Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Sakálüvöltés Budapesten


Ilich Ramírez Sánchez, miután édesapja parancsának eleget tett, és Kubában részt vett több kiképzésen, ahol a fegyverforgatást és a kommunista ideológiát sajátította el, anyjával Londonba költözött. Rövid ideig az előkelő Kengsingtonban lévő Stafford House College diákja volt, majd 1968-ban áttette székhelyét a baloldaliság és a fékevesztett liberalizmus zászlóshajójának tekinthető párizsi Sorbonne-ra, ahonnan azonban rövid idő elteltével Moszkvába távozott a Patrice Lumumba Egyetemre (1960 és 1961, illetve, 1992 után Népek Barátsága Egyetem), hogy közelebbről ismerkedjen a szovjet rendszerrel.

Miután megtanult oroszul, 1970-ben Bejrútba utazott, hogy részt vegyen a Palesztin Népi Felszabadítási Mozgalom akcióiban. A terrorizmust a Közel-Keleten megismerő, és eszközeit Jordániában elsajátító terrorista – aki ekkor vette fel a Carlos nevet – Európa nyugati felén hajtott végre terrorcselekményeket és szabotázsakciókat. Az egyik első akciója, Josef Seiff zsidó származású angol üzletember elleni sikertelen támadás volt, ami a bankár fürdőszobájában játszódott le a brit fővárosban. Carlos terve balul sült el, lövése nem ejtett halálos sebet a Brit Cionista Szövetség elnöki tisztét is betöltő Seiffen. Vesszőfutása bérgyilkosként, terroristaként tovább folytatódott, hiszen a legnagyobb izraeli kereskedelmi bank, a Bank Hapoelim londoni kirendeltsége elleni merényletekor újból csütörtököt mondott. Ennek ellenére neki és segítőinek sikerült elérniük, hogy Európa nyugati felén a hetvenes évek közepére eluralkodjon egyfajta félelem az azonosíthatóan arab terrorszervezetek, szélsőséges csoportok merényletei, illetve merényletkísérletek miatt.

1975 telén Bécsben, az OPEC (Kőolajexportáló Országok Nemzetközi Szervezete) kongresszuson készültek újabb akcióra a Carlos vezette terrorsejt tagjai. A nyugati sajtó által csak Sakálnak hívott Carlos azonban végzetes hibát vétett: az akció során ugyan kioltott három életet, ám az eredeti tervek szerint meggyilkolandó iraki, illetve iráni tisztviselőt életben hagyta. Száműzött lett: el kellett hagynia a mozgalmat.

kép

1976-os jugoszláviai letartóztatását követően szovjet közbenjárásra kiszabadult, és saját útját kezdte járni, legalábbis függetlenül tevékenykedhetett a palesztinoktól. Szabadságát nagyban köszönhette a szovjet vezetés zsidó ellenességének, valamint annak, hogy jó kapcsolatokat ápolt a nyugatnémet terroristákkal, akiket számos alkalommal a keletnémet kommunista titkosszolgálat, a Stasi pénzelt. Vagyis Carloson keresztül ütötték nyugati ellenségeiket a szovjetek, akik számára a kiszámíthatatlanság, a bizonytalanság, a lakosságon egyre jobban eluralkodó félelem felért egy lottó főnyereménnyel. A venezuelai bérgyilkos a Baader-Meinhof csoporttal, vagyis a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) vezetőivel ápolt a legbensőségesebb kapcsolatot, akik 1968 óta hajtottak végre terrorcselekményeket Nyugat-Németországban. Első akcióikat megelőzte Benno Ohnesorg kommunista diák 1967-es meggyilkolása, amit a kapitalista NSZK rendőrségének túlkapásaként könyveltek el a RAF vezetői, s ezért teljességgel radikalizálták szervezetüket. Ettől kezdve robbantásos merényletekkel, ügyészek, bankárok, gyártulajdonosok elleni fegyveres akciókkal hívták fel magukra a figyelmet. Könyörtelenségük jól jött a kommunista NDK-nak és a szovjeteknek egyaránt, akik venezuelai kapcsolatuknak kelet-berlini lakást, autót, fegyvereket adtak hálájuk jeléül, amiért a nyugati világ ellen csapásokat hajtott végre. A Szabad Európa Rádió müncheni stúdiója és a francia TGV elleni merénylet kiemelkedett a terrorcselekmények közül, előbbi szovjetellenessége, utóbbi pedig a világ egyik legprecízebben működő és egyben legbiztonságosabb vasútja miatt. A francia akció pikantériája egy szerelmi szál volt, a francia rendőrség ugyanis korábban letartóztatta az NSZK állampolgár Magdalena Koppot, aki szoros kapcsolatot ápolt a Vörös Hadsereg Frakcióval és gyengéd szálak fűzték Carloshoz, aki 1985-ben el is vette feleségül.

A gondtalan kelet-berlini légkör az 1970-es évek végére megváltozott, Carlosnak újabb búvóhely után kellett néznie, és ekkor került a képbe lehetséges alternatívaként Budapest. A kommunista Magyarország ideális hely volt a terrorista számára, így a Kádár vezette Magyar Szocialista Munkáspárt segítő kezet nyújtott a hóhérnak. A magyar főváros előkelő II. kerületében, a Vend utcában élt a terrorista, itt pihente ki véres akciói fáradalmait, sőt a magyar államtól diplomata útlevet is kapott, ami nagyban megkönnyítette utazásait. Számos terrorszervezet tagját, vezetőjét fogadta itt a Sakál; megfordultak nála ultrabalos szervezetek vezetői, IRA-ügynökök, ETA-vezetők, török maffiózók és az iszlám világ szélsőségesei egyaránt.

kép

Carlos budapesti – nem is nagyon titkolt – bujkálása az új szovjet főtitkár, Mihail Gorbacsov 1985-ös megválasztása után kezdett kínossá válni Magyarországnak, ugyanis Moszkva – szóban legalábbis mindenképp – a reformok kidolgozása, és az USA-val viszony új alapokra történő helyezése mellett döntött, így egy velük szövetséges országban mégsem lehetett terroristaparadicsomot fenntartani. Carlos ekkor kíséretével együtt a Közel-Keletre, majd onnan Afrikába távozott, ahol a francia és amerikai titkosszolgálat emberei 1994 nyarán elfogták és Párizsba szállították. Jelenleg is egy párizsi börtön lakója.

A Kádár-rendszer az összes hordalékával együtt 1989-90-ben megbukott, ám erkölcsi értelemben már sokkal hamarabb halottá vált, hiszen egy olyan állam, amely titokban terroristákat bújtatott, pénzelt és segített, semmiképpen sem maradhatott életben.

 

(Képek forrása: Wikipedia, Hamvas Intézet)