„A személyiség fontos, a szabadságot érdemes becsben tartani, az európai kultúrát érdemes megőrizni, az igazság nem egy faj, vagy osztály kizárólagos tulajdona."
George Orwell, 1943

Amikor a nyolcvanas években, akkor még szamizdatban, először olvastam Orwell 1984-című, nálunk tiltott könyvét, arra a szovjet típusú kommunista rendszerre ismertem rá benne, amiben éltem. Nemrég azonban, újra kézbe véve, már csak a mai nyugati haladók által szorgalmazott szép új világra asszociáltam: az életmód- és egyéb kisebbségek agresszív nyomulására, a fajelmélet felmelegítésére és középpontba állítására, a szólásszabadság ellehetetlenítésére, a társadalmi kohézió szétporlasztására, a szolidaritás megszüntetésére. A filozófus Molnár Tamás három évtizeddel ezelőtt, amikor én a frissen elnyert szabadságtól kábán azt hittem, hogy a kommunizmusnak befellegzett, arra figyelmeztetett, hogy annak ellenére, hogy a kommunizmus 1990-ben jelentős kudarcot szenvedett, nem vált sem divatjamúlttá, sem hiteltelenné. Hazát váltott és a Szovjetunió helyett Amerikába költözött.

A kommunizmus kemény és puha változatai

A kiváló francia író, Michel Houellebecq értelmezése szerint „a 20. század összes értelmiségi vitája összefoglalható a kommunizmus, avagy a humanizmus hard-változata és a liberális demokrácia, vagyis a humanizmus elpuhult változata szembenállásaként.” Mi, a vasfüggöny mögé zárva nem láttuk ezt ilyen tisztán. Azt reméltük, hogy a kommunista rendszer megdöntése örökre megszabadít bennünket attól a szabadsághiányos rendszertől, amiben fuldokoltunk.

Értjük, hiszen megtapasztaltuk, hogy ahogy a népi demokráciák esetében fosztóképző volt a népi, úgy a mai liberális is a szabadságellenesség fedőszavává vált. A népi demokráciában a reakciósok és az imperialista ügynökök veszélyeztették a haladást, vagyis a Párt, pontosabban az élcsapat uralmát, a mai liberális demokráciákban a tájékozatlan, idős, ostoba és nacionalista tömegek, valamint populista vezetőik állnak a globális jövő útjában. Gátolják annak a nemzetek feletti jövőnek a beköszöntét, ami kísértetiesen emlékeztet minket arra a régire, amit nem is olyan régen még a kommunisták akartak nemzetközivé tenni. Minden hivatalos alkalommal az Internacionálét kellett énekelnünk, vagyis az, hogy „nemzetközivé lesz holnapra a világ.”

Mindörökre Orwell

Azok számára, akiknek mindez új, mert sem kellő tapasztalattal, sem elegendő ismerettel nem rendelkeznek a kommunista diktatúra természetéről, eligazítást adMichel Onfray: Orwell 1984 és Állatfarm című munkája. Onfray Orwell nyomán haladva rántja le a leplet az elit szabadságellenes intézkedéseiről, amelyek egyre szűkebb területre szorítanak be bennünket. Behatolnak a magánszféránkba és az orwelli Nagy Testvér mintájára figyelnek és ellenőriznek bennünket. Rámutat arra, hogy a szólásszabadság fokozatos megszüntetése, a nyelv lecsupaszítása, az igazság megcsúfolása, a történelem, illetve a múlt eltörlése, a természet törvényeinek tagadása, a mindennapjainkat átszövő félelem, hogyan szorít rá bennünket a konformizmusra és kezdi a gyűlölet földjévé változtatni az egykori szabad világot. Orwell nyomán arra figyelmeztet bennünket, hogy még azokban a régi civilizációkban is, amelyek azt állították magukról, hogy a szeretetre és az igazságra épülnek, túl sokszor kerekedett felül a gyűlölet. Mire számíthatunk akkor azokban a mai társadalmakban, amelyek azzal kérkednek, hogy a gyűlöletre építkeznek?

Onfray szerint Orwell mindkét világhírű munkája: „Az állatfarm” és az „1984” is irodalmi remekmű. Egyben azonban politikai filozófiai írások is, értekezések a szabadságról és az emberi méltóságról. A megcsalt álmokról, az átélt megpróbáltatásokról, a megaláztatásokról és a megélt félelmekről. De mindenekelőtt az igazságról. „Úgy vélem, az embernek muszáj politizálnia, muszáj valaminek az oldalára állnia, vagyis el kell ismernie, hogy vannak olyan ügyek, amelyek valóban előbbre valóbbak a többieknél.” – vallotta Orwell. Számára a legfontosabb ügyek mindig az igazsággal függtek össze. Mert a szabadsághiányos világok hazugságokra épülnek, hazugságok hálóival fonnak át mindent. A kommunisták hazudtak a múltról, a jelenről, és a jövőről is. Orwell azonban mindig igazat írt, mindig az igazságot kereste, az igazságot mutatta fel. „Azért írok, mert van előttem valami hazugság, amit le akarok leplezni.” – magyarázta. És sorra leleplezte őket. „Mert az igazság akkor is létezik, ha tagadják.” – állította. Ez reménnyel töltött el bennünket a reménytelenségben. Igazi bíztatás volt, ahogy ma is az. Érdemes tehát kiállnunk az igazság mellett. Ne hagyjuk, hogy az egyre újabb és újabb tabukhoz való igazodás kényszere eltorzítsa egyéniségünket, kioltsa a kreativitásunkat, a mindennapok részévé váló félelem felzabálja a lelkünket. Mert Orwell arra is figyelmeztet, hogy: „A hatalom abban rejlik, hogy az emberi lelkeket darabokra tépi, s aztán olyan új alakba rakja össze, amilyenbe akarja.”

Amikor 2003-ban, születésének századik évfordulóján a budapesti Terror Háza Múzeum kiállításokkal, könyvekkel, konferenciákkal emlékezett Orwellre, megdöbbenve és értetlenül tapasztaltuk a britek ellenséges hozzáállását. Politikai és kulturális képviseletük nem csak, hogy nem tette tiszteletét a rendezvényeinken, de el is tanácsolt bennünket tőlük. Akkor értettem meg, hogy

Nekünk azonban Közép-Kelet-Európában sokat jelentett és jelent ma is. Mert rólunk és hozzánk beszél. Csak a legjelentősebbek képesek ennyi évtized elteltével is ennyire érvényesen szólni hozzánk. És csak azok, akik nem a felszínt kapargatják, hanem Orwellhez hasonlóan a dolgok lényegéig látnak.

Orwell művei figyelmeztetések. Arra hívják fel a közömbösök és az elvakítottak figyelmét, hogy ne engedjék, hogy társadalmaikban olyan erőteljes szabadságellenes folyamatok induljanak el, amelyek könnyen visszafordíthatatlanokká válnak.

Pánik üzemmódban

A 21.század elejére a Nyugat elitjének egy meghatározó része idegösszeroppanást kapott és azóta folyamatos morális válsághelyzetet vizionál. Liberális demokráciája paranoiás korszakát éli, pánik üzemmódba kapcsolt és felszámol mindent, ami összeköthet, amire közös jövő épülhetne, beleértve a legfontosabb alapelveket: a szólásszabadságot, a törvény előtti egyenlőséget és a szolidaritást. Hadat üzent a kereszténységnek, a nemzetnek, a tisztes munkának, a versenynek, egyszóval mindazoknak az értékeknek, amelyek századokon keresztül biztosították a nyugati civilizáció túlélését. Ez a megújulásra képtelen elit Marx újrafelfedezésével, a marxizmus updatelt változatával próbálja átmenteni magát a jelenbe. Ennek érdekében úgy tesz, mintha a szovjet kommunizmus hét évtizedes hideg valósága mindössze egy történelmi baleset, egyfajta véletlen kisiklás lett volna, és ezért semmiféle használható tanulság, közös tapasztalat nem vonható le belőle. Azt is figyelmen kívül hagyja, hogy Kubában, Észak-Koreában és Kínában ma is több mint másfél milliárd ember él kommunizmusban. A kommunista diktatúrák ennek ellenére sem kapnak helyet a nyugati nyilvánosságot foglalkoztató témák között. Ezzel próbálják elleplezni, hogy a marxista tanítások alapján létrehozott kommunista rendszerek annak ellenére, hogy úgy emberéletekben, mint az alkotó energiák elpazarlásában hatalmas áldozatokat követeltek, végül mindenhol csődöt mondtak. A nyugati haladók ennek ellenére a kíméletlen osztályharcot hirdető és a kizsákmányolók kiiktatását követelő Marxot, sőt a tömeggyilkos Lenint is az emberi jogok védelmezőjeként, az igazságosság és egyenlőség előharcosaként akarják nekünk eladni. Megmondóik az általuk ajánlott újrahasznosított recepteket alkalmazva állították fel politikailag korrekt kánonjukat és indítottak frontális támadást a szólásszabadság ellen. Az Orwell által leleplezett módszereket alkalmazva üldözik az egyre szaporodó „gondolatbűnt”. A nyugati közbeszéd mára oda jutott, hogy igazat csak otthon, illetve a legszűkebb baráti körben lehet mondani, de még így is számolni kell nemcsak azzal a veszéllyel, hogy a Nagy Testvér figyel és lecsap, de azzal is, hogy a családtagok, gyermekek feljelentik szüleiket, testvéreiket, ahogy az a legsötétebb sztálini időkben dívott.

A nyolcvanas évek Magyarországán az én korosztályom már nem félt úgy, ahogy a szüleink. Elég szabadon beszélhettünk, annak ellenére, hogy volt néhány tabu, amikre a nyilvános beszédben tekintettel kellett lenni, de magánbeszélgetéseinkben már nem tettünk lakatot a szánkra. Annak ellenére sem, hogy mindenhol voltak téglák, akik jelentettek. Tisztában voltunk vele, hogy ha a pártállam meggondolja magát, akkor ezeket a jelentéseket felhasználja majd ellenünk, de ennek ellenére sem korlátoztuk magunkat. Tudtuk, hogy a szocialista tábor többi országában nem ilyen rózsás a helyzet, különösen az NDK-ban volt mindenhol érezhető a Stazi bénító jelenléte, a szinte tapintható bizalmatlanság és a félelem. Ezért, amikor a kétezres évek elején egyik este Weimárban, borozgatás közben, egy német baráti házaspár félig suttogva azt mondta nekem, hogy mindketten nyugatnémetek, ott születtek, tanultak és dolgoztak, de úgy döntöttek, hogy átköltöznek a volt NDK-ba, mert itt szabadabban lehet beszélni, első döbbenetemben majdnem leestem a székről. Hirtelen megértettem, mekkora a baj Nyugaton. A helyzet azóta sokat romlott. 2021-ben még a szólásszabadságot egykor mindennél fontosabbnak tartó USA balos megmondóemberei is oda jutottak, hogy valóságcár kinevezését követelik és Orwell nyomán Igazság Bizottságot akarnak felállítani „a dezinformáció és a szélsőségesség elleni harcukhoz.” Bizottságokra bíznák annak eldöntését, hogy mi igaz, és mi nem! Ezzel, a szólásszabadsággal együtt a politikát is ellehetetlenítenék. Hiszen, ahol nincs nyílt és szabad vita, ott nincs politikai szabadság sem. A már idézett nyolcvanas évek Magyarországán a kommunisták az egykori pártállamKözponti Bizottságának agitációs és propaganda osztályába tagolva működtették a cenzúrát, aminek létét folyamatosan tagadták. Röstellték és pironkodtak miatta. A mai haladók nyíltan követelik és büszkén alkalmazzák.

A kétezer-tízes években az egykori NSZK szobrot állított Marxnak és Leninnek

A Szovjetunió összeomlásakor a nyugati világban már évtizedek óta az a ’68-as nemzedék uralta az oktatást, a sajtót, a tömegmédiát, a filmkészítést, a színházat, a zenét és minden kulturális döntéshozói helyet, mely már egy kettéosztott, keleti felétől elvágott Európában szocializálódott. Amikor Európában gondolkodtak, abban a mi régiónk már nem tartozott bele. Azért jóindulattal figyeltek ránk, sőt drukkoltak is nekünk, hiszen a szocializmus építése egy olyan hasznos és érdekes kísérletnek tűnt a számukra, amit, siker esetén, ők is átvettek volna. Árulásként élték meg, hogy antikommunista és nemzeti felszabadító forradalmainkkal összezúztuk a kommunizmust, aminek a sikerében ők annyira reménykedtek, és az ő megkérdezésük, sőt beleegyezésük nélkül befejeztük a jövő kikísérletezését. A kommunizmus bukása után ezért sértődötten hátat is fordítottak nekünk. A posztkommunista országok rendszerváltoztatói így azzal szembesültek, hogy nemcsak az egykori beosztásainak zömét megtartó, azonnal továbbszolgálatra jelentkező kommunista nomenklatúrával kell megküzdeniük, hanem azzal a határokon átnyúló norma- és kánonállítási joggal rendelkező posztmarxista hálózattal is, amely természetes szövetségeseit az állampárt egykori kiszolgálóiban találta meg. Az antikommunista oldal ezért a nyugati élcsapatoktól kioktatáson és utasítgatáson kívül másra nem számíthatott.

A nemzeti érdek képviseletét vállaló egykori és mai antikommunistákat pedig ellenségeikként azonosítják be. Megmaradt tehát a birodalompártiak és a nemzetállam hívei közötti szembenállás. Míg régiónk a kommunista megszállás alóli felszabadulását nemzeti újjászületésként élte meg, a „fejlett” Nyugat megmondói egy régi-új posztnemzeti ideológia híveivé váltak. Az Európai Unió föderalizációját szorgalmazzák és egy nemzetnélküli európai birodalmat akarnak ránk erőltetni. Ettől persze nekünk azonnal deja vu érzésünk lett és a proletár internacionalizmus jutott az eszünkbe. Megértettük, hogy a liberális demokrácia egyre erőszakosabb terjesztése, a fékek és ellensúlyok és a jogállam folytonos emlegetése azt a célt szolgálja, hogy elfogadtassák velünk a világkormányzat és az ezt szolgáló nemzetközi bíráskodás fennhatóságát. Vagyis, nemzeti szuverenitásunk feladását. Valami ilyesmivel próbálkoztak a szovjetek is birodalmuk építésekor. Az általuk gyarmatosított területeket el akarták nemzetietleníteni, ezért gazdaságaikat és pénzügyeiket egybekapcsolták. De várakozásaikkal szemben a nemzeti politika nem veszítette el jelentőségét, sőt 1990-re legyőzte a kommunizmust és darabjaira szaggatta a szovjet birodalmat. Most a liberális emberjogi fundamentalizmus és a globalista kapitalizmus szövetsége akarja felszámolni a nemzetállami szuverenitást. A németek által agyon ajnározott Konrád György Antipolitika című munkájában már a múlt század nyolcvanas éveiben arról az új birodalomról írt, aminek a „nemzetközi értelmiség” lesz a kovásza, akiknek több közük van egymáshoz, mint honfitársaikhoz. „Az internacionalizmusnak, úgy látszik, nem a munkásosztály, hanem az értelmiség a különleges hordozója”, -állapította meg, mert „a munkásosztály nemzetibb osztály, mint az értelmiség.” Konrád szerint egy világrendőrségre kell majd bízni, hogy kijavítsa a világ működésének tökéletlenségeit.

Ez a világ megváltásának terhét magára vállaló értelmiségi élcsapat azért akarja a világ liberálisait egyesíteni, hogy azok létrehozzák azt a nemzetek feletti világot, amit ők a saját szájuk íze szerinti irányíthatnak. Persze az emberiség érdekeire hivatkozva. Ez ugyanaz a régi marxista utópia a tökéletes társadalomról. A különbség csak annyi, hogy most nem a világ proletárjaitól várja a megváltást, hanem a nemzetközi értelmiségtől. A magyar közmondás szerint azonban felmelegítve csak a káposzta jó.

Szabadság helyett szabadosság

A világ vezető hatalma, az Amerikai Egyesült Államok, amire sokáig a szabadság védőbástyájaként tekintettünk, ma nem a szabadságot, hanem a szabadosságot exportálja: a faji, nemi és szexuális törtidentitások korlátlan megélését. A faji kérdés középpontba állítása, a nemiség szabad megválasztása, a transzok vécéhasználatával összefüggő kérdések, és az újabb és újabb névmásokat helyettesítő pótszavak kötelezővé tétele Európa keleti felében senkit sem lelkesít, viszont majdnem mindenkit taszít.

Nyugat haladó értelmisége és keleti utánzói 1968 óta forradalmi lázban égnek. Akkor a társadalom érdeklődésének hiányában náluk végül is nem került forradalomra sor. Prágában igen, de az őket nem érdekelte, sőt taszította. Ahogy 1989-90 antikommunista és nemzeti felszabadító forradalmai is, amik legyőzték a kommunizmust és darabjaira szaggatták a Szovjetuniót. Ezek sem az ő forradalmaik voltak. De a remény hal meg utoljára. Talán majd most sikerül. Ezúttal a globális cégektől és a nemzetközi pénzügyi és egyéb intézményektől várják azt a forradalmat, ami megteremti a társadalmi igazságosságot szavatoló egyenlők társadalmát. Kelet-Közép Európában továbbszolgáló szövetségeseik pedig a történelmi lemaradás behozásában számítanak rájuk. Ezekben a látszólag egymásnak ellentmondó célokban az a közös, hogy

Forradalmuk célja a szakértői élcsapat uralmának teljessé tétele, a zavaró politika, és a tájékozatlan tömegek kiiktatása. A jövő forradalma tehát fentről jön a szabadjára engedett globális tőke és nagyhatalmú tulajdonosok révén. Ezért ma az számít haladónak, nyugatiasnak, fejlettnek, demokratának, aki a globális nagytőkével szövetkező posztmarxista, ’68-as eredetű megmondóelit egyneműsítő, birodalmi szándékát támogatja.

Iván Krastev bolgár politológus szerint: a balosok mindig radikálisabbak, mint a jobbosok. Le Pen, Salvini, a PiS és Orbán Viktor szerint a nyugati, keresztény kultúra veszélyben van, a végóráit éli. Lehet, hogy eltűnik, ha nem teszünk valamit. A balosok válasza erre az: hogy a földgolyó, vagyis a földi élet van végveszélyben, mert húsz éven belül kipusztul az élet a földön. Jön az apokalipszis! Az elsőből felelős cselekvés következik, hiszen a jövőnk csak rajtunk áll. A másikból a felelőtlenség, hiszen ha már úgyis hiába minden, rajtam aztán nem múlik semmi. Végül is az apokalipszissel szemben tehetetlen vagyok!

Tessék választani!

_{Előszó Michel Onfray: Orwell 1984 és Állatfarm című, megjelenés alatt álló könyvének német nyelvű kiadásához.}