Forum of Deposit Insurers (Betétbiztosítók Európai Fóruma) főtitkára lett, négy évre.

Hozzá képest egy évvel korábban, szintén Budapesten látta meg a napvilágot Kuncz Magdolna, a budapesti Kuncz-ág utolsó sarja, Kuncz Ödön egyetlen unokája, Kuncz József leánygyermeke. Nyelvtagozatos osztályban, 1973-ban érettségizett a Kaffka Margit Gimnáziumban, amelyről büszkén írta éppen ekkoriban a budapesti KISZ lapja, hogy „a gimnáziumban harmincnégy alapszervezet működik, a nyolcszáz tanulónak több mint a hetven százaléka KISZ-tag”. Ezt követően elvégezte a Külkereskedelmi Főiskola áruforgalmi szakját. 1980 közepe és 1987 vége között a ChemokomplexVegyipari Gép és Berendezés Export-Import Vállalatnál dolgozott, kiviteli menedzserként. A cég vegyi- és műanyagipari termékek, valamint festőberendezések külkereskedelmével foglalkozott, pontosabban azzal is.

Borvendég Zsuzsanna egyedülálló kutatása szerint nem pusztán külkereskedelmi monopolvállalatok, amelyek mindegyike egy-egy ágazat termékeinek külföldi értékesítéséért felelt, hanem a Kádár-rendszer gazdaságirányításának, politikai működésének, de hírszerzésének, sőt fedett tranzakcióinak is szerves részét képezték. Egyfelől ezek látták el a ’60-as években kialakított ágazati trösztök termékforgalmazását (szakminisztériumaikon kívül együttműködve a külügyi és külkereskedelmi tárcákkal, valamint a kereskedelmi kirendeltségekkel), de az előállításukhoz szükséges nyersanyagokat és alkatrészeket is beszerezték. Másfelől helyzetükből fakadóan gazdasági és műszaki hírszerzésre is szakosodtak, sőt ipari és katonai kémkedésre is használták őket. Ebbéli megbízatásuk civil részét a BM III/I. (Hírszerző) Csoportfőnöksége ellenőrizte, a katonait pedig a Néphadsereg Vezérkarának 2. Csoportfőnöksége koordinálta, mégpedig a szovjet katonai felderítés (GRU) szoros felügyelete alatt.

Borvendég Zsuzsanna megállapítása szerint tehát „a pártállam által létrehozott »impexek« a hírszerzés bázisául szolgáltak”. Összetett és speciális feladataik – melyhez hozzátartozott a valutázás, a nyugati kommunista pártok fedett finanszírozása, a szovjet szolgálatok proxy-műveleteiben való részvétel és a false flag akciók bonyolítása – miatt vezető munkatársainak alkalmasint szorosabb volt a kapcsolata a legfölsőbb pártvezetéssel, mint a hivatásos hírszerzőszervekéinek. Az impex-vállalatokba kiszervezett polgári–katonai operatív munka (beszervezés, dezinformálás, felderítés, hírszerzés, kémkedés) értelemszerűen „tőkés viszonylatban” történt, különösen, mert a Varsói Szerződés munkamegosztása Magyarország számára osztrák, dél-német és észak-olasz csapásirányokat jelölt ki, amely felé ezért élénk civil fedőtevékenység (IBUSZ-utazás, külkereskedelem, prostitúció, tudástranszfer) is zajlott.

Az előbbieknek megfelelően a Monimpex kifejezetten az osztrák irányba dolgozó katonai hírszerzéshez volt bekötve, de „tőkés országokkal” való prémiumtermék-kereskedelme miatt afféle valutabeszerzőnek is számított, amire a pártállamnak a ’80-as évek elejére súlyosbodó – éppen nyugati irányban való – eladósodása miatt égető szüksége volt. A Chemokomplex viszont a kettős (civil és katonai) felhasználásra alkalmas vegyipari termékei miatt még komolyabb állami vállalatnak számított. Ezt jól illusztrálja, hogy a KGST-országok közös orenburgi gázvezetékét magyar részről 1975–79 között ez a cég építette, sőt egy iparági beszámoló szerint „a Külkereskedelmi Minisztérium a Chemokomplex Külkereskedelmi Vállalatot jelölte ki a külkereskedelmi feladatok ellátására” a Szovjetunóban. A szovjet szál annál is inkább erős, mert a Chemokomplex vezérigazgatója, Matajz Imre egyben a hazai kereskedelmi kamara szovjet tagozatvezetője volt, 1989-ben pedig a Németh-kormány moszkvai kereskedelmi főképviselőjévé nevezték ki.

Ha az eddigiek nem szolgáltattak volna erre kellő bizonyítékot, akkor idézzük fel, hogy a vállalat 1963-tól kerek harminc éven át abban az Andrássy út 60-ban működött, ahol 1945 és 1956 között a kommunista diktatúra állambiztonsági erőszakszervezetei (PRO, ÁVÓ, ÁVH, BM állambiztonság) székeltek, melyek áldozatainak lassan húsz éve ugyanitt állít emléket a Terror Háza Múzeum. A Sztálin, majd Népköztársaság út 60. szám alatti saroképület 1956 után is fokozottan védett objektumnak számított: még 1987-ben is ki volt írva Csengey utcai frontjára, hogy „Gyalogos forgalom a túloldalon”, a vállalatot pedig csak 1993–94-ben sikerült kiköltöztetni onnét, miközben az ÁVÜ kettébontotta és privatizálták.

Kuncz Magdolna 1994-től az Electrolux export-menedzsereként helyezkedett el, 2000-től egészen 2012-ig pedig egy orvosi eszközértékesítéssel foglalkozó (részben családi) céget vezetett, ARTÉRIA 2000 Orvosi Berendezés Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. néven. 2013 után újraházasodott, külföldön él. Áldozatos munkával képviseli családja emlékét: 2011-ben hozta létre a Kuncz Alapítványt, amely ugyanabba a pesthidegkúti családiházba van bejegyezve, ahová az ARTÉRIA 2000 is volt, de Dr. Kuncz Alapítvány néven is működtet egy hasonló célú szervezetet, amely pedig a Kinizsi utcai nagyszülői lakásba van bejelentve. 2017-ben sajtó alá rendezte nagyapja, Kuncz Ödön kéziratos visszaemlékezését (Életem), 2018-ban pedig az ELTE jogi karán képviselte a nemes ügyet a jogtudomány napján. Féltucat nyelven beszél.

Családegyesítés

A Kuncz-dinasztia históriája és Fekete-Győrék családtörténete 1989-ben fonódott össze egymással, amikor Budapesten megszületett ifjabb Fekete-Győr András. (Három testvére van: nővére apai ágról a féltestvére, akárcsak a bátyja, aki nagyapjuk újlipótvárosi lakásában rendezett be ügyvédi irodát, nála pár évvel később született húga nem politizál.)

Fekete-Győr András mindent megkapott az élettől: a rendszerváltás nyertese. Az előbb említett, pesthidegkúti zöldövezetben található kétszintes házban nőtt fel, a szomszédos Solymár kéttannyelvű német nemzetiségi általános iskolájába járt és az I. kerületi Toldy Gimnáziumban érettségizett, 2008-ban. Iskolásévei alatt zenélt, focizott és színészkedett is, nem meglepő, ha eleinte a Színház és Filmművészeti Egyetemre akart felvételizni, ám végül anyai ága nyomdokaiba lépett az ELTE ÁJK-n (a színpadias szereplések, a túlintonálás, a heves gesztikuláció és a szerepjáték viszont megmaradt). Már 2015-ös lediplomázása előtt kiemelt helyeken végezhetett szakmai gyakorlatot: kezdetben a Nagy és Trócsányi ügyvédi irodánál, majd 2014-ben a párizsi Nemzetközi Kereskedelmi Kamara osztrák, német és Benelux területekért felelős részlegénél, végül Erasmus-ösztöndíjjal két szemesztert töltött a Heidelbergi Egyetem jogi karán, hazatérve pedig a General Electricnél helyezkedett el követelésrendezőként. Nyelvtudását bizonyítandó gyakran megemlíti, hogy ekkoriban nemzetközi perbeszéd-versenyeken szerepelt, melynek révén Hong-Kongba is eljutott, ahol szerelembe esett egy „muszlim vallású, indiai nemzetiségű szingapúri állampolgárral”.

„Párizsban jöttem rá, hogy mi a baj Magyarországgal” – mondta egyszer, mégpedig saját bevallása szerint a 2014 tavaszi választásokra összeálló baloldali koalíció összetétele miatt, melynek 2020–21-es változatában egyébként tevékeny szerepet vállal. A fáma szerint ekkor határozta el, hogy a levitézlett baloldal mellé új ellenzéki pártot alapít. Hozzá hasonlóan többnyire fővárosi elitgimnáziumokban végzett, az Erasmus-generációhoz tartozó társaival együtt 2015 végén egyesületet alapított, amely a Momentum Mozgalom, később párt alapsejtje lett. Hamarosan azonban újra tapasztalatot szerezni indult: 2015–16 fordulóján Brüsszelben találjuk az Európai Parlament Jogi Ügyek Bizottságánál, innen Berlinbe megy, ahol 2016-ban a Humboldt Egyetemen hallgat politikatudományt és egy Bundestag-ösztöndíjnak hála Hans-Peter Friedrich képviselő, volt miniszter, a CDU/CSU EU-politikáért felelős frakcióvezető-helyettese mellett dolgozik.

2016 nyarán tért haza, rögtön a Momentum elnökévé választották. Pártvezetésének első nagy dobása a 2017-es NOlimpia-kampány volt, amellyel ellehetetlenítették a budapesti olimpiaszervezést, egyértelműen Párizst hozva ezzel helyzetbe. A 2018. áprilisi országgyűlési választásokon – pártja országos listáját is vezetve – sikertelenül indult a budapesti Belváros egyéni választókerületében. 2019 májusában pártja két képviselőt küldhetett az Európai Parlamentbe, ezzel riválisai egy része Brüsszelbe távozott, a többieket pedig sikerült mással megbízni (kommunikációs igazgatás, polgármesterkedés). Az ellenzéki térfélen 2018 nyarán elkezdett folyamat 2020–21 fordulóján ért révbe, amikor megszületett a hatpárti szivárványkoalíció. Így Fekete-Győr 2016–18 közötti, hangzatos Gyurcsány-ellenes kijelentései mára a múlté lettek: jelenleg annak az összefogásnak a tagja, amelynek játékmestere éppenséggel az Apró–Dobrev-klán egykori szocialista miniszterelnöke.

Ifjabb Fekete-Győr András külföldi kapcsolatai – a von Haus aus hozott nyelvtudásnak, az évente megkapott ösztöndíjaknak, gyakornoki programoknak és utazásoknak hála – politikailag hasznosulnak: 2017 őszén az FDP„polgárpukkasztó kampányának részleteibe avatták be”, részt vett az Europäische Bewegung egyeztetésén és a Europe, yes, we can! című brüsszeli ifjúsági fórumon, az év végén pedig „régi vágya” teljesült, amikor kezet szoríthatott Frans Timmermans-szal. A 2018-as választási vereség után ismételten külföldi ösztöndíjat kapott, mellyel ezúttal az USA külügyminisztériuma által támogatott International Visitors Leadership programban vett részt. 2019 májusában Guy Verhofstadttal kampányolt, novemberben pedig román szövetségeseit (USR-PLUS) erősítette; de feltűnően jó holland politikai kapcsolatai is vannak, a dán liberális baloldal, az En Marche! és a Progresívne Slovensko mellett.

Nagypapák és unokák

Genetikai kutatások, de hétköznapi családi megfigyelések sora is alátámasztja, hogy a fiúk nem feltétlenül apáikra, hanem inkább a nagyapjukra „ütnek vissza”. Nem lehet más magyarázat arra, hogy a társadalom- és gazdaságpolitikai értelemben egyaránt nyugatos, progresszív, neoliberális napirendet követő Momentum ifjú elnöke apja művelt, polgáriasan apolitikus hozzáállása helyett miért a zavarba ejtően ostobenkó pártmunkás-zsargont használja, tör be szerkesztőségbe s vegzálja az ott dolgozókat, saját bevallása szerint [büntetőügyet eredményezően] „ejt lila füstölőt két rendőrsorfal közé”, fenyeget élethossziglani (!) foglalkozástilalommal újságírókat vagy helyez kilátásba súlyos alapjogsérelmeket kormányváltás esetére (ártatlanság vélelmének megtagadása, személyes szabadság korlátozása, utazási tilalom), a jogállamiság kommunizmus óta nem látott megsértésére való felbujtásról már nem is szólva („felcsúti per”, politikai ügyészség).

Mindennek különös stichet ad, hogy a megyei párthatalmasság egyenesági leszármazottja eközben gyakran beszél a demokratikusan megválasztott kormánnyal kapcsolatban „pártállamról”, sőt arról, hogy szüleinek nemzedéke félt a Kádár-rendszerben, amely saját impexes felmenőire biztosan nem volt igaz (bár ez aligha róható fel nekik, pláne nem közös fiúknak). Bárhogy is nézzük, egy vezető pártállami funkcionárius sarjától kellemetlen efféléket hallani. A felmenők „visszaütése” egy nemzedékkel feljebb már egyáltalán nem működik, legalábbis ifjabb Fekete-Győr András esetében, aki nemcsak törvénytudó dédapja kiváló jogérzékét nem örökölte, de izzó magyarságszeretét sem, ezt bizonyítja, hogy az erdélyieket a magyar jelöltek favorizálása helyett arra buzdította, hogy a Momentum román testvérpárjára szavazzanak, amelyet ráadásul egy volt (?) román soviniszta vezet.

„A hálózat” (Mező Gábor) rendszereken, sőt korszakokon átívelve, generációk során keresztül érvényesül: a kezében összpontosuló tudás és vagyon, befolyás és hatalom „eredeti tőkefelhalmozása” olykor közvetlen fizikai erőszakkal történt, gyakorlata újabban puha eszközökkel ment végbe, megőrzése viszont mindvégig stratégiai kérdés volt – ma is az. A gazdasági és politikai pozícióőrzés, a társadalmi előnyök monopolizálása, a „szimbolikus mező” (Pierre Bourdieu) mozgósítása, de mindenek előtt és fölött a kulturális hatalom kézben tartása a kontinuitás fenntartását szolgálja, de bármikor kész uralma helyreállítására is. Főképpen, hogy befolyásának meggyengülését – ami rokonértelmű folytonosságának megszakításával – valósággal tűrhetetlennek és meglehetősen sértőnek is tartja.

A posztkommunista–liberális szövetséget más formában újrakötő, de az eredeti forráshoz is gyakorta visszajáró, transzatlanti támogatottságú elitnemzedéket családi kötődései, nyelvhasználata, kulturális referenciái, gazdasági ízlése és szerteágató – hazai, de főleg nemzetközi, egyesek szerint szolgálati – kapcsolatrendszere korlátlan feljogosítottság-érzéssel tölti el. Ezért aztán 2022-ben nem csak revánsra, hanem politikai restaurációra készül. A hajdani KISZ-induló szavaival élve a „büszke ifjúság” úgy hiszi: „bennünk apáink reménye”. Fekete-Győr András felmenői szerencsések: generációról-generációra minden rendszerben megtalálták a helyüket, a két família közös leszármazottjának talán ezért szokatlan, hogy ő nincs kormányon. Fekete-Győr Andrást a Forbes beválasztotta 2018 elején a 30 év alatti „harminc legtehetségesebb európai fiatal” közé, mondván: nem a vagyonával szerezte pozícióját, ennek ellenére fontos pozíciót foglal el. Hogy pontosan mi tette ezt lehetővé, arra válaszolt ez a történet.

Források

A Központi Ellenőrző Bizottság határozatáról. Pártélet, 1981/12. 36–37.

Bágyoni Szabó István: Történetek a „két derék” Kuncz-fiúról. Kortárs, 2006/július–augusztus

Borvendég Zsuzsanna: A Cég megnyertjei – a megnyertek cégei. ÁBTL–NEB, Bp. 2018.

Borvendég Zsuzsanna: Az impexek kora (2. bőv. kiad.) Kárpátia Stúdió, Köröstárkány–Balatonfőkajár, 2020.

Borvendég Zsuzsanna: Újságírók és külkereskedők a Kádár-rendszer hírszerzésében [PhD-értekezés] PPKE TDI, Bp. 2016.

Pierre Bourdieu: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése – Tanulmányok. vál. Ferge Zsuzsa–Léderer Pál, ford. Ádám Péter–Ferge Zsuzsa. Gondolat, Bp. 1978.

Pierre Bourdieu: Gazdasági tőke, kulturális tőke, társadalmi tőke [1983] = A társadalmi rétegződés komponensei – Válogatott tanulmányok. szerk. Angelusz Róbert, Új Mandátum, Bp. 1997.

„Cseppek a tengerből”. Budapesti KISZ Élet, 1973/10.

Cseszka Éva: Rendszerválság – Magyar gazdaságtörténet 1978–1989 között = Alap és felépítmény – Gazdaságpolitika a Kádár-rendszerben. szerk. Schlett András, Tarsoly, Bp. 2008.

Éber Márk Áron: Neoliberálisok a szocialista Magyarországon = Neoliberális hegemónia Magyarországon. szerk. Antal Attila. Noran Libro, Bp. 2019.

Fazekas István: Nem kell város a boldogsághoz… Népújság, 1962. december 24. 12.

Fekete Győr Endre: Az állampolgárok részvétele a közügyekben. Állam és Igazgatás, 1978/7.

Fekete Győr Endre életrajza – PÁRT–ÁLLAM–PÁRT – A pártállam állampárti funkcionáriusainak adatbázisa, 1948–1989. NEB

Fekete Győr Endre: Heves megye negyedik ötéves mezőgazdasági terve és a termelőszövetkezetek állami felügyeletének tapasztalatai. Állam és Igazgatás, 1970/4.

Heves megye tisztikara, 1950–1990

Heves megye történeti archontológiája (1681–2000) Heves Megyei Levéltár, Eger, 2011.

Illés Sándor: Az új elnök vizsgatétele. Magyar Nemzet, 1962. október 6. 5.

Ipper István–dr. Fekete-Győr András: Nemzetközi pénzpiaci együttműködés. Figyelő, 1983. május 19. 3.

Kik vezetik hazánkat? Chicago és Környéke, 1986. március 1. 19.

Ferdinand Kolegar: The Elite and the Ruling Class: Pareto and Mosca Re-examined. The Review of Politics, 1967/július

Kongresszusi küldötteink. Népújság, 1966. november 27. 3.

Levelező „csalárdfa”. Új Magyarország, 1991. november 13. 10.

Magyar Közlöny, 1981/24. 407.

Major Lajos: Megyei tanácselnök és örökös téesztag. Szabad Föld, 1973. március 18. 3.

Mezőgazdasági Értesítő, 1955. augusztus 10. 515. és 1958. február 5. 43.

Molnár Pál: Vaskorszak után. Népszava, 1990. április 2. 3.

Placskó József: Volt egyszer egy Orenburg. A MOIM Közleményei 24. Zalaegerszeg, 2005.

Schmidt Mária: A titkosszolgálatok kulisszái mögött. Hitek, ideológiák és hírszerzők a XX. században. XX. Század Intézet, Bp. 2006.

Szalai Erzsébet: Az elitek metamorfózisa = Uő: Az elitek átváltozása – Tanulmányok és publicisztikai írások, 1994–1996. Cserépfalvi, Bp. 1996.

Szentesi Zöldi László: Egy bukás anatómiája. Magyar Demokrata, 2017. március 16. 16–17.

Tóth Benedek: Értelmiségiek falun – esti beszélgetés Verpeléten. Népszabadság, 1965. március 7. 6.

Tóth Eszter Zsófia: A politikai és gazdasági hírszerzés szervezet-története, 1945–1989 = A megtorlás szervezete – A politikai rendőrség újjászervezése és működése, 1956–1962. szerk. Cseh Gergő Bendegúz–Okváth Imre, ÁBTL–L’Harmattan, Bp. 2013.

Voksán György: Magyar ízek a nagyvilágban. Népszava, 1981. január 5. 4.

Zay László: Az a ház. Magyar Nemzet, 1989. május 4. 1.