Csak visszafogottam mertem örülni a Brexit-népszavazás eredményének, mert tudtam, hogy ez csak a kezdet, nem a vég. A brit elitnek eszében sem volt sportszerűen belenyugodni a vereségbe. Az elmúlt években Írország, Franciaország és Hollandia példáján is megfigyelhettük, hogy az európai uniós bürokráciának, valahányszor vereséget mérnek rá egy-egy népszavazáson, sikerül visszájára fordítania az eredményt. Mi, akik teljes szívvel támogattuk az Egyesült Királyság kilépését, tudtuk, hogy csak idő kérdése, mikor indít az EU-oligarchia és a brit kulturális elit szövetsége kampányt, hogy érvénytelenítse a 2016. június 23-ai népszavazás eredményét.
A maradáspárti lobbi nem is váratott magára sokáig. Egyhamar elkezdte terjeszteni, hogy „az emberek nem tudták, mire szavaznak igennel”, továbbá követelni, hogy minimum tartsanak újabb népszavazást. A Brexit-népszavazást követő hónapokban egyre egyértelműbb lett, hogy a politikai osztályban fölöttébb csekély az Európai Unióból való távozás támogatottsága. Maroknyi konzervatív és munkáspárti képviselőt leszámítva a parlament tagjai korántsem vágytak arra, hogy az ország kilépjen az EU-ból. A konzervatív képviselők többsége végül is a távozásról szóló döntés mellé állt, de elsősorban azért, mert tudták, hogy választóik Brexit-pártiak.
2016 júniusa óta nem sok kétség fér hozzá, hogy a brit elit egészen más politikai világegyetemben lakozik, mint a társadalom széles rétegei. A szakadék mély, és a társadalom egyre nagyobb része érzi ösztönösen úgy, hogy a politikai intézmények nem képviselik törekvéseit. Az ország megosztottságát a referendum másnapján személyesen is tapasztalhattam. A hentesnél, ahol szokásom szerint néhány szelet marhahúst vásároltam, azt tapasztaltam, hogy a pult mögött állók mind mosolyognak és nevetgélnek, s alig vetnek ügyet a vásárlókra. Amikor megkérdeztem egyiküktől, „hát maguk min nevetnek?”, az eladó hölgy így felelt: „mert kilépünk az EU-ból”. Éppen bólintottam volna egyetértésem jeléül, amikor megkérdezte, hogyan szavaztam. „Természetesen a Brexitre” – feleltem, mire széles mosoly ült ki a hentesek arcán. Egyikük megjegyezte: „Nem hittük volna, hogy egy magaféle velünk szavaz”. Tudniillik, nem hitte volna, hogy egyetemi professzor létemre magam is ugyanolyan érzelmi és politikai ellenszenvvel tekintek az Európai Unióra, mint ő, és a Brexitre szavazok.
Egyetlen órával később azt is megtapasztalhattam, hogy hentes barátom pontosan érzékelte a társadalom különféle osztályainak választói magatartását. Munkahelyemen, az egyetemen szinte minden egyes kolléga, akibe beleütköztem, fancsali képpel közlekedett a folyosókon. Sokuk úgy festett, mint megannyi páciens, aki a sorára vár egy orvosi rendelőben. Némelyik elborzadva fogadta, hogy a kilépés mellett szavaztam. Egy szó, mint száz, egyetememen egészen más hangulat uralkodott, mint a hentesüzletben.
Néhány héttel a népszavazás után cikket írtam a Times felsőoktatási mellékletében az egyetemeken végigsöprő önsajnálat-járványról. Olyan erős volt a Brexit-ellenes hangulat – írtam –, hogy sok oktató nem tartotta tanácsosnak nyilvánosan megvallani Brexit-pártiságát. Az ezt követő hetekben sok e-mailt kaptam Brexit-párti egyetemi oktatóktól, akik megköszönték, hogy megírtam a cikket. Leveleiket olvasván mégis rossz érzésem támadt, mert csaknem valamennyien úgy érezték, ha hangot adnának Brexit-párti nézeteiknek, kollégáik kiközösítenék őket.
Magam is kivívtam némely kollégáim haragját. A cenzúrára hajló oktatók intoleráns és illiberális reagálása nem lepett meg különösebben. Annál inkább fájt, hogy egyik személyes jó ismerősöm azóta nem áll szóba velem és feleségemmel, mivelhogy helyeseljük az Európai Unióból való kilépést. Készületlenül ért és megrázott, hogy régi barátunk, akivel azelőtt családostól együtt jártunk üdülni, ilyen ellenségesen viselkedik. A lehető legszemélyesebb formában tapasztaltam hát meg, milyen megosztott ország lett az Egyesült Királyság.
Barátom fájdalmas elvesztéséért szerencsére több mint kárpótolt, hogy az ország végre kezébe veheti a sorsát. Győzött a nép és a nemzeti szuverenitás elve, és ez bőséges vigasz az elmúlt néhány év bizonytalanságára és érzelmi hullámzásaira.
Nagy öröm továbbá nekem, hogy az új kulturális és politikai elit megtanulhatta, mennyire nem támogatja értékeit a nép többsége. Egészen a közelmúltig abban az önelégült hitben élt ez az elit, hogy képes bármikor a társadalomra erőltetni kulturális értékeit. Ezek az emberek most méltatlankodva döbbennek rá, hogy emberek milliói és milliói hajlandók szembeszállni velük a jövőben. Rá kellett jönniük, hogy a nép, amelyet olyannyira megvetnek, döntő vereséget mért rájuk.
Minthogy a lelkem mélyén magam is attól tartottam, hogy a kilépésből nem lesz semmi, most féktelen öröm tölt el annak láttán, hogy végül mégiscsak búcsút mondunk az Európai Uniónak. Itt az ideje, hogy ezt megünnepeljük és örömmel köszöntsük az ország életében nyíló új fejezetet.