Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Siránkozás helyett

Megfigyeltem, hogy tél vége felé szinte törvényszerűen keríti hatalmába az embert a vágyakozás, milyen jó lenne kiszakadni egy kicsit a szürkeségből és elutazni jó messzire, napsütéses tájra. Az utóbbi évtizedekben mindez egy szerencsésebb társadalmi réteg rutinos mozgatórugójává vált, hiszen csak szervezésen, időn, pénzen meg repülőjáraton múlik az egész.  

A generációmhoz tartozóknak fiatal korukban és a rákövetkező időkben álmodniuk sem lehetett ilyesmiről. Ha ma egy huszonéves ábrándos szemekkel megkérdezi, hogy miért nem tehettük, valóságos történelemórát kell tartanunk, a korszak politikai és hatalmi korlátairól, amelyben életünk egy része folyt, majd a szabadabb évek anyagi nehézségeiről. Gyakorta még így sem értik, miről beszélünk, vagy unalmas, kioktató mesének vélik. Akár örülhetünk annak, hogy ezt a múltat nem ismerik, miközben egyre nyilvánvalóbb, hogy a mai, minket körülvevő bőség csak látszólagos, és a XXI. század gyermekeinek előbb-utóbb más okokból kell megismerniük bizonyos szűkösségeket.

De egyelőre még elnézően mosolyognak rajtunk, amikor felidézzük, hogy mi még megéltük a rendre beköszöntő négy évszak illatait és színeit, egyedi hangulatát, a szépségeivel, nyűgeivel együtt.  A havas, hideg teleinknek megvolt a maguk varázsa, ezért türelmesebben vártuk a tavasz selymes fényeit. És bár a budai, meg a pesti házak kéményei bőszen eregették a füstöt, ismeretlen fogalom volt a „szmogriadó”, amelyből utóbb jócskán kijutott nekünk.

Bevallom, talán e hosszú szürkeség miatt engem is elkapott a mehetnék, aztán valahogy kényelemből, óvatosságból maradtam a fenekemen. Nem voltam szomorú, nem sóvárogtam, nem irigyeltem a monstrum üdülőhajókon élvezkedő turista ismerőseimet, hisz csak rajtam múlott, hogy megejtsem a télből a nyárba való kiruccanást.  

Ráadásul, mivel itthon maradtam, még ajándékot is kaptam, amitől úgy képzelhettem, nahát, ez a budapesti „Markó street” ahol negyven éve élek, a világ közepe! Nem csupán azért, mert szomszédságukban, a Kossuth téren a legkülönbözőbb arcú, bőrszínű, nyelvű emberek tucatjai jönnek velem szembe, igaz, mostanság kevesebben… Nem, nem róluk van szó.    

Sokkal többről, személyes érzésről.  Arról a csodáról, hogy akik e globális kavalkádból igazán hozzám tartoznak, várva, váratlanul bekopogtatnak hozzám.

A minap a telefonomra pillantva látom az üzenetet „ausztráliai” Ágitól. Ezt írta: „Bécsben vagyok, nagyon szorít az idő, de holnap délelőtt fel tudok szaladni hozzád, otthon leszel?” Egy fotót is mellékelt, Bécsben élő fiának most született kislányáról. Azért jöttek át férjével a fél világon, hogy az újdonsült szülőknek segítsenek.  

Ágiról a múlt év decemberében írtam ezeken az oldalakon. Ő az, aki hónapokig élt férjestől, gyerekestől, hét unokájával a hatalmas bozóttűz ölelésében. Akivel több évtizedes szeretet, kölcsönös aggódás, ezer gondolat, kérdés fűz össze. A távolság és az eltérő társadalmi berendezkedés, az ottani és itteni mentalitás különbsége sem tudott, tud minket elválasztani.     

Gyere, gyere! Itthon leszek! – jelzek vissza. Másnap reggel, mire a szemközti üzletből visszatérek a friss süteménnyel, már a kapunkban van. Ölelés, rohanás fel, lehuppanás a kanapéra.

Annyi kérdésem van, de miről is beszéljen röpke egy óra alatt?

A házukról, ahol a tűz fenyegetése idején felnőtt gyermekeit és hét unokáját összegyűjtötte a válságos hetekben?  A szél irányának, a lángok terjedésének figyeléséről és kiismerhetetlenségéről? A menetkész állapotról, amikor néhány percen múlott, hogy nem kell mindent maguk mögött hagyni? A játékokról, amelyeket kitaláltak, hogy a bezártságban a gyerekeket lefoglalják? Vagy milyen trükkökkel emelkedtek felül az összezártság feszültségein? A tervezésről: mi legyen az első teendőjük, ha feloszlik a füst?

Igen, mindennek bele kellett férnie a kevés időbe, a rövid, tényszerű, olykor csípős humorral fűszerezett mondatokba. Azoknak az embereknek a stílusával, akiknek vérévé vált a természet erejéhez való alkalmazkodás és a visszatérő küzdelem. Akik minden elültetett növényt hőségtől, víztől elpusztult fát számon tartanak.

Csaknem harminc hektár a birtokuk, magaslaton fekszik, patak csörgedezik át rajta, néha szelíden, máskor elönti a földjeiket, áztatja, kimossa a veteményt.  Ezt szintúgy viselni kell, mint ahogyan a szárazságot, majd a hirtelen érkező, zuhatagszerű csapadékot.  Mielőtt Ági és férje Philip elindultak Európába, azzal szembesültek, hogy amit megkímélt a tűz, azt kimosta a lezúduló eső.

Ágit előző, magyarországi életében ízig-vérig városi teremtésként, tanárnőként ismertem meg. Hogy miként változott át a természettel, ennyire együtt élő személyiséggé, sosem tudtam megkérdezni. Találkozásainkon mindig szűk volt az idő és oly sok családi eseményt szeretett volna megosztani velem. Így most sem került rá sor. Szóba jött viszont, hogy a farm árát, ahol letelepedtek, évtizedekig fizették és csak néhány éve szabadultak meg ettől az anyagi tehertől. De mennyi jót adott és ad! – tette hozzá. Hatalmas fáival, zöldséges kertjének terméseivel, amiből a barátoknak is jut. Igaz, a gyomlálása vég nélküli munka, ami főképp Ági feladata, míg a nagyobb teendőkben segítenek a gépek és felnőtt gyerekeik.

kép

Egyszer, talán második gyermekük megszületése után Ági arról írt, hogy milyen a helyzetük a hozzájuk hasonló, középosztálybeli fiatal szülőknek, ha nincs nagyobb vagyon a hátuk mögött. – Mivel megkapaszkodtál és tartod magad, nem számíthatsz állami támogatásra, anyagi könnyítésre, különféle kedvezményekre – utalt rá, hogy társával mindenért meg kell küzdeniük.

Ahogyan most ősz haját, meleg barna szemeit, szikár termetét nézem, erő, akarat és olyan emberi, női tudás sugárzik belőle, amellyel ritkán találkozom. Hisz a minap is egy rádióműsorban egy fiatal nő arról szenvelgett vagy tíz percen át, hogy a mai világban nem mer kötöttséget vállalni, a család, mint olyan „nem létezik”, a férj, a gyerek biztos akadálya, hogy megvalósítsa önmagát. Persze, hogy mivé szeretne válni, nem derült ki, de úgy éreztem, az illetőnek fogalma sincs róla.

De mi az a fetisizált „önmegvalósítás”?

Baráti, ismeretségi köreimből több olyan kortársam van, akik több gyermeket neveltek fel. Egy gazdaságilag szegényebb országban, mint ahol Ági él, értelmiségi, alkotó emberként, szülőként egyaránt tartalmas életet éltek. Több évtizedes rálátással mondhatom: semmiről sem maradtak le. Sőt, azt látom, hogy utódaik révén megadatott számukra egy új, az én véleményem szerinti önmegvalósítási fejezet. Azoknak a tapasztalatoknak és az érzelmi kultúrának az átadása, amiben ők felnőttek, éltek, és ami a felgyorsult világot tekintve, unokáik számára történelem lesz. Az ilyen utódok nagyon szerencsések. Mert a legnagyobb „multikulti” közepette is lesz a gyerekkorból eredő olyan kapaszkodójuk, amely sokaknak nem adatik meg.

Igen, sok minden tűnőben van a hagyományos családi szerepekből, a szokásokból. Tény, a szabadság , az egzisztenciális érvényesülés Európán belül is szétszórja a családtagokat. De mégis makacsul jelen van egy örök erő, amiért az összetartozni vágyók repülőre, vonatra szállnak, hosszú autóutakon vesződnek, hogy fizikailag is ott legyenek a fiataloknál, ha azoknak segíthet a jelenlétük.

Visszatérve ausztráliai barátnőmre, az ő életpályája számomra tökéletes ívű, izgalmas és szépséges, ezért írok róla. Dolgozott tanárként itthon és egy másik kultúrában, négy gyermeket szült és nevelt fel. Közben segítette férje munkáját, lelki támaszt nyújtott várandós nőknek, betegeknek, a haldokló barátaiknak. A mai napig protestál társaival, ha természeti értéket kell megvédeni a rombolástól. Unokáinál pedig kipótolja mindazokat a történelmi, irodalmi ismereteket, amelyeket véleménye szerint a helyi oktatásban nem kapnak meg. Igaz, soha nem volt kimagasló jövedelme és talán a nyugdíja – ha van – szintén szerény.    

De teremtett. Kell ennél több?    

(Kép forrása: itt)