A Kommunizmuskutató Intézet azzal a céllal jött létre 2013-ban, hogy a kommunista diktatúra hazai kiszolgálóinak, működtetőinek, magyarországi helytartóinak és haszonélvezőinek életrajzait bemutassa. Intézetünk munkatársai egy 1989-ben megjelent mű alapján jó néhány vezető szerepet betöltő személyt azonosítottak és jelenleg is azonosítanak. A munka során többek között a Kommunisták Magyarországi Pártja, a Békepárt, a Magyar Dolgozók Pártja, a Magyar Szocialista Munkáspárt, a Szakszervezetek Országos Tanácsa, a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa, illetve számos párt- és társadalmi szervezet vezető kádereinek életrajzát kell szakszerűen, tárgyilagosan feldolgozni.

Közel harminc évvel a rendszerváltoztatást követően társadalmi igény mutatkozik arra, hogy rávilágítsunk azokra a személyekre, akik a diktatúrát működtették. Ahogy Orbán Viktor miniszterelnök 2002-ben a Terror Háza Múzeum megnyitóján elhangzott beszédében megállapította: „A történelem olyan, mint a föld alatti folyó, ha nem ismerjük természetét, könnyen alámoshatja az életünket.”

Ismerjük meg a történelmet három katona életrajzán keresztül, akik személyesen működtették a diktatúrát, sőt mindhárman nagyon magas polcra kerültek a kommunista rendszer kiszolgálói között. Életrajzaikon keresztül állhat össze a big picture: életútjukon át ismerhetjük meg, hogy milyen is volt a kommunizmus valójában.

Czinege Lajos útja az SS-től a Néphadsereg csúcsáig

Czinege Lajos nevét a Kádár-rendszert megtapasztalók számára nem kell különösebben bemutatni. A teljhatalmú honvédelmi miniszter élete akkor került a figyelem középpontjába, amikor Bokor Imre mérnök ezredes megírta a Kiskirályok mundérban című művét, amelyben a Czinege által vezetett Magyar Néphadsereg berkein belüli – mai szemmel nézve is hatalmas – visszaélésekre világított rá, mégpedig a diktatúrában szokatlanul őszintén.

Az akkori honvédelmi miniszter alföldi gyerekként kovácsinasnak tanult, majd 1944-ben (amikor a front már Magyarországon járt) tagja lett a 25. „Hunyadi” Fegyveres SS-gránátoshadosztálynak. A szovjetek győzelmét követően Czinege belépett a Magyar Kommunista Pártba, Karcag környékén aktívan szervezte az ifjúsági mozgalmat, 1947-ben pedig függetlenített politikai munkatársként népszerűsítette a csekély támogatással bíró pártot. Egy évvel később tevékenyen részt vett a szocdemekkel való fúzió lebonyolításában (vagyis segített szétverni az 1890-ben létrehozott pártot), majd mintegy jutalomként a Magyar Dolgozók PártjaJász-Nagykun-Szolnok megyei szervező titkárává léptették elő.

Ekkoriban már kezdett kiütközni ellentmondást nem tűrő stílusa, nyersen, erővel kommunikált mindenkivel, aki az útjába került és nála alacsonyabb lépcsőfokon állt a hierarchiában. Habitusát jól példázza az az 1950-es eset, amely során pisztolyát előrántva több lövést leadott, amikor egy kiszállás alkalmával a gépkocsija előtti sorompó zárva maradt. Az ügy a párt korifeusai számára is roppant kellemetlen lehetett (pedig a pártvezetésben láttak már egyet s mást), ezért Czinegét lefokozták: mehetett a szolnoki Mezőgazdasági Gépjavító Vállalathoz művezetőnek. Mivel a párt káderhiánnyal küzdött, ráadásul Czinege habitusa valójában nem volt idegen az MDP-től, ezenfelül elvhű is volt, katonai pályára került, százados lett, majd őrnagyként (hat elemivel a háta mögött!) került a Néphadsereg tüzérparancsnokságára politikai tisztnek. Feladatai közé tartozott az állomány megfigyelése, a rendszerellenes szervezkedések lefülelése és a marxista-leninista ideológia terjesztése a sorállomány tagjai között.

Katonai és ezzel párhuzamos pártkarrierje meredeken ívelt felfelé, előbb alezredes, később az MDP Központi Vezetőség Adminisztratív Osztályának vezetője, 1956 októberében pedig a felkelést leverni hivatott Katonai Bizottság tagja lett. Október 27-én megbízást kapott egy mozgósítási stáb felállítására, amelynek feladata olyan megbízható káderek összegyűjtése lett volna, akik nem haboznak levadászni a forradalmárokat. A november 4-én megindult Forgószél hadművelet idején csatlakozott Kádárékhoz, de már a forradalom kitörésekor teljes mellszélességgel kiállt a Rákosi-rendszer politikája mellett. Olyannyira bírta Kádár János bizalmát, hogy fontos szerepet kapott a Honvéd Karhatalom, majd pedig a kétes hírnévre szert tevő Munkásőrség felállításában.

1961-ben póttagként bekerült az állampárt szűk elitcsapatába, a Politikai Bizottságba, és ezzel szinte egy időben a Kádár János alapította Egyetértés Vadásztársaságba is. Az egykori elvtársi vadászatokon nem volt ritka a töménytelen mennyiségű alkohol, a drága fogások elfogyasztása és az, hogy a rajta résztvevők akár géppisztollyal is vadászhattak. 1987-ben nyugállományba helyezték, majd egy évvel később (ez volt Kádár János hattyúdala is) kimaradt a PB-ből. Nyugdíjas éveit a festői településen, Leányfalun lévő villájában töltötte; 1998-ban halt meg.

Gyurkó Lajos: péksegédből sortűzparancsnok

Gyurkó Lajos neve az utca emberének 2018-ban már nem mond sokat. A tájékozottabbak és kicsit idősebbek emlékeznek a vezetéknévre, meg arra, hogy könyvet írt Kádárról, de annak az embernek a keresztneve László volt. Nos, Gyurkó Lajos nem írt könyveket, hiszen pékinasból verekedte fel magát a hadsereg legmagasabb szintjére.

A két világháború közti időszakban meglehetősen kalandos életet élt, Franciaországban és a Harmadik Birodalomban is töltött több évet, majd 1939-es hazatérését követően egészen a szovjetek bevonulásáig itthon tartózkodott. A katonai behívó elől – nem túl bátor módon – öncsonkításba menekült, majd 1945-ben azonnal belépett a kommunista pártba. Egy évvel később már Gyöngyösön agitált a párt mellett, és mivel jól teljesített, katonai vonalra helyezték. A kommunista vezetésű hadseregnek égető szüksége volt megbízható tisztekre, akik a hidegháborús légkörben vakon engedelmeskedtek a legfelsőbb parancsnokoknak vagy magának a pártnak. Gyurkó 1950-re már az igen előkelőnek számító ezredesi váll-lappal sétálgatott a szolnoki, majd a kiskunhalasi laktanyában, így nem meglepő, hogy az „esedékes transzporttal” mehetett a moszkvai Vorosilov Akadémiára tanulni, oda, ahol csak a legmegbízhatóbbak tanulhattak. Meghatározó pont életében az 1954-es év, amikor a kecskeméti III. lövészhadtest parancsnoki székébe ültették, s talán az itt eltöltött időszaka is közrejátszhatott abban, hogy a hadsereg egyetlen olyan magas beosztású katonája volt, aki a lakosság és a forradalmárok ellen katonai erőket vezényelt ki 1956-ban.

Október 24-én saját katonáit kivégzéssel fenyegette meg, ha nem hajtják végre a kiadott parancsokat. Két nappal később Kecskeméten került sor fegyverhasználatra, ám ekkor még nem követelt halottakat a brutális beavatkozás. Nem úgy 27-én, amikor a kecskeméti katonai repülőtérről felszálló vadászgépeket vetették be a demonstrálók ellen: Tiszakécskén a Himnuszt éneklő tömegbe lőtt egy vadászgép, de Kiskőrösön, Berzencén, Csongrádon és a megyeszékhelyen is bevetették őket a tüntetők ellen. Október 28-án a kecskeméti cigánytelepet lőtték a légierő gépei, majd ezt követően a páncélosok több épületet is leromboltak a környéken. A Bács-Kiskun megyei vérengzések során több tucat ember vesztette életét, száz fölött volt a sebesültek száma.

Október 31-én a Szovjetunióhoz tartozó Ungvárra menekült, ahonnan csak november 4-én tért vissza, s egyből megbízták a vidéki karhatalom levezénylésével. Feladata a bosszúállás volt. A Tiszti Felülvizsgáló Bizottságok elnökeként és a Katonai Felsőbíróság ülnökeként aktív szerepet vállalt a forradalmat követő megtorlásban, december 11-én pedig Egerben lövetett, amelynek során két fő életét vesztette, tizennégy ember pedig megsebesült.

A megtorlásokat követően karrierje meglehetősen gyorsan leszállóágba került annak ellenére, hogy 1960-ig a határőrség első embere volt, ám ezt követően leszerelték és a nagytétényi sertéshizlalda igazgatói székébe ültették. Ez a pozíció a kommunista Magyarországon sokak számára felért volna egy lottó ötössel, ám Gyurkónak egyértelmű kudarcot jelentett. A konszolidáció időszakában személye persona non gratának minősült, Kádárék nem hagyhatták magas polcon az egykori péksegédet, aki Pécsre költözött és 1962-től (még lejjebb csúszva) benzinkutasként dolgozott. Hatvanhét évesen, 1979-ben halt meg Pécsett, a város díszsírhelyre temette az egykori – kegyetlenségéről ismert – katonát.

Csémi Károly, a titkolózó nyilas

1980 nyarán egy magát dr. Csémiként azonosító férfi a Központi Állami Kórházban (az uralkodó elit és közvetlen környezete számára fenntartott intézményben, amelyet az utca embere, csak Kútvölgyinek hívott) zsarolás szándékával keresett meg orvosokat, amely látogatás során felajánlotta segítségét egy orvosi műhiba eltussolása ügyében, amely az intézet falai között történt. Az illető Csémi Károly vezérezredes fiának adta ki magát, ám személyének kilétét azóta sem sikerült felfedni. Ki lehetett ez a Csémi Károly, akinek a neve olyan jól csengett 1980 nyarán, hogy érdemes volt visszaélni vele?

Munkáscsaládban született 1922-ben Felvidéken, Tany községben. Fiatal korában molnársegédnek tanult, az első bécsi döntést követően a fővárosban helyezkedett el a Király Malomban. 1940-ben belépett a Nyilaskeresztes Pártba, amely tényt későbbi életrajzaiból igyekezett kifelejteni, mindent megtett azért, hogy a feledés jótékony homálya borítsa élete eme nemtelen epizódját. Nem járt sikerrel, ugyanis 1951-ben „szigorú megrovást” kapott, amiért eltitkolta a kommunista párt elől, hogy nemcsak „mezei” párttag, hanem járási ifjúsági vezető is volt a hungarista mozgalomban.

A szovjet megszállást követően belépett a hadseregbe és tagja lett a Magyar Kommunista Pártnak, a hadseregen belül nevelőtiszt, majd a Honvédség Nevelési Alcsoportfőnökségen osztályvezető-helyettes lett. Pályája a legkeményebb Rákosi-érában is meredeken ívelt felfelé: a Sztálin Politikai Tiszti Akadémián szerzett katonai képzettséget, amelynek elvégzését követően katedrát is kapott a Honvéd Akadémián, ezenfelül elő is léptették. Karrierje további emelkedése azonban nem ért itt véget, 1956 nyarán a kecskeméti III. lövészhadtest 5. gépesített hadosztályának parancsnokává léptették elő.

Politikai pályafutásának egyik meghatározó állomásához 1956 októberében érkezett, amikor a forradalom és szabadságharc idején egységei a Duna–Tisza közén, illetőleg a fővárosban hajtottak végre harci feladatokat. Budapesten az általa parancsnokolt egységek védték a Parlament és a szovjet nagykövetség épületét, amely feladat kiemelt fontosságúnak számított. Nyilas párttagság ide vagy oda, a Kádár vezette állampárt is igényt tartott Csémi szolgálataira; a „munkás-paraszt hatalom megvédésére” létrehozott egyik karhatalmi ezred parancsnoki tisztét kapta. Ennek a karhatalomnak volt tagja, s ezt a rendszerváltoztatást követően egy „Na, és?” kérdéssel elintéző Horn Gyula, MSZP-s miniszterelnök is. Csémi ezrede biztosította az 1956. decemberi vörös zászlós (Kádárék melletti szimpátia) tüntetést, ahol a spontán kialakuló ellentüntetés során – a kibontakozó sortűzben – négy fő szenvedett halálos sérüléseket.

Alig egy hónappal később az 5. hadsereg parancsnokává tette meg a megtorlásokat épphogy megkezdő MSZMP, ám kinevezése nem volt ennyire egyértelmű, hiszen bizonyos politikai körökben jó néhányan voltak, akik nem támogatták Csémit, sokan karrieristának, revizionistának tartották, illetve többen felemlegették nyilas múltját. Mindezek dacára 1963-ban még magasabbra tört, s megkapta a Magyar Néphadsereg vezérkari főnöke kinevezést, majd a prágai tavasz elfojtását követően kissé átszervezett Varsói Szerződésben a szovjet parancsnok mellett magyar helyettesként szolgált. Tíz évvel később államtitkárrá nevezték ki a sokat tapasztalt, minden hatalmi harcot túlélt tisztet, majd 1978-ban vezérezredest csináltak belőle. 1984-es nyugdíjazását követően visszavonult az aktív politikától, s felettébb jómódban Diósdon élt egészen 1992-es haláláig.

(Képek forrása: Terror Háza Múzeum és itt)